„A konyhába lépve Olívia egy elefántot látott az apukája mellett ülni a kicsiny konyhaasztal mellett. Fáradt arckifejezéssel úgy bámultak ki az ablakon, mintha egy sosem látott festményt szemlélnének.”
Így kezdődik Az elefánt – a könyv, amelyben az elefánt tulajdonképpen nem hős, és még csak nem is szeretni való, kedves kis (nagy) állat, hanem maga az ellenség. Peter Carnavas, aki általános iskolai tanítóként kezdte pályafutását, ma már többszörösen díjazott illusztrátorként és szerzőként tevékenykedik. Első regénye, Az elefánt 2018-ban az év gyerekkönyve lett Ausztráliában.
A kötetet a hat–tíz éves korosztálynak ajánlott művek között találjuk
S bár ilyen csoportosítás nincs, egyéni olvasásra alkalmasabbnak találom (és nem csak azért, mert a felolvasó néhány alkalommal biztosan elsírja magát felolvasás közben).
A történet apró, rövidebbnél rövidebb, alcímekkel ellátott fejezetekre tagolt, melyek nem csupán egy-egy fontos mozzanatot emelnek ki ezáltal, de a regényben való tájékozódást is megkönnyítik a gyerekolvasó számára.
Emellett mind a téma, mind a cselekmény és a nézőpont inkább az elmélyült olvasást kívánja meg, semmint a performansz jellegű felolvasást.
Bár a második mondat melankóliája ráilleszthető az egész történet hangulatára, és a témát tekintve is joggal gondolhatnánk, hogy egy nyomasztó könyvet tartunk a kezünkben, ez egyáltalán nincs így. Ahogy Kádár Annamária írja az utószóban:
„A könyv a veszteségről szól, mégis áthatja a remény és az életigenlés”.
Régi és csodálatos dolgok
A regény főhőse Olívia, a kisiskolás lány, aki édesapjával és nagypapájával él együtt, amióta egyévesen elveszítette az édesanyját. Apja azóta mély depresszióval küzd, akárha egy elefánt súlya és szürkesége telepedne az életére, elválasztva őt a lányától. Olívia eltökéli, hogy hadat üzen ennek az elefántnak. A bonyodalom egy meg nem szerelt bicikli körül bontakozik ki, de a mese során a bánat egy bölcs, ám lomha teknős képében a nagypapát is megbéklyózza. Olívia küzdelme reménytelennek látszik, ám környezete támogatásának révén nem egyedül kell szembeszállnia képzelt állataival, végül egy egész „hadsereg” siet a segítségére. Még a külső körülmények is eszközzé válnak a hadviselésben: az iskola hagyománytisztelő értékrendje, a tanító néni régi dolgok iránti rajongása, a hozzájuk fűződő emlékek megbecsülése is fontos üzenetet hordoz.
Olívia ragaszkodása édesanyja régi biciklijének megjavításához önmagában is példaértékű, de a jármű nem csupán kapocs közte és alig ismert édesanyja között, hanem az apa–lány-viszony egyfajta jelképe is: Olívia éppúgy kénytelen nélkülözni az édesapját, ahogy a szerelésre váró biciklit.
A kislány magányát Frédivel, az apró lábú, hosszú farkú kutyával osztja meg (aki mindig ott terem, ha érzi, hogy Olívia szomorú), de legjobb barátja, Artúr is próbálja enyhíteni azt, még ha nem is érti (nem értheti) a lány problémáját. Ötletei más módon ugyan, de vigaszt nyújtanak; Artúr gyakorlatias javaslatokkal áll elő, míg Olívia nagypapája lelki támaszként jelenik meg.
Carnavas egyértelművé teszi, hogy a legnagyobb segítséget a gyászban osztozó felnőtt jelentheti a gyermek számára, így a történet során a nagypapa vezeti el Olíviát a megértés és a megoldás felé, ugyanakkor mindehhez Artúr tanácsai is elengedhetetlenek.
Képzeletbeli ellenség
A szóban forgó elefánt bár Olívia édesapjának depressziójaként jelenik meg a műben, a történet nem csupán erről a betegségről, hanem az azt előidéző gyászról és annak feldolgozási folyamatáról is szól.
A gyász mindhárom szereplőnél másként zajlik: Olívia nem ismerhette meg igazán az anyját, viszont a halálával valamiképp az apját is elveszítette, szinte teljesen magára maradt. Magányát a nagyapja enyhíti, aki feltehetően már átvészelte lánya elvesztésének a fájdalmát, így képes támaszt nyújtani az unokájának, ráadásul Olívia nevelése is az ő feladata, mivel az édesapa megrekedt a gyász folyamatában.
Carnavas reális képet fest magáról a depresszióról, de a beteg családjára gyakorolt hatásairól is. Az apát teljesen elnyomja az „elefánt” súlya, s lelkét is beborítja a szürkesége. A munkából való hazatérés, a pénztárca lehelyezése, az ablakon való kibámulás és Olívia fejének megsimítása (ami véletlenül sem simogatás) mind-mind egy monoton, mindennapi rutin részei.
Otthonukban egyetlen fénykép van, ami a szüleiről készült hajdanán – az idő az apa számára azóta állni látszik
A szerző ezt a komoly témát komoly köntösben tárja elénk: a szereplőket nem küldi kalandozni, nincs kerettörténet, és szimbólumokat sem igazán kell fejtenünk – a regény határozottan, a gyerekekre jellemző egyszerűséggel, nyitottan, őszintén mesél nekünk a gyászról, a depresszióról, a magányról. Ennek köszönhetően semmi sem túlmagyarázott, mégis pontosan érezzük, mi rejlik a sorok mögött:
„Olívia elmosolyodott. Abban bízott, a mosolya majd az apukájára is átragad.”
A mosoly megbocsátás, amiért az apukája hosszú idő óta nem szerelte meg Olívia biciklijét, és segítő szándékú gesztus, mellyel a másikat mosolyra késztetné – ám a szöveg implikálja egyúttal azt is, hogy ez utóbbi nem történt meg.
Később Artúr így kiált fel:
„Bárcsak nekem is a nagypapám készítené a tízóraimat!”
Olívia csak mosollyal válaszol, s ebben a mosolyban egyszerre láthatjuk a nagyszülő szeretetét, de az apai gondoskodás hiányát is.
A lila hátizsákos napok
Olívia gyermeki nézőpontjának köszönhetően a történet megható, de nem giccsbe hajló. A nagyapa bölcsességei sem válnak közhelyessé, annak ellenére sem, hogy alapvető igazságokra hívják fel a figyelmet.
Olívia tudja, ha Nagypapa a lila hátizsákkal jön érte az iskola elé, titkos kirándulásra mennek. Ilyenkor kedvenc dalukat, az Egymás mellettet dúdolják – ez ad támpontot Olíviának, mennyi idő alatt érnek oda, ahol a meglepetés várja. A kirándulások alkalmával Nagypapa Olívia lelkét ápolja, nem csupán az együtt töltött idő örömével, de az emlékezés szépségével és bölcs tanításokkal is.
Nagyapa megmutatja, hogy nem minden galamb szürke, és hogy olyan apró dolgokkal, mint egy papírrepülőn küldött kedves üzenet, hogyan tehetünk másokat boldoggá.
A szerző nem von le konkrét következtetéseket, engedi, hogy Olíviával együtt az olvasó is ráébredjen arra, hogy szeretteink, akiket elveszítünk, továbbélnek velünk az emlékezésben, vagy hogy az apróságok hegyeket (elefántokat) mozgathatnak meg. Az emlékezés csak az apa és a nagyapa számára lehetséges, Olívia csupán a régi tárgyakon keresztül kapcsolódhat valamelyest az édesanyjához.
„Vajon ő is úgy szökdécselt és nevetgélt, mint Olívia ezen a délutánon? Nehezére esett elképzelnie az anyukáját fiatalon. Nehezére esett egyáltalán elképzelnie.”
A fa
A szöveget kísérő képek egyszerű, fekete-fehér ceruzarajzok, melyeket az illusztrátorként is alkotó szerző készített. Ezek legtöbbször csak kiegészítő elemek, ám a történet egy pontján szerves részévé válnak annak, ami szintén a kislány nézőpontját nyomatékosítja – Olívia eszméletvesztése egy feketére satírozott oldal egyetlen mondatával jelenik meg: „Aztán minden elfeketedett.”
Olívia az iskolai rendezvényen mindenképpen egy számára fontos, régi és csodálatos dolgot szeretett volna bemutatni, s bicikli híján végül az akácfára, a gondolkodóhelyére esett a választása. Innen minden könnyűnek tűnik, s ahogy Olívia képzeli, úgy tekinthet le a világra, ahogyan édesanyja figyeli őt odafentről. Titokban elcsent fényképezőgéppel próbálja megörökíteni mindezt, ám lezuhan, és agyrázkódást szenved, óriási aggodalmat (és a Nagypapa „teknősét”) okozva ezzel a családjának.
A cselekményben fordulópontot hoz az iskolai ünnepség, ahol Olívia győzelmet arat Nagypapa „teknőse” felett, és ez kellő energiát, elszántságot ad számára, hogy végső csapást mérjen az elefántra is.
Nem minden elefánt szürke
Olívia nézőpontjának érvényesülése miatt az elefánt létezése ugyanúgy lehet valóság, ahogyan képzelet is, valahol ott imbolyog ezen a nehezen körvonalazható határon.
Az első sorok után felmerülhet a gyakorlatias kérdés: hogy fér be egy elefánt a szobába? Hamar kiderül, hogy az elefántot csak Olívia látja, és sokáig ő sem beszél róla, ennek ellenére később sem vonja senki kétségbe a valóságosságát. Artúr rá is erősít erre, könyvében igazi elefántokat tanulmányoz, hátha használható információt szolgáltathat a lánynak, miként lehet megszabadulni tőlük.
Olívia balesete után a nagyapa is búskomorrá válik, amiért majdnem elveszítette a kislányt. Az ő (bölcsességéhez illő) követője egy teknős lesz. Talán az agyrázkódás az oka, talán a szomorúságot kiváltó élmény időbeli közelsége, de a teknős olyan szorosan kapcsolódik hozzá, hogy amikor Olívia magához tér, ez a teknős szólítja meg Nagypapa helyett.
Minderről persze Nagypapa is csak később szerez tudomást, amikor Olívia végre kiönti neki a szívét:
„Egy elefánt van vele. Hatalmas, szürke elefánt. Mindig odaképzelem mellé. Óriási és nehéz, de nem vagyok benne biztos, hogy valaha is el tudom űzni.”
Nagyapa komolyan veszi az unokáját, s a képzelt elefánt valódisága továbbra sem kérdőjeleződik meg: „tudom, hogy a teknőst el tudtad zavarni, de az elefánt túl nagy ahhoz, hogy egyedül nézz szembe vele”.
A beszélgetés után azonban Olíviában újraéled a remény, újabb tervet sző, melyben már kamatoztatja Nagypapa tanításait: édesapját emlékezésre és az apró örömök felfedezésére sarkallja.
Óceánnyi titkok
Olívia nagyon vágyik az édesapja szeretetére, bizalmára és az összetartozás érzésére. Titkokon szeretne osztozni vele, ahogyan azt képzeletében apja és édesanyja tették egykor. A róla készült fényképekkel kapcsolatban később fény derül egy titokra, ám a regény vége ennél nagyobb fordulatot tartogat számunkra, és ettől olyan zseniális a befejezés: ráébredünk, hogy amit valósnak hittünk, csupán a képzelet játéka volt – noha végül majd mégis valódivá válik.
Az utószóban Kádár Annamária gondolatait olvashatjuk a gyermek halálfelfogásáról, a gyász folyamatáról és a gyász megélésének hiányáról.
Fontos szem előtt tartani, hogy gyermekünknek nem a nehéz helyzetek bagatellizálásával, hanem érzelmeink őszinte kimutatásával segíthetünk a legtöbbet.
És tudnunk kell azt is, hogy soha ne a boldogságot, hanem a boldog pillanatokat keressük, legyenek azok bármilyen aprók, akkor is, ha épp nem hullanak papírrepülők az égből.
Pataki Mónika Lilla
Képek forrása: YouTube
Peter Carnavas: Az elefánt
Hórusz Könyvkiadó, 2020
189 oldal
3800 Ft