Az 1956-os forradalom a rendszerváltásig államszervezeti szinten elhallgatott esemény volt
A Kádár-rendszerben emlékezete privát, családi és gerilla-jellegű. A rendszerváltás után felnövő generáció(k) (az úgynevezett Z generáció) számára leginkább az állami közoktatás kötelező ünnepi megemlékezései révén férhető hozzá a magyar történelem egyik legfontosabb eseménye. A közoktatás ünnepi forgatókönyve „[k]iöltözünk, Himnusz, Szózat, szabadság” – 8.) majdhogynem univerzális, ceremóniájában („vacak versmondások meg szónoklatok” – 9.) és hangulatában kísérteties hasonlóságot mutat a március 15-ivel.
Már az ötvenedik évforduló eseményei (2006) is távoliak a most nagykorúságba lépő fiatalok számára, nem képezik a tapasztalataik részét – szerencsére. Ugyanez mondható a forradalom filmes feldolgozásaira (Szabadság, szerelem; A temetetlen halott).
A most kiskamasz korban lévő fiatalok, akik közül Kiss Judit Ágnes legújabb könyvének (Kórház az osztályteremben) nemcsak az irodalmi nyelv közhelyei szerint, de a szó szoros értelmében vett hősei kerülnek ki, mivel nagyszüleik (az úgynevezett Baby Boomerek) jó esetben is a forradalom körüli években születtek, számukra a forradalom természetszerűleg nem lehet más, mint a dédszülőkkel megesett, távoli történelmi kuriózum vagy a családi legendárium ismert-ismeretlen fejezete.
Ezen változtat radikálisan a Kórház az osztályteremben, és az egész új Pagony-sorozat, az Abszolút Töri, melynek Kiss Judit Ágnes könyve Wéber Anikó (Az ellenállók vezére) és Mészöly Ágnes (A királyné violája) munkái után immáron a harmadik darabja.
Hiszen a könyv nem valamiféle kvázi-dokumentarista történelmi regény, melyben a fegyvert ragadó fiatalok napjait éljük újra
Mai fiatalok röpülnek vissza az időben 1956-ba, „digitális bennszülöttek”-ből lesznek „pesti srácok”, miután egyikőjük (Lóri) dédnagyapját igyekeznek megtalálni a Corvin-köz barikádjai között. Még ha nem is tudhatja a négy gyerek, Lóri, Sanyi, Réka és Hanna, mi is igazán a forradalom, testközelből, a dédnagyapa utáni kutakodás kalandosnak ígérkezik, de önmagában még nem elég, hogy igazán jó regény kerekedjen ki belőle.
Márpedig a Kórház az osztályteremben kivételes és megismételhetetlen könyv.
Mert 1956 nem veszíthet a jelentőségéből és jelentéséből, és ahogy a Bem és Kossuth téri demonstrációkból fegyveres felkelés lesz, a könyv hősei fokozatosan – olvasóival együtt – értik meg, hogy miért nem.
November 4-éről tudnak, de képesek róla megfeledkezni, az azonosulás és a kezdeti euforikus öröm felszabadító ereje magával rántja őket, egyenesen a harcok kellős közepébe. Olyasféle tapasztalat részeseivé válnak, ami után, bármilyen furcsán hangozzék is, tudtukon kívül sóvárognak a saját korukban: szabadság, közös cél, tenni akarás, a közösségi/társadalmi egység. Hosszasan lehet idézni, miként fejezik ki maguk, mi az, amiért november 4. ellenére is fegyvert ragadnak, és képességeikhez, lehetőségeikhez mérten segítik a forradalom ügyét:
„Viszont soha korábban nem töltötte el ilyen diadal, ilyen fékevesztett, euforikus öröm se egy jól sikerült koncert, se egy győztes meccs után” (151); „Ez csodálatos és felszabadító. Hogy mindenki ugyanazt akarja. Nézd meg, aki nem vesz részt a harcban, az ennivalót hoz a forradalmároknak, odaadják a lakásaikat, hogy onnan lőhessünk, mellettünk áll az egész ország! Ilyen a mi korunkban nincs! A kosárcsapatban sem, az osztályban sem! Sehol! Én ebben benne akarok lenni! (135)
Realista keretek
A Kórház az osztályteremben – az időutazás fantasztikuma ide vagy oda – realista keretek között játszódik abból a szempontból, hogy a gyerekek nem kísérlik meg a múltat megváltoztatni: „Elég rémesen érzem magam – ismerte be Hanna. – Most mindenki lelkes és boldog, és nem mondhatom meg nekik, hogy egy hét múlva itt mi fog történni” (186).
Az események megváltoztatására – mint utóbb kiderül – nem is lett volna igazi esélyük és lehetőségük az időőr (a szabályrendszer letéteményese) hathatós közbenjárása és felügyelete miatt, ám konszenzusosan maguktól is kerülik az időparadoxon csapdáit, és nem engednek a kísértésnek, hogy valamilyen módon elérjék az események radikális fordulatát. (Ki hinne akkor négy időutazó gyereknek, amúgy is?) A könyv ezért is „józan”. Annyit enged meg a gyerekeknek, amennyit november 4. kontextusában lehet nekik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne kísérelték volna meg – izgalmas módszerekkel – a külföldre távozás lehetőségét sugallva egyes forradalmárok megmentését.
A gyerekek cselekvési köre tehát determinált és korlátozott, és ezt a „játékszabályt” a könyv nem szegi meg. Realista és józan abból a szempontból is, hogy elkerüli az események idealizálását.
Elsőre talán paradox módon, de éppen ezért tud a mű gyerek-/ifjúsági könyvként kiemelkedően teljesíteni. Nem hallgat az áldozatokról, a tragédiákról, a holttestekről és a kegyetlenségről, amit, bármilyen „tiszta” is legyen a forradalom, hazugság volna elhallgatni. Olyan „mélyre megy” a négy 2021-ből érkező gyerek 1956-ban, amennyire csak lehet.
Látják a halottakat, magyar és szovjet részről is, elesik a harcban a 17 éves, várandós kapitányuk, részt vesznek a virrasztáson, a temetésen, egyikőjük majdnem végzetesen megsebesül egy tanktámadás során. (Az időőr mégsem dolgozik kifogástalanul, de csak ebben az egy esetben.) A „forradalom tisztaság”-án a koncolások kegyetlensége ejtett csorbát, erről sem hallgat a könyv.
Ezen – valódi, hús-vér – körülmények közepette állnak helyt a fiatalok, és ami a legfontosabb, hogy mindegyikük megtalálja a saját szerepét a forradalomban
Ha kell, táviratot gépelnek, vérző sebeket látnak el, Molotov-koktélokat dobnak a szovjet tankokra, pálinkát szereznek a társát és gyermekét gyászoló Bizsunak, tankvadászatra indulnak, zongoráznak.
Hanna, Réka, Sanyi és Lóri a forradalmi események közepette mintha jobban megtalálnák a helyüket, mint a saját jelenükben, 2021-ben.
(Sanyi mondja egy helyen: „Félek, ha visszamegyünk, megint én leszek a hülye stréber az osztályban” – 226.)
Kivételes és megismételhetetlen történelmi tapasztalatuk jellemalakulásukat és -fejlődésüket egyedi módon mélyíti és erősíti; közhely, de nem ugyanazokként térnek vissza 2021-be, mint ahogy onnan – naivan persze – elindultak.
Klasszikus mesei szerkezet a Kórház az osztályterembené, 1956 mindegyikőjüket „megemeli”, amire szükségük is van, hiszen saját jelenükben fiatal koruk ellenére megterhelő problémákkal küzdenek: kiközösítettség, diszfunkcionális családi háttér, súlyos betegség, kórházi élmények.
Sanyit és Rékát nemcsak 1956 szembesíti a halállal, hanem jelenükben is érintettek
Talán nem véletlen Kiss Judit Ágnes ilyen karakteralkotása – vannak olyan gyerekek, kamaszok, akiknek az átlagnál jóval több szenvedésben van részük, de az olyannyira megerősíti őket, hogy egy forradalomban is hőssé képesek válni. Őket viszi színre a könyv.
Nem túlzás úgy gondolni, hogy a négy gyerek számára egyfajta próbatétel a forradalom, nem utolsó sorban a barátságuké, emberi kvalitásuké. A főhősök sem idealizált alakok – még egy okkal több, hogy gond nélkül és szívesen azonosuljon velük akár a gyerek-, akár a felnőtt olvasó.
Bátorságukról árulkodik, hogy nemcsak passzív szemlélői az eseményeknek, nem kételyek nélkül természetesen (kiben ne fordulna meg, hogy érdemes-e maradni és harcolni egy vesztes forradalomért), ám ők hoznak döntést önmagukról, a maradásról, a harcokban való részvételről, a hősies kiállásról és a forradalmárok támogatásáról.
Fiatalok, de a maguk urai, olykor vakmerőek, hiszen fiatalok. Ebből következően sokszor nem is értik, mi folyik pontosan körülöttük, mi miért történik, hogy lehet az, hogy a forradalom kezdeti eredményei után mégis jön az összeomlás, vagy hogy mi az „ellenforradalom” szó jelentősége, de a Petőfi-szobornál felismerik a Nemzeti dalt szavaló Sinkovits Imrét és Veres Pétert is.
Történelem a jelenben
Az időutazás az egyetlen olyan fiktív-mesei eszköz, amely képes azt a helyzetet megteremteni, hogy 2021 fiataljai állhassanak helyt az elmúlt történelem színpadán – erre az élményre és példára pedig 2021 fiataljainak van szükségük. Nem 1956 „pesti srácai”-ról, hanem egy olyan kor fiataljairól szól a könyv, amely kort hajlamosak „történelmen kívüli”-ként, „történelmen túli”-ként leírni és elgondolni.
Így lesz tétje igazán Kiss Judit Ágnes könyvének. A próbatétel és a helytállás azt az üzenetet is hordozza, hogy a történelmi esemény szüli a történelmi alakokat, ismert és ismeretlen hősöket, így ők időn kívüliek – élhetnek 1956-ban, és hatvanöt évvel később, 2021-ben ugyanúgy, ugyanazok a hősök.
Kiss Judit Ágnes könyve kétségtelen, hogy a kivételes (és jövőjének, kimenetelének ismeretében tragikus) történelmi eseményben az ifjúsági regények minden próbatételét felvonultatja, és hősei reális keretek között felelnek meg a lehető legjobban ezeknek a próbatételeknek.
A Kórház az osztályteremben azonban nem csupán ifjúsági regényként teljesít maradéktalanul és igen magas színvonalon, benne 1956 mikrokozmosza gondosan felépített és újjáalkotott: katonai és politikai történései jól ismertek az október 23. és november 4. közötti napoknak, Kiss Judit Ágnes azonban olyan részletekkel, mint hogy mit ettek és honnan a felkelők, hol aludtak, olyan fontos ismeretanyagot épített szervesen a regényébe, mely mindinkább átélhetővé teszi a forradalom történéseit. A kor urbánus legendái szintén megjelennek a regényben, mint például az, hogy az akkori Köztársaság tér alatt kazamatákban tartották a foglyokat, illetve a tankok elé lerakott tányéraknák is megkapják a regényben a háttértörténetüket.
Fikcióval kiegészített történelmi-dokumentarista regényként is olvasható a Kórház az osztályteremben – fiktív elemei (kezdve az időutazás tényétől) nem mossák alá történelmi hűségének és hátterének realitását, hitelességét. Olvashatjuk a regényben például Nagy Imre beszédeinek részleteit. Említett erényein túl tehát a műfajok bravúros szintézise révén is igen fontos könyvvel állunk szemben.
Kétség sem férhet hozzá, hogy Kiss Judit Ágnes könyve a közoktatás része kell, hogy legyen.
Mizsur Dániel
Kiss Judit Ágnes: Kórház az osztályteremben
Abszolút töri- sorozat
Pozsonyi Pagony, 2021
296 oldal
3990 Ft