Gondolom, páran emlékeznek a Drágám, a kölykök összementek! című 1989-es filmalkotásra
Nem mondom, hogy generációs traumát okozott, mert nem okozott. Rémlik, hogy másnap, amikor megbeszéltük az iskolában, hogy „de frankó film volt”, (ez még kilencvenes évekbeli szleng? – akkoriban jutott el a magyar tévécsatornákra a film), dadogtam valamit arról, hogy ez az egész valójában arról szól, hogyan oldjuk meg önállóan a problémáinkat, de senki sem hallgatott rám, csak azt mondták, hogy ez egy „frankó (király, istenkirály?”) film volt.
Azt azért mégsem mondhattam, hogy a szülőkről való leválás metaforája, és a gyerekek rejtélyes eltűnése szimbolizálja a szülők bűntudatát, akik a saját problémáik miatt nem tudnak eleget foglalkozni a gyerekeikkel, mert ezekhez az analitikus pszichológiai kérdésekhez akkor még kicsi voltam, és fogalmam sem volt arról, mi az a pszichológia. De hagyjuk is az áradozó osztálytársaimat, a koravén egykori önmagamat, aki felnőttfejjel sem bírja ki személyeskedő felvezetés nélkül.
Még csak azt sem vetem fel, hogy ha pszichológiai és pedagógiai szempontból vizsgáljuk, akkor ez a kedves családi vígjáték alulértékelt, mert nem az, és még azt a vádat is felhozhatnánk, hogy túl szájbarágós a hasonlat az eltűnt gyerekekkel és az elfoglalt szülőkkel – attól a probléma még létező, és beszélni kell róla.
De hogyan lehet ezt megoldani valóban érzékenyen, a másik – jelen esetben a szülő – nézőpontját is figyelembe véve, közhelyeket elkerülve?
Erre ad egy lehetséges alternatívát a hazájában, Észtországban egyébként – illusztrátorként is – közismert Piret Raud könyve.
Főhőse… – kezdeném, de meghekkelték a rendszert, nem tudom azt mondani, hogy igazi főhőse lenne a könyvnek. Eleve két én-elbeszélőt kapunk, az ő szólamaik váltják egymást, szóval van narrátor 1., Sander, a kisfiú, és narrátor 2., aki később lép be a történetbe, Muri, a kóbor kutya. Kutya a fentebb vázolt filmben is szerepel, és neki is fontos szerepe van a cselekményben, de még mindig nem akarom erőltetni a parafrázisra kifutó értelmezést.
Ahogy a címből is kiderül, Sander anyukája egyre kisebb lesz, amíg akkorára nem zsugorodik, hogy a fia a zsebében kezdi hordani (ne, ne, ne, semmi köze az Oidipusz-komplexushoz, Freudot most hagyjuk egy kicsit lazítani), és emiatt értelemszerűen – ha segítséggel is – neki kell gondoskodnia saját magáról és vigyáznia az anyjára is. Aki egyébként is instabilnak tűnik: hibázik a munkahelyén, otthon, mindenhol, fél a kutyáktól, és állítólag a zsugorodását is az okozza, hogy „van benne valami, amit ki kell operálni”.
Nagyon halvány utalás ez a betegségre és a pszichoszomatikus tünetekre, és talán ez a legnyomasztóbb, de csak azért nyomasztó, mert kibeszéletlen, elnagyolt része a kötetnek, ám nem is erre koncentrál a történet. (Szerencsére ez is megoldódik, hogy spoilerezzek egyet gyorsan.)
Inkább arról van szó, hogy a szülő-gyerek kapcsolatokban, a nevelés során előforduló nehézségeket, belső konfliktusokat metaforizálja a szöveg
Gyerekszemszögből ábrázolja, amikor még szó szerint veszik a metaforákat, és a kicsik nem tudják értelmezni az iróniát. Az a fiú, akivel senki sem törődik, a könyvben tényleg láthatatlan, a szórakozott, gyerekét elhanyagoló anyuka feje helyén felhő van (magyarul talán a „fellegekben jár” mondás lenne ennek a megfelelője, de ha ezt így fordítják le, akkor nagyjából át kellett volna írni azokat a szövegrészeket, úgyhogy ezt nem rovom fel, így is érthető a szó szerint vett metafora és a szituáció ábrázolása),
az önbizalomhiánnyal küszködő, szorongó anyuka szó szerint eltörpül – úgy érzi, nem elég ahhoz, hogy megoldja a problémákat, és nem tudja leküzdeni a szorongását.
Az összement anya kisfia, Sander, a főhős így arra kényszerül, hogy kezdetben anyja irányításával, majd egyedül küzdjön meg a nehézségekkel, és a gyerek önállósodása révén szép lassan a szülő is megtanul bízni magában, így végül minden jóra fordul.
Mindez ijesztően hangzik, de ugyebár a Drágám, a kölykök…-től sem ijedtünk meg annak idején, ettől sem kell, még ha nem éppen idilli szülő-gyerek kapcsolatokról mesél nekünk a szerző, nem is cukormázasan. Ironikus módon éppen a címszereplő foglalkozása cukrász, ráadásul még egy esküvői torta marcipánbigámiájának botrányába is belekeveredik, ami az egyik legszórakoztatóbb és egyben legpikánsabb pontja a történetnek, ám mégsem öncélú poén és nem is kikacsintás a felnőttek világába.
Meeli, az összezsugorodott anyuka ugyanis egyedül neveli Sandert
A fiú apjáról egy szó sem esik, ellenben ott van Allan bácsi, aki – úgy értelmezhető – egy potenciális udvarló(jelölt), mégsem lesz „ásó-kapás happy end”, még ha jóban is maradnak – ez véleményem szerint üdvözlendő, mert ha úgy oldja meg a szerző, hogy Sander és az anyukája életét csak az oldja meg, ha a kedves hölgy méltóztatik férjhez menni, miután egyedül nem tud boldogulni „egy gyönge nő”, akkor tombolok dühömben (és természetesen „lehúzom” a könyvet).
A megoldás az odafigyelés és az összefogás, a magányos és szomorú gyerekek (és felnőttek) felbátorodnak és barátokra találnak, mondhatni, felível az életük.
Egyszerű, ám megszívlelendő üzenet. Innovatívnak azért nem mondanám, viszont a cselekményvezetést, a motívumok alkalmazását annak gondolom – hogy XXI. századi szlengben beszéljek, elképesztő, hogy a szerző a cukiságfaktor kimaxolásával és karikírozásával széttrollkodja a történet motívumkészletét. (Maciklub, ami minden, csak nem aranyos, cuki kutya, ami mégsem akar gazdit, csodatorták, amik a történet több pontján burleszkbe illően romba dőlnek).
Egyetlen következetlenséget találtam
Az összement anyuka ruhát varr magának, csak arról nem esik szó, milyen tűvel és cérnával, amikor a tű számára inkább dárda, a cérna meg kötél lehet, ha a cselekmény logikáját követjük, és bár ehhez már idős vagyok, azért még jól emlékszem, hogy babakonyha parányi főzőkészlettel a mai napig létezik a játékboltok kínálatában, de baba-varrókészletet tudtommal soha nem gyártottak.
Felróhatnám, hogy kicsit kidolgozatlanok, sematikusak a karakterek, de ezt nem akarom, mert rendhagyónak tűnő, mégsem ritka élethelyzeteket ábrázol/tipizál a szerző, ráadásul nehéz, nyomasztó vagy félig-meddig tabusított témákról beszél (iskolai kirekesztés, gyerekére nem figyelő szülő), és nem az árnyalt jellemábrázolásra kell figyelnünk ilyenkor, hanem a problémamegoldásra, illetve dicséret illeti azért, hogy nem moralizál, nem ítélkezik, nem hibáztat senkit, együttérzéssel, megértéssel fordul az összes szereplő felé. Akik így minden hibájukkal és csetlés-botlásukkal együtt is (és azok miatt is!) nagyon szerethetők.
Hogy mennyire tekinthető a könyv az első bekezdésben citált film parafrázisának, hiszen a cselekmény gyakorlatilag a film inverze, a magyar és a francia cím is megidézi a film címét (az eredeti észt cím nem, utánanéztem), és ez – ha igaz – mennyire tekinthető marketingfogásnak, valamint az, hogy ez a kérdéskör hogyan illeszkedne egy intermediális-intertextuális, hermeneutikai, recepcióesztétikai és kultúratudományi kutatás keretébe, arról is biztosan lehetne vitázni, talán termékenyebben és konstruktívabban, mint én anno az iskolai szünetben tettem, de ezt most elnapolnám…
Nagy Márta Júlia
Piret Raud: Segítség! Anyu összement!
Cser Kiadó, 2021
128 oldal
2995 Ft