Nem csak fizikailag kerülünk távol a város zajától, valójában a külvilágot hagyhatjuk magunk mögött, a szerző egyfajta befelé figyelésre invitál, a belső béke és harmónia felfedezésére ösztönzi olvasóját.
Szavak nélkül és kimondatlanul
Az érzelmek kifejezésének egyik legtökéletesebb eszköze a tánc: szavak nélkül, mozdulatainkkal (és a zenével) olykor többet mutathatunk a világnak, mint amit szavakkal képesek lennénk elmondani. A színjátszás során sincs mindig szükség beszédre ahhoz, hogy a közönség a színésszel együtt belebújjon valaki más bőrébe, és az ő látásmódjával, érzésvilágával azonosuljon.
És bár az irodalom esetén központi helyet foglal el maga a szöveg, gyakran az elbeszélésnél többet mond az, ami tulajdonképpen nincs is leírva.
Képzeljünk el egy művészt, aki mindhárom területen otthonosan mozog: a tánc, a dráma és a költészet is élete része, ráadásul anyaként a gyerekirodalom is egyre inkább vissza-visszatér a mindennapjaiba, jelen kötetnél át is veszi az uralmat. Ő Szabó Imola Julianna, aki versek (Lakása van bennem) és prózák (Varratok; Holtak aranya, holdak ezüstje) s egy felnőttmesekönyv (Kinőtt szív) után ezúttal a kisebbeknek mesél, nem is akárhogyan. (ITT olvashattok vele egy frissen készült interjút, ITT pedig egy kritikát egy másik könyvéről.)
Bár édesanyaként írta a Rókamók és Círmacsot, az nem csupán ennek, hanem a fent említett előzményeknek is mély lenyomatát őrzi, hiszen történetei sokkal inkább az érzelmek, semmint a kalandos cselekmény szövevényében bontakoznak ki.
Rókadombon innen és túl
A kötet az óvodáskorú, három-hat éves hallgatóságot szólítja meg, a történetek azonban nem a jól ismert intézményben, az óvodában játszódnak, és még csak nem is a népmesék üveghegyén túl, hanem a Rókadombon. A mesék már túlléptek a legkisebbeknek valókon: bár a bennük zajló történések közel állnak a kisgyerekek által jól ismert mindennapokhoz, ezek az egyszerű cselekmények összetett motivációkat rejtenek, finom érzéseket festenek le.
A hangsúly nem azon van, mit csinál a főhősünk, hanem azon, hogy miért teszi ezt.
Távol vannak még a népmesék világától, melyek nagycsoportos korban hivatottak rabul ejteni a leendő olvasót: nincsenek tündérek és sárkányok, sem legkisebb királyfi, sem megmentendő királylány (bár megmentő szereplő azért még így is akad).
Tehát nem találunk semmi varázslatosat, leszámítva persze Rókamók és Círmacs kapcsolatát. A két főhős ugyanis szoros, de nem tisztázott viszonyban áll egymással: a szöveg szerint barátok, míg a hátulsó borító „majdnem testvérként” említi őket.
A szereplők alakja is egyszerre határozott, mégis halványan körvonalazódó. Bár éles vonallal megrajzolt személyiségek, az elbeszélés olykor róka- és macskaféleként hivatkozik rájuk. Ez az átmeneti státusz talán épp a fejlődésre, a felnőtté válás útját tarkító átmeneti időszakra, az identitáskeresésre utal.
Macskaféle, rókaféle
Feltehetően a mára eléggé berögzült sztereotípiáknak köszönhetően, Rókamókot ábrándos, szétszórt fiúként, Círmacsot pedig összeszedett, gondoskodó lányként láttam magam előtt, noha a szöveg abszolút semleges ebből a szempontból. Tulajdonképpen nincs is jelentősége, hisz a két főszereplő együtt testesíti meg magát a gyereket. Az illusztráció is gendersemleges, Rókamók zöld ruhában, Círmacs pedig kék kertésznadrágban kalandozik (csupán az orra és a füle rózsaszín). Roppant figyelmes ez az ábrázolás, hiszen (a sztereotípiák között felnőtt felnőttel ellentétben) a gyerekek ebben a korban még épp csak kezdik felfedezni a nemek közötti különbséget (hasonlóságokat), ráadásul a barátság tekintetében irreleváns információról van szó. (Genderjellemzők egyébként csak a két malac esetében, az esküvőn jelennek meg.)
A szereplők kora is csak sejthető, egyedül Rókamókról tudjuk, hogy az ötödik születésnapját ünnepli, a telefon kapcsán említett néhány mondatból („Szinte látta maga előtt az elvörösödő és irigy Kopaszikovákat, akiknek nincsen néma telefonjuk, csak olyan nyomkodós-hívós.”) érezhető leginkább, hogy a szereplők többsége gyermek, míg a Kopaszikovák, a keselyűk a felnőttek korosztályát képvisel(het)ik. Illetve felmerül az állat–ember-párhuzam is, hiszen a szereplők mind állatok, vagy legalábbis affélék – habár emberi tulajdonságokkal felruházva, hiszen vásárolnak, főznek, fogszabályzót hordanak – valódi telefonjaik viszont csak a keselyűknek vannak, akiket inkább sajnálnak ezért. S a bevezetőben felvázolt idilli állapot a kora gyermekkoron kívül (amikor még aligha fogalmazódnak meg ilyen gondolatok és konfliktusok) csupán az állatvilágban tételezhető fel.
Szabadban és szabadon kószáló mesék
A kötet nyolc kis mesét ölel fel, a történetek nem kapcsolódnak egymáshoz sem időrendben, sem egymásra való utalásokkal, így tetszőleges sorrendben olvashatók, a többi közül kiemelhetők, a tartalmi szervező elv a főhős(ök) állandó jelenléte (ahogyan ezt például Mészöly Ágnes Dalmorka, a hobbivarázsló című könyvében is tapasztalhattuk). Ez jól alkalmazkodik a korosztály igényeihez, hiszen a rövidebb olvasmányok lekötik és megtartják a figyelmet, és a memóriát sem terhelik a korábban olvasottak felidézésével, a szálak egymáshoz kapcsolódásának észben tartásával.
Emellett olyan komoly és mély üzenetek húzódnak meg a finom felszín alatt, melyekről érdemes tovább gondolkodni, esetleg a felolvasás után beszélgetni, s a tömör mesék erre bőven hagynak teret.
Fenékvakargatás és komor gyík
Persze, ez mind kevés lenne a szórakoztatáshoz, de nem is kell beérnünk ennyivel, hiszen a szerző remek humorral töltötte meg meséit, melyeket a célkorosztály is nagyon jól ért, és a felolvasó szülőt is megnevetteti. („De Rókamókot nem érdekelte, magára rángatta a jelmezbálból maradt katicás-szuperhős jelmezét, amiben úgy nézett ki, mint egy bárányhimlős krumplibogár.”)
Ha mesékről van szó, mi nem vagyunk türelmesek, így hét és öt éves fiaimmal egy szuszra olvastuk végig a könyvet. Miután a gyerekek felvették Rókadomb ritmusát, és elértünk a negyedik részhez, a Talált tárgyak ösvényéhez, onnantól egészen az utolsó oldalig jóízűen kacagtak, és azóta is emlegetik Rókamók és Círmacs történeteit.
(Szabó Imola Julianna felolvasása is mókásra sikeredett, habár ez főképp a felvételt szabotáló macskáknak köszönhető, mindenesetre érdemes megnézni!)
A város zajától távol
Mégis, az eddigieknél jóval meghatározóbb és (számomra legalábbis) vonzóbb az az atmoszféra, melyben a történetek játszódnak. Már említettem, hogy a hétköznapok meséin túl, a népmeséken innen helyezhetők el az események, és semmi csodás elemmel nem találkozunk a kötetben (a beszélő állatokon kívül, ami tekintve, hogy minden szereplő sajátossága, nem számít csodásnak). A meséket megelőző oldalon viszont egy néhány soros bemutató-ismertető áll, melyből egyrészt megtudhatjuk (illetve majdnem megtudhatjuk), milyen is ez a Rókadomb. Természetesen jól körülírható, illetve mégsem az, konkrét, mégis teljesen elvont helyszín, amelynek legfőbb jellemzőjeként talán az önfeledtséget említhetném.
Történik, aminek történnie kell
Itt ugyanis abból van a legtöbb, amiből a világban sajnos egyre kevesebb: az időből. Errefelé nem csörög hajnalban a vekker, és senki sem készülődik kapkodva sehová, de még csak az időjárás-jelentést sem kell olvasgatni, mert az ablakból jól látszik, milyen idő van, s különben is, ha menet közben rosszabbra fordulna, vár a Vacok, ahová mindig vissza lehet térni.
Hat évvel ezelőtti naptár lóg a falon? Sebaj, a szép képek miatt maradhat jövőre is, s bár egy-két dologról lemaradunk, egyik sem lehet annyira fontos, hogy emiatt korlátok közé szorítsuk magunkat a határidőkkel. Itt mindig jut idő az ábrándozásra és az egymással való törődésre. Nincs értelme sietni, hiszen úgyis az történik, aminek történnie kell.
Egyszóval Rókadomb maga az idill: a ráérős nyugalom, a szabadság és az önfeledt boldogság helyszíne. A domb mégsem válik cukormázas mézeskalács házikóvá, s ez talán annak köszönhető, hogy mindez csupán a háttérben van jelen, a mese teremtette világban, nem pedig a cselekményben.
Egyetlen fejezet szól csak konkrétan erről, mégpedig a legutolsó, ahol a szereplők tulajdonképpen ráébrednek erre: Ma van a holnap tegnapja („tedd a bús emléket az ablakba” – halljuk azonnal a Bergendy-dallamot, amely szépen össze is cseng a szöveggel).
Aránytalan aranyosság
Gyöngyösi Adrienn neve számtalan könyv borítóján szerepel, hiszen klasszikus és kortárs műveket egyaránt illusztrált (többek között például a Csipkerózsika vagy József Attila Altatója bújt új köntösbe a keze nyomán, de Gimesi Dóra Csomótündére és Finy Petra néhány kötete is nála kelt életre). Rajzai és az aktuálisan alkalmazott színvilág minden esetben alkalmazkodik a különböző művek hangulatához, így Rókamók és Círmacs történeteihez is vidám, bájos karaktereket és élénk, élettel teli színekben pompázó képeket készített. Az illusztráció egyértelmű, határozott körvonalakkal, a szöveg egy-egy lényeges momentumát kiragadva, s némiképp a gyermeki látásmódot imitálva kíséri végig a mesét. Az ábrázolt élőlények közül a főbb szereplőket (Rókamók, Círmacs, Klári és Béla) testükhöz képest aránytalanul nagy fejükkel és ruházatukkal emeli ki. Részletgazdag alkotásai az utolsó pixelig együtt játszanak a történettel. A betűtípus sem a megszokott: az ívesebb karakterek lágyabbá és „huncutabbá” teszik a szöveget, kellemes, pozitív összhangot teremtve a mese tartalma és megjelenése között.
Árnyékok, fémek, telefonok
Mert az egész kötet okkal pozitív: nincsenek szőnyeg alá söpört problémák (csak kalap alá rejtett zsíros hajtincsek), figyelmesség és empátia viszont annál több.
A rókadombiak minden nehézség és civakodás ellenére számíthatnak egymásra, a megértésre és a feltétel nélküli szeretetre. Nyíltan beszélhetnek az érzéseikről, a félelmeikről és ábrándjaikról, bosszantó szokásaik, különbözőségeik elfogadásra lelnek.
Fontos gondolatok húzódnak viszont meg az optimista sorok között. Senki sem tökéletes ugyanis, Rókamók kissé lusta és rendetlen, Círmacs pedig minden igyekezete ellenére nem válik a konyha tündérévé. Számomra a Szakácskönyv a kötet egyik legkevesebb meséje, s ezt nemcsak a személyes érintettség miatt mondom (főzőtudományom Círmacséval vetekszik), hanem azért is, mert azt láttatja, milyen felemelő érzés mindenben megtalálni a szépet, a művészetet. Vagy épp empatikusan, türelemmel fordulni a másik felé, s bántás helyett támogatni abban, amiben esetleg gyengébb, esetlenebb. Így fedezi fel Rókamók az elrontott ételben a festőiséget, s vezeti rá Círmacsot az aktuális probléma megoldására. Láthatjuk, hogyan vidít fel és tölt el energiával az, amikor biztatást kap a nagyra vágyó kicsi, akit ugyan lépten-nyomon az óhajtott felnőtté válás (hétfői) árnyéka követ, csak épp nem veszi észre. S milyen bölcsességet jelent megérezni és megérteni a születésnapban egyszerre rejtőző életet és elmúlást. Rókamók megvásárolhatatlan ajándéka épp ilyen.
A mesékből persze az én közhelyesnek tűnő megállapításaim hiányoznak, helyette olykor megható, egészen költői, máskor pedig jóval komikusabb jelentek közepette a szereplők gondolatait és érzéseit, az ezekre adott reakciókat ismerhetjük meg, melyek így a maguk összetettségében is érthetővé, átélhetővé válnak. S ezek a reakciók kivétel nélkül az önzetlenségről, a türelemről az odafigyelésről tanúskodnak.
Fénykép nélkül megélni a pillanatot
Ezenfelül némi halvány kritikát is tetten érhetünk a mesékben: ez az idilli állapot csak a városi élettől távol valósulhat meg, ahol nem sürget az idő, és így van lehetőség magunkra figyelni és egymásra hangolódni, a valós világ technikai eszközeinek hatalomátvétele nélkül, néma telefonnal.
Persze a városra is szükség van, Círmacs például vásárolni jár oda, de az életét nem ott éli. A telefon is izgalmas találmány, mégis jobb, ha néma, hisz így „[b]ennük van mindenki hangja, de nem lehet hallani. Csak hordozni. Magaddal viheted mindenhova, de közben senkit sem kell feleslegesen hallgatnod.”
Az Akinek ma van ma Rókamókja pedig egy, a közösségi média térhódításában mindinkább háttérbe szoruló képességre világít rá: a rókaféle ugyanis a maga teljességében éli át az éppen aktuális pillanatot. Tisztában van azzal, hogy az igazán fontosat nem a külvilág számára készült fénykép, hanem a saját emlékezetébe bevésett emlékkép őrzi. „Rókamók olyan lassan húzta ki a gyufásdoboz belsejét, mintha belül örökre lefényképezné a pillanatot, és éppen nem működne a vaku, így sokáig kell tartani a beállított képet.”
„Funny” end
A kötet boldog befejezése nem is annyira boldog, hiszen kap egy utolsó, egyetlen mondatnyi ironikus csavart, ami a megnyugtató, felhőtlen öröm helyett másféle mosolyt csal az arcunkra, ám a könyv üzenetét, pozitív szemléletét épp ez teszi hangsúlyossá.
Jó lenne, ha több ilyen domb – vagy völgy – létezne a világban, mert ahogy a fent említett dalban elhangzik:
„Ma gyerek vagy még talán,
de felnőtt leszel hamar,
hát játszadozz csak vígan,
amíg senki nem zavar!”
Pataki Mónika Lilla
Szabó Imola Julianna: Rókamók és Círmacs – Rókadombon innen és túl
Illusztrátor: Gyöngyösi Adrienn
Cerkabella Könyvkiadó, 2020
36 oldal
2490 Ft