Justin Hancock Hogyan mondj igent vagy nemet (Can We Talk About Consent?) című könyvének fő témája a beleegyezés. Ez a probléma természetesen annál nagyobb és összetettebb, minthogy mikor kell nemet mondani és mikor igent. Ez is fontos, de a könyv arra is magyarázatokkal kíván szolgálni, hogy miért kell igent és nemet mondani, illetve hogyan lenne célszerű és helyes tenni mindezt.
Hancock könyve olyan különböző emberi és társadalmi érintkezések, kapcsolattípusok példáin szemlélteti tizennégy évnél idősebbek számára a beleegyezés eseteit,
mint az üdvözlés, a közös mozifilm- és ételválasztás vagy a szex.
Ha a beleegyezés problémájáról beszélünk, persze tulajdonképpen nem beszélünk másról, mint az egyéni döntéshelyzetekben megmutatkozó szabadság és egyenlőség meglétéről vagy hiányáról. Fontos motivációja a könyvnek, hogy meghatározza, mi is az a beleegyezés pontosan: mi kell ahhoz, hogy a beleegyezés szabadságon alapuljon, azaz valóban beleegyezés legyen, és nem egy kényszerhelyzetre adott reakció, ami általában az igenben vagy a nemben vagy a kettő közötti döntésképtelenségben jut kifejeződésre.
Hancock meghatározásában a beleegyezés alapja a választási lehetőség, amely – mint ahogy a könyv többször is hangsúlyozza –, nem merülhet ki az igen és a nem közötti választás lehetőségében.
(Tanítani való tétel továbbá: „A lényeg, hogy ha a másik se »nemet«, se »igent« nem mond, akkor a válasz: nem.” 47.) Hiába van lehetőségünk egyik és másik döntés meghozatalára, az igen-nem jellegű kérdés feltevése már önmagában a lehetőségek, így a szabadság korlátozásának tartja a szerző: szabadságunk ugyanis nem akkor mutatkozik meg, ha szabadon dönthetünk abban a kérdésben például, hogy felvesszük-e a piros nadrágot vagy sem, vagy ha éhesek vagyunk, kérünk-e gombás pizzát vagy sem, hanem lehetőségünkben áll a kék, a rózsaszín vagy a zöld nadrág mellett is dönteni, vagy sonkás, kukoricás és ananászos pizzát is rendelni. Ebből az alapvetésből mint ideából sok minden következik, és ha szervesen beépül például egy kamasz gondolkodásába, abból csak jó származhat. Nem állítható ugyanakkor az, hogy az ebben az értelemben vett szabadság valamilyen szintű vagy éppen átmeneti korlátozása egyes esetekben ne lenne szükséges és érvekkel indokolható. A könyv szerzője mintha nem tartaná valódi beleegyezésnek azokat az eseteket, amikor csak igen vagy nem választására van lehetőségünk, hiszen a hatalmi helyzet aszimmetrikussá válhat. Könnyen el tudunk képzelni viszont olyan élethelyzeteket és döntési szituációkat, amikor másképpen állnak a dolgok.
Annak ellenére, hogy a könyv szerzője igen fontos szempontok szerint ír a témáról, a beleegyezésen alapuló helyzetek között érdemes lehetett volna nagyobb különbségeket tenni és differenciálni azokat, még akkor is, ha az ágencia és az egyéni döntéshozatal fontosságát vitatni nemigen lehet.
Persze rögtön árnyalható ez a kijelentés is, hiszen Hancock könyve érezhetően a szükséges alapok átadására és rögzítésére törekszik, és ebbe a koncepcióba nem biztos, hogy mindig belefér a mondottak differenciálása. Ez nem jelenti egyúttal azt, hogy a könyv tematikus egységeit tekintve arányosnak mondható – az üdvözlésre, a köszönésre szánt oldalakból lehetett volna spórolni bármilyen más relevánsabb téma javára.
Óvatosan bánnék a könyv célközönségének meghatározásával. Hancock maga – főként a szex témája miatt –, tizennégy évnél jelölte ki a célközönség alsó korcsoportját. Felső határt magam nem mernék mondani, mert – hogy az edukációs jellegű könyvek egyes csoportja esetében sokszor hangoztatott közhellyel éljek –, könnyedén belátható, az ifjúsági kiadványokra jellemző vizuális megjelenés ellenére Hancock nem csak a kamaszokhoz és a fiatal felnőttekhez szól.
Túlzás nélkül mondanám inkább olyan kiadványnak, amely a társadalmi, emberi normákról szólva egy egészséges társadalom morális iránytűjeként lenne képes szolgálni, és mint ilyen, potenciális olvasói célcsoportja, ha van ilyen, messze túlnő a kamaszokon, fiatal felnőtteken.
Hancock könyve mondhatni az egészségesen működő társadalom, benne az egészségesen, azaz méltányosan és az egyenlőség elvéhez mindinkább igazodó emberi kapcsolatok minimumait fekteti le. A Hogyan mondj igent vagy nemet elsősorban nem a társadalmi problémákról szól, de a beleegyezés és az egyéni szabadság kérdése aligha vonható ki a társadalmi problémák alól. A beleegyezés „akkor jön létre, ha a másik önként és önállóan – vagyis »ágenciával« – dönthet” (27.) – igen ám, de az egyén önállósága és szabadsága önmagában, objektív adottságként aligha képzelhető el. Szabadságom nem terjedhet túl a másik szabadságán, könyvben többször is említett ágencia nem korlátozhatja a másik önállósági törekvéseit. Ebből a szempontból a könyv témája társas és társadalmi vonatkozású, hiszen az ágenciaproblémák – humánus keretek között – csak és kizárólag kompromisszumok által oldhatók meg.
Hancock könyve ilyen társas szituációkat mutat be, amelyekben az egyének szabadságát és ágenciáját a kompromisszum képes fenntartani.
A könyv abban is segítséget nyújt olvasójának, hogy miképpen lehet ezeket a kompromisszumokat megkötni és létrehozni.
De nem csak abban látom a könyv erényét, hogy megoldási alternatívákat kínál. Ennél sokkal alapvetőbb és lényegibb, hogy egyáltalán láthatóvá teszi a problémákat. Hiszen a beleegyezés szorosan összefügg a tudatossággal, azzal a képességgel, hogy valaki képes legyen felismerni, ha olyan helyzetekbe kerül, amelyekben a beleegyezés nem a lehető legteljesebb körű szabadságán alapul.
A tudatosság és a felismerés képessége pedig fejleszthető, főként megfelelő kiadványokkal, megfelelő emberek útmutatásával, erre Hancock könyve is többször felhívja a figyelmet.
A szabadság aszimmetrikus elrendeződése mindenfajta társas és társadalmi elnyomás és hatalom alapja, a tudatosság, azaz a felismerés, hogy ez vagy az a dolog nincsen rendjén, kulcstényező mindezek tekintetében. Hancock konkrét, hétköznapi példák segítségével mutatja be ezt a jelenséget, és nyomatékosítja, hogy az egyénnek mindenkor megvan a joga saját szabadságához, mindenkor megvan a joga nemet mondani. Egyrészt az egyénnek ügyelnie kell arra, mondhatni be kell tartani a játékszabályokat, miszerint szabadsága, önállósága nem korlátozhatja másét, másrészt növelnie kell tudatosságát, hogy a hatalom és a szabadság aszimmetrikus eloszlása esetében felismerje helyzetét és rendelkezzen megoldási alternatívákkal.
Természetesen Hancock könyve nem a társadalmi, társas harc játékszabályait fekteti le – ha az egyén ügyel arra, hogy ágenciája ne korlátozza másét, és ez normává képes válni, a kompromisszumra való törekvés válik normalitássá, nem pedig az öntudatlanul működő hatalmi logika és mechanizmusok.
Óriási egyéni és társadalmi munkát jelent ez, amelyben Hancock könyve fontos tényező lehet.
A kompromisszum logikájában a szabadság és az ágencia szimmetrikus, hiszen a másiknak biztosított szabadság egyúttal a saját szabadságunkká is válik és fordítva: az én szabadsághiányom egyúttal a másik szabadsághiánya is. Ez Hancock könyvének egyik fontos és felszabadító megállapítása, és ha elfogadja, magáévá teszi azt az olvasó, beépíti gondolkodásmódjába, minden más, ami nem ezen a logikán alapszik, nyilvánvalóvá és gyanússá válik. Annak a kommunikációnak – állítja Hancock –, amely nem a másik szabadságára alapoz, nem veszi figyelembe a másik ágenciáját, a bűntudatkeltés és a manipuláció a célja és eszköze, és végsősoron nem a szeretet az alapja: „Ha olyasmire akarjuk rávenni, amit ő nem akar, akkor nem a szeretet mozgat bennünket.” (53.)
Az ágencia fontos fogalma a könyvnek – szerencsére más, idegen eredetű terminust nem alkalmaz visszatérően, hiszen a kamasz vagy a fiatal felnőtt olvasót minden bizonnyal csak elrettentené a pszichológiai szakzsargon. Kivételként viszont befogadható.
A másik ilyen visszatérő kulcsfogalma a könyvnek az „így-kéne-történet”. Az „így-kéne-történetek” „olyan narratívák […], amelyeket a társadalom sugall arról, hogy mit és miként kéne tennünk. Nem arra vonatkoznak, hogy mi a jó vagy a helyes, hanem arra, hogy mi számít »normálisnak«,
például hogy ne tegyük epret a pizzánkra, vagy ne viseljünk össze nem illő zoknit.” (156.) Az „így-kéne-történet” tehát az egyén szabadságát befolyásoló, korlátozó társadalmi és társas elvárás. Hancock a szerelmi-szexuális kapcsolatokból, a csoportos nyomás eseteiből számos példát sorakoztat fel, mi lehet az „így-kéne-történet”, és mi lehet az, ami az egyén számára felszabadító lehet mindazokkal szemben. Ez esetben is hozzátehető, a társadalmi elvárás, a társadalmi és társas elvárás, a normalitás nem szükségszerűen korlátozó tényező. Hancock azokat az eseteket említi, amelyek során az „így-kéne-történet” nem szükségszerű, csupán egy csoportos, társas nyomás, amelynek nem feltétlenül kell megfelelnie az egyénnek: tehetnénk másképpen, de az egyúttal nem ütközik semmilyen más szabályba, például nem korlátozza mások szabadságát, boldogulását.
Nehéz pszichológiai feladat egyrészt a felismerés, másrészt a cselekvés – Hancock könyve mindkettőben támogató. A fogalmak megértését nagyban segíti egyébként a könyv végén található szójegyzék, amely a könyv alapfogalmait tisztázza.
De nem csak szószedet lehet hasznos kiegészítő, a könyv végén találhatunk online tanácsadási oldalakat és fórumokat is ajánlásképpen,
köztük a szerző, Jordan Hancock által működtetett BISH oldalát, illetve a magyar kiadásban magyar nyelvű segítséget is kap az olvasó. Sajnos a könyv vizuális világa kapcsán hasonló pozitívumok nem említhetők: a segédanyagként elképzelt illusztrációk és képek, grafikák pont ellentétes hatást keltenek, mint amire eredetileg szánhatták őket: sokszor elnyomják a szöveget, mintha nem is olvasásra szánt könyvet tartana kezében az olvasó, mintha a szöveg illusztrálná a képet és nem fordítva. Inkább keltik sokszor a vizuális szennyezés benyomását. Az aránytalanul kis betűk és a sötét háttérszínre nyomtatott fekete szöveg finoman szólva sem segíti az olvasót – nehezen érthető, hogy a többek között az ableizmussal is foglalkozó kiadvány miért ölt ilyen alakot.
Nem állítható, hogy részletekbe menően és teljeskörűen tárgyalná a könyv tizenegyedik, A beleegyezés és az „izmusok” című fejezete a hatalom- és szabadságkérdéshez szorosan kapcsolódó „izmusok”, úgymint a szexizmus, a feminizmus, a rasszizmus, a klasszizmus az ableizmus vagy a homo-, bi- és transzfóbia, de egy átfogó képet mindenképpen ad róluk. A könyv szerkezete jól felépített, a fejezetek logikusan következnek egymásból. Az egyéni szabadság problémájából egyenesen következik, hogy „nem vagyunk egyformán szabadok – úgy is mondhatjuk, hogy nem egyforma mértékű az ágenciánk” (124.), ezáltal társadalmivá növelve a korábbi tíz fejezet témáit és szempontjait, amelyek először az egyén, majd az egyén és a mások viszonya köré épültek.
Mizsur Dániel
Justin Hancock: Hogyan mondj igent vagy nemet. Könyv a szabadságról, a választási lehetőségekről és a beleegyezésről
Scolar Kiadó, 2021
160 oldal
4117 Ft