„De itt semmi nincs: csak a nyugalom, körülöttünk az üres térség és a mérhetetlen unalom.”
Ha végigolvassuk Mourlevat magyarul megjelent regényeit, feltűnő, hogy mindegyik egy-egy ismert történet adaptációja
A Földlakó szintén újraír néhány mesei narratívát, de nem annyira értelmezi, mint inkább továbbgondolja őket. Egészen pontosan a Grimm testvérek által közölt két Kékszakáll-mese, az Orfeusz és Euridiké-mítosz, valamint Collodi Pinokkiója áll a hátterében.
Az az alvilágjárás, amelyben a regény főhőse részt vesz, mégsem a hagyományos, mitikus vagy akár metafizikai alászállás egy másik világba, inkább horizontálisan elképzelhető, talán a miénkkel párhuzamos világba vezető átjárás leírása. Egy futurisztikus, túlságosan is jól szervezett, érzelmektől mentes világba, az élőhalottak birodalmába, az olyan se nem élő, se nem holt lények közé, akik sok szempontból Pinokkióra emlékeztetnek. Csakhogy Pinokkióval ellentétben a regény végére belőlük nem lesznek embergyerekek. Noha Mourlevat fordulata szerint éppenséggel egyetlen férfi, Anna szerelme mégis eljut a másik világból az emberek világába, emberként kezd élni, sőt gyermeke is születik. A Földlakó ennek a gyermeknek a képével zárul.
A Kékszakáll-történetre Mourlevat a két nagyobb rész elé illesztett mottóval és a főhős nevével utal
Anna Collodi pedig nevében jelzi a rokonságot Charles Perrault meséjének hősnőjével és a Pinokkió szerzőjével, aki életre kelti a könyv lapjain a fabábút. De a részleteket tekintve nem Perrault meséjének elemeivel tart leginkább rokonságot a regény, hanem a két Grimm-mese, a Ficseri madár és a Haramia-vőlegény egy-egy változatával. Jack Zipes szerint a „vérszomjas férjek” típusú mesének két fő vonulata létezik: az egyik, Perrault változatában a passzív, kíváncsi fiatal nő története, akit a bátyjai mentenek meg. A másik vonulat a Grimm-féle változatokból ismerhető, amelyekben aktív, furfangosabb nők szerepelnek, akik nemcsak magukat, de akár nővéreiket is kihúzzák a bajból, akárcsak Anna Gabrielle-t. Mourlevat ugyan Perrault-t idézi, de úgy tűnik, közelebbről a Grimm testvérek szövegeit használja, és meghagyja az olvasónak, hogy ezeket a kapcsolatokat kinyomozza.
A Grimm-mesékben a lányra bízott kulcsok és tojás az elrabolt nővér, Gabrielle kapcsán bukkannak fel: apró zöld bogyókat kell szednie, ezeket gondosan őrzi is, amelyek egyfajta bódult állapotot biztosítanak számára. Ha szedi a zöld bogyókat, úgy érzi, nincs szüksége semmire, ugyanakkor ezek az akaratát is kikapcsolják, azaz irányíthatóvá teszik. A Haramia-vőlegényben a lányt megmentő öregasszony figurája Stormiwell kisasszony alakjában köszön vissza. Ám az olvasás során könnyű ezen – és egyéb, itt nem említett – összefüggések felett elsiklani, a regény ugyanis, amely egyszerre sci-fi és detektívregény, elsősorban egy utópisztikus világban zajló kalandsorozatra koncentrál. A titokzatos férfi után elcsábuló Judit történetének lélektani vonatkozásait Balázs Béla a maga módján már az 1911-ben írt librettójában kibontotta.
Mourlevat száz évvel később, 2011-ben megjelent, több irodalmi díjat elnyert regénye így akár Balázs Béla szövege és az 1918-ban belőle készült Bartók-opera előtti tisztelgésként is felfogható.
A regény ismert, kanonikus szövegekre való rímelése távolról „fejezi ki hódolatát”, azaz sok esetben éppen úgy nem teremt közvetlen, direkt, szoros intertextuális kapcsolatokat a Grimm-mesék, az Ovidius által lejegyzett mítosz, az olasz gyerekirodalmi mű és a kortárs kamaszregény között, mint ahogy az emberek és a „félholtak” birodalma között is csak távoliak az érintkezések. A Vidék és a Föld világának azonosíthatósága csupán bizonyos elemek mentén lehetséges, erre a kapcsolódási mintázatra rímel a regény némely motívumainak mesékkel való rokonsága. Fő szervezőelvként, keretként és eligazodási pontokként jelennek meg e motívumok, de a lehető legnagyobb távolságot tartva, ahonnan az elemek, kapcsolatok még felismerhetők, ám már nem magyarázhatók közvetlenül egymásból.
A másik világ három részből épül föl: Campagne, magyarul Vidéknek fordítva, Lorfalen és Estrellas; ezeknek a helyszíneknek az eredeti neveit a fordító meghagyta
Ezt a három helyszínből megismert, tökéletesen, gépiesen, előre tervezetten működő világot olyan lények lakják, akik híján vannak minden emberi működésnek: nem lélegeznek, nem tapintanak, nem érintkeznek, nem esznek szerves anyagból készült ételeket, környezetük a funkcionalitás alapján tervezett, és mentes mindattól, amit természetnek hívunk. „Minden túl nagy, túl üres benne, mintha csak az építész meg akarta volna akadályozni, hogy az emberek közel kerülhessenek egymáshoz, megérintsék egymást.” Ennek az automatizált világnak a működésében ráadásul nem találni tetten érhető, látható központi irányítást.
Az itteni lakosokat (le)gyártják, ők pedig aztán a nagy terv részeként élhetnek, feladatokat hajtanak végre; mindenkinek nyomkövető, adatrögzítő mikropasztillát építettek a testébe (akárcsak a Vágott verzió című filmben szereplő chipek, csakhogy a Földlakóban a végső halál után már senki nem kíváncsi a mikropasztillák tartalmára). Egészen addig „futnak a program szerint”, amíg ki nem üresednek ebben az egyébként végtelenül üres, steril, illatok, ízek, színek, zajok és érzelmek nélküli világban. Ilyenkor ahol éppen vannak, leülnek, és nem mozdulnak többé, jelezve, hogy nem kívánnak tovább élni. Az erre szakosodott brigád pedig összeszedi és elszállítja őket megsemmisíteni Estrellasba.
A regény három részének címét adó helyszínek neve jelentéssel bír
Campagne a (halál)táborokra, a félreeső helyekre utal, Lorfalen az elesett aranykorra, egy elveszett (verloren) világra, Estrellas a megsemmisítés terepére, a csillag nélküli világra a maga szürke égboltjával, a katasztrófa helyszínére, az élőhalottak világából a teljes megsemmisülésbe zuhanók végállomására. Egy valaha jobbnak szánt, kollektív igényeket kiszolgáló, pénztől, gazdasági kényszerektől, művészetektől, zenétől mentes egyenvilágra, amelyet nem zavar semmilyen érzékszervi észlelés vagy illúzió, ahol minden optimálisan működik, kivéve az, amit emberinek szoktunk mondani.
A steril, gépies, csendes, jól szervezett Vidék akár afféle túlvilág is lehetne, de ez mégsem egészen a holtak birodalma. Olyan világ, ahol a test elgépiesedik, és elveszíti azokat a funkcióit, amelyek egyébként az állatvilág képviselőinek testműködésével azonosak, vagy az embereket meghatározó tulajdonságokkal, érzetekkel és érzésekkel függenek össze (például a nevetés, a sírás vagy az izzadás).
Ebben a világban egy földlakó mocskos, testi valójában undorító, elfogadhatatlan, tápláléka gusztustalan, bőréhez hozzáérni vagy a leheletével találkozni fertőző.
Az élők és az élőholtak világa aztán ebben a kereszteződésben, sőt, Anna szerelmében – mert természetesen szerelmes is lesz –, de más kevert születésű lényekben is hibridizálódik.
A könyv két kulcsfogalma, az átjárás/átjárhatóság és a hibridizáció központi és aktuális fogalmak
A túlvilágon ugyanis titkos kísérletet folytatnak: földlakókat rabolnak el, és termékenyítenek meg, így hibridizálva saját állományuk egy részét, megfigyelve az emberek technológiai fejlődését, valamint biztosítva saját világuk és a földi világ közötti átjárhatóságot. A megszülető gyerekeket, az úgynevezett hibrideket aztán különleges körülmények között, elrejtve nevelik. A szülést követően az anyát megölik, nyilván Gabrielle-re is ez a sors vár, ettől kellene őt Annának megmentenie. Ennek a „túlvilágnak” a működésmódját alapvetően határozza meg a test állati minőségeinek meghaladása.
A földi nőket kocának hívják, ami persze lehetne a nőiségükre nézve sértés, vagy utalhatna a földi nők állatias jegyeire (innen nézve más összefüggésben is értelmezhető, Anna miért épp a 4 láb nevű boltban dolgozik – habár ott székeket adnak el, és nem állatokat). Ám a koca inkább olyan megnevezés, amely a hibridizáció etimológiai gyökerére nyúlik vissza: a hibrid eredetileg a háziasított és vadon élő állatok, konkrétan a disznó és vaddisznó keverékét jelentette, de a szabad ember és a rabszolga frigyéből született gyerekeket is így hívták. Mint sok más elem, ez az elnevezés is olyan többletjelentésű, amely a regényben felépített fiktív világ nagyobb összefüggésrendszerébe illeszkedik.
A kiindulásként használt Kékszakáll-mesében ugyan egy lányrablás áll a középpontban, de az is bizonyos, hogy a Földlakóban már nem egyetlen szörnyűséges férfi az elrabló, hanem az államgépezet, egy egész birodalom. A technológiai fejlődés és a testpolitika mentén tökéletesedő világ maga veszi föl a mesében a titokzatos, csábító és kegyetlen kékszakáll-funkciót. Mondhatni, nem Kékszakáll titkai, hanem a technológiai fejlesztések által funkcionálissá tett világ titkai válnak olyanná, amelyek hozzáférhetetlenek, elzártak, szörnyűségesek, halált hozók; aki a közelükbe megy, az áldozatukká válik.
Ez a könyv töprengés az élet, az életminőség és a halál kérdésein egy kortárs bioetikai és biotechnológiai kontextusban
A regény zárása hangsúlyossá teszi ezt a gondolatot, a szinte himnikus szöveg a Földről a hibrid Branbe szerelmes Anna tollából.
„De mást is tudok: szerelmes vagyok ebbe a Földbe is, amelyen élek. Szeretem összes hibájával, összes tökéletlenségével együtt. Épp ezek miatt szeretem. Szeretem a túl hideget és a túl meleget, az esőt és a sarat, a közlekedési dugókat, az elrontott vizsgákat, a ronda képeslapokat, a hazugságokat, a könnyeket, a sebeket és a halált. Szeretem azt, ami hiányzik és ami túlcsordul, szeretem a túl sokat és a nem eleget, azt akarom, hogy megcsípjen a csalán és megégessen a fazék, nem zavar, el akarom hagyni a kulcsaimat, akarom, hogy fájjon a fejem, hogy becsapjanak […], hogy lökdössenek. De a jó dolgokat is számba veszem. Akarom, hogy simogassanak, fagylaltkelyhet akarok enni, jó zenét akarok hallgatni, levelet kapni, ahogy egy kisbaba a világra jön, sziesztázni. Velencébe menni…
Be akarom engedni a levegőt a tüdőmbe, lélegezni akarok.”
Mourlevat a Földlakóban jól ismert narratív fogásokat alkalmaz
A történetbe és a másik világhoz a főhőst egy író vezeti el, hogy ebbe a világba maga is bejutva majd belehaljon a kalandba. A szöveg az intertextuális kapcsolatokat sem rejti véka alá, a nyomozásként feltáruló történet pedig nemcsak kalandos vagy fordulatos, de kifejezetten populáris irodalmi műfajokra épít.
Ha a kamaszoknak szóló szöveg letehetetlen és összetett, ezek az elemek még inkább hozzájárulnak ahhoz, hogy izgalmas olvasmány legyen.
Nem beszélve arról, hogy a túlvilág tereinek és működésének leírása, a részletek, az összehasonlítások a jövő generációja számára fontos kérdéseket vetnek föl a gépek, a rend, az ember, a kultúra, az állat, az ökoszisztéma, az élet és a halál kapcsán. Mert ha nincs szerencsénk, a regényben a túlvilágról leírtak szerint is végezheti az emberiség. Mourlevat válasza pedig nem más, mint hogy maradjunk földközelben, maradjunk mégis inkább szerelmes földlakók, ahogy Anna Collodi is teszi. Hagyjuk el a kulcsokat, amelyek a mások által tervezett, elrontott életek és a halál titkait nyitják.
Nagy Gabriella Ágnes
Jean-Claude Mourlevat: Földlakó
Fordító: Burján Mónika
Könyvmolyképző Kiadó
Szeged, 2013
316 oldal
2374 Ft