1885-ben történt, hogy a mindössze huszonhárom éves Kúnos Ignác egy gőzös fedélzetén elhajózott Isztambulba, hogy mintegy öt évig tartó kutatómunkája végén nem remélt gazdagságú török népköltési és mesegyűjteménnyel térjen vissza Budapestre. Ekkor már több mint hetven éve megjelent a Grimm-fivérek népmesegyűjteménye, s mintegy száznyolcvan éve franciául is olvashatók voltak az Ezeregyéjszaka meséi, míg a török népmesék létezéséről nemcsak a nemzetközi folklorisztika, de a török tudományos világ sem tudott.
A török folklór sokáig lenézett műfaj volt a művelt törökség körében
Kúnosnak pedig úttörő szerepe lett abban, hogy ezek a népmesék az őket megillető helyre kerültek. A törökországi gyűjtőútja során lejegyzett értékes népköltészeti anyag jóvoltából egyrészt bekapcsolta a török néphagyományt az európai folklórkutatás áramkörébe, másfelől letette az addig nem létező török folklórkutatás alapjait. Munkásságát Törökországban a mai napig hatalmas megbecsülés övezi. „A törökök népköltésük felfedezőjét tisztelik Kúnos Ignácban, hiszen neki köszönhetik a török népköltés szinte minden műfajának felfedezését” – írja Tasnádi Edit a kötet előszavában.
Kúnos a magyar népmeséket gyűjtő Benedek Elek kortársaként páratlan török mesekincset gyűjtött az összehasonlító mesekutatás számára, mely tavaly a Bölcsészettudományi Kutatóközpont gondozásában megjelent Ezeregy nappal meséi – Kilencvennyolc török népmese Kúnos Ignác lejegyzésében című kötettel – a neves műfordító és turkológus Tasnádi Edit fordításában – immár a magyar kutatók számára is hozzáférhetővé vált.
A számos hazai és törökországi díjjal (idén török állami életműdíjjal) kitüntetett turkológus, Tasnádi Edit a Kúnos-gyűjtemény fordításának előzményeként az utóbbi években több török mesegyűjteményt ültetett át magyarra, köztük A pasa fia meg a világszépe – török népmesék; A fügemagbeli szép leány – ciprusi török népmesék és A szarvas-szultánkisasszony című köteteteket.
Kúnos folklórgyűjtéséből utoljára 1999-ben a Terebess Kiadó adott közre izgalmas szemelvényeket A török népköltés című kötetben, melynek darabjait szintén Tasnádi Edit fordította. Az Ezeregy nappal meséi kötet címét Kúnos török fordítójának, İbrahim Kürşad Yalçındağnak az alábbi sorai ihlették:
„A török tündérmesék olyanok, mint a kristályok, amelyek a napfényt sok ezer színre bontják, olyan tiszták, mint a felhőtlen égbolt, és olyan áttetszők, mint a harmat egy rózsán, vagyis a török tündérmesék nem az ezeregy éjszaka, hanem az ezeregy nappal meséi.”
A kötetet a fordító előszava vezeti be, rövid összefoglalóját adva a Kúnos Ignác által útjára indított török folklórkutatás történetének, kitérve a magyar tudós munkásságának úttörő jelentőségére. A mesékhez a keleti terminusok jelentését megadó jegyzeteket és az utószót a kötet szerkesztője, Dallos Edina turkológus írta.
A kötet végén a mesék rövid tartalmi összefoglalója segíti a szakemberek munkáját, minden esetben megadva a mesekezdő formulát török nyelven is. Az Ezeregy nappal meséi szervesen illeszkedik abba a keleti mesegyűjteménysorba, mely az utóbbi években kezdett megjelenni, szerves folytatásaként a tavaly napvilágot látott Hetvenhét törökségi népmese című kötetnek, amely Csáki Éva és Sipos Áron fordításában többek között baskír, krími tatár, azerbajdzsáni, türkmén és iráni török népmeséket ad közre.
A török világ népmeséi iránt megélénkülő érdeklődésünk mögött alkalmasint az a felismerés áll, amiről Somfai Kara Dávid etnográfus így vallott
„Úgy tűnik, hogy a honfoglaló magyarok kultúrája – de nem a nyelve – sokkal inkább törökös lovas nomád kultúra volt, mint az északra vetődött, szamojéd népekkel érintkező obi-ugor nyelvrokonaiké. A magyar tudományosságnak ezért is fontos hagyománya, hogy a török népeket is minél jobban megismerje.”
Az Ezeregy nappal meséit olvasva nemritkán felettébb ismerős érzése lehet az olvasónak: a népmesei fordulatok, a motívumok, mesei elemek több helyen összecsengenek a magyar népmesékkel. A különbség sok esetben pusztán annyi, hogy a király helyett szultán, a királyfi helyett sehzáde (szultánfi), a királylány helyett pedig szultánkisasszony szerepel a történetben.
A magyar fülnek ismerősen cseng a „szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál” típusú népmesei fordulat („Összemorzsolhattalak volna benneteket, de nem bántlak, mert mint öreganyátokhoz fordultatok hozzám” – Jácintfürt tündére; „Na te cafka, bedobtalak volna a kemencébe, ha nem szólítasz anyácskádnak” – A szegény lány és a perik padisahja), vagy a „hol volt, hol nem volt” mesekezdő formula („Hol volt, hol nem volt, a rosta a kondérban volt, volt egyszer egy padisah” – A virágkészítő asszony). A jellemző török mesekezdések viszont egyszerre hatnak ismerősen és egzotikusan a magyar fülnek: „Egyszer volt, hol nem volt, a szita a szalmában volt, a teve kikiáltó, a szamár fürdős asszony, a patkány borbély, a kakukkmadár szabó, a teknőc meg pék volt…”
A mesék tematikája nagyrészt ugyancsak ismerősnek tűnik
A három szultánfinak meg kell küzdenie az óriással vagy a sárkánnyal, rendszerint a legkisebb fiú győzedelmeskedik, és azé lesz a trón meg a legszebb szultánkisasszony, akinek az összes próbát sikerül kiállnia. A mesék világát jó és gonosz tündérek (perik), óriások és óriásasszonyok (devek), sárkányok, dzsinnek és beszélő állatok népesítik be, míg a magyar népmesékből is jól ismert olyan motívumok jelennek meg, mint az utód után sóvárgó, de gyermektelen uralkodó, a madárrá változó tündérlányok, a szegény favágó szerencséje vagy a gonosz mostoha alakja.
A török népmesékben megjelenő nyers erőszak, vérengzések, nyílt szexuális utalások több helyen is a Grimm-mesék brutalitását idézik, egyszersmind újra nyilvánvalóvá teszik, hogy a mese eredendően felnőtt műfajként korántsem a gyermekek szórakozását hivatott szolgálni.
Helyenként a Jancsi és Juliska történetét idéző módon, kendőzetlen nyíltsággal vallanak arról, hogy a szegénység olykor felülírja a szülői szeretetet, például amikor így szól a férj a feleségéhez: „Nagyon finom az emberhús! Vidd el holnap a gyerekeket a fürdőbe, vágd le a kislányt, és együk meg!” (A két testvér), vagy nyíltan szólnak a fiú- és lánygyermekek társadalmi értéke közti különbségről: „Volt egyszer egy padisah, és annak csak egy fia volt, Oszmán bej. A leánygyermekeit, amint megszülettek, megölette” (Oszmán bej és oroszlánjai).
A nők családon belüli alárendeltsége szintén hangot kap, amikor így beszél a szultán a fiatal feleségéhez: „Megszerettelek és feleségül vettelek, de ha rajtam kívül mást is megszeretsz, akkor megnézheted magad! Akkor neked véged” (Boszorkánypalota és a rőt sah); illetve amikor így figyelmezteti a házasodni készülő fiú az anyját: „Anyám, el akarom venni azt a lányt. Megöllek, ha nem szerzed meg nekem” (A kígyókirályfi és a kopaszfejű).
A mesékben megjelenő varázserejű lények esetében a fordító zömében megtartotta az eredeti török kifejezéseket, amit javarészt az indokolt, hogy az eredeti elnevezések a magyar megfelelőjükhöz képest jóval árnyaltabb jelentésűek. A „dev” például óriást jelent, ám lehet férfi vagy nő, segítő vagy ártó szándékú lény egyaránt, akárcsak a tündér jelentésű „peri” szó. A mesék keleties hangulatát erősíti, hogy palota helyett „szeráj”, úr helyett „bej” stb. szerepel. A török uralkodót jelző „padisah” helyett azonban talán szerencsésebb lett volna a magyar olvasók számára jóval ismerősebb, azonos jelentésű „szultán” szó használata.
Végül, de nem utolsósorban szeretném kiemelni az igényes fordítói munkát, amelynek köszönhetően választékos, gördülékeny magyar nyelven szólalnak meg ezek az ismeretlenül ismerős távoli világba kalauzoló török mesék.
Kúnos sokszínű és izgalmas mesegyűjteménye túl azon, hogy hiánypótló mű az összehasonlító mesekutatás számára, joggal tarthat számot a velünk rokon, mégis idegen kultúrák mesekincsére kíváncsi felnőtt és fiatalabb olvasók érdeklődésére is.
Pál Laura
Ezeregy nappal meséi – Kilencvennyolc török népmese Kúnos Ignác lejegyzésében
2021, Budapest, Bölcsészettudományi Kutatóközpont
Szerkesztő: Dallos Edina
510 oldal
3500 Ft