„Ki lehet bogozni minden fonalat”
Az alcímként is értelmezhető sor idézet a könyv egyik főszereplőjétől, a Nagymamától. A mese közepén hangzik el: „Gubancok persze egy fonálon mindig akadnak, de Nagymama azt mondja, ha az ember türelmes, ki lehet bogozni minden fonalat.”
Az elbeszélő az unoka, aki kíváncsi a Nagymama életére, amelyből kibomlik a család története is. A Sálmeséből kiderül, hogy bármit kérdez az unoka, a nagymama válaszolni fog. Molnár Krisztina Rita mesekönyve nem azon mesekönyvek sorát gyarapítja, amelyek valamilyen tragikus eseményt dolgoznak fel, vagy tabutémához nyúlnak, mégis fontos dolgot ábrázolnak: a családról való beszélgetés intimitását.
Bár a címoldalon még nem látjuk Bogdán Viktória első rajzát a fotelban sálat kötögető derűs Nagymamáról, a könyvet kinyitva az illusztrációnak köszönhetően rögtön kiderül, hogy ez egy nagyis mese. A fotelban ülő nagymama kompozíciója tökéletesen mutatna a könyv borítóján, és megfejtést is nyújtana a Sálmese címhez. Eszünkbe juthat a legtöbb mesekönyv borítója, ahol a főszereplő és a főbb motívumok jelennek meg a borítón. A klasszikusok közül például a Mosó Masa mosodája (Varga Katalin meséje F. Győrffy Anna rajzaival, Móra, 1968), a kortársak közül pedig, mondjuk, Ijjas Tamás Bőröndapuja (Betűtészta, 2012), amit Molnár Rita Krisztina könyvéhez hasonlóan szintén Bogdán Viktória illusztrált. Előbbin óriási mosómedve egy lavórban mossa a ruhákat, utóbbin egy hatalmas bőrönd, apu feliratú cetlivel. Talán azért nem ezt a megoldást választották a szerzők, az író és az illusztrátor, hogy elkerüljék a nagymamás mese címkéjét, vagy hogy lebegtessék, mi is az a Sálmese.
A Sálmese szerkezete ugyanakkor nagyon is emlékeztet a szintén költő Ijjas Tamás gyerekkönyvére. Mindkét könyvben az elbeszélő (vagy a versben megszólaló) egy elképzelt gyerekhang, akinek a nézőpontjából láthatjuk a családtagokat, az életü(n)k eseményeit. A két megszólaló hangja is nagyon hasonlít egymáshoz, annak ellenére, hogy Ijjas Tamás önállóan is helyt álló verseket írt, Molnár Krisztina Rita pedig egy összefüggő szöveget, amelynek olvasását a lapozás tagolja, illetve az illusztrációk lassítják, egészítik ki. Persze számos kortárs költő gyerekkönyvét ide lehetne illeszteni – amelyekben a gyerekversben titkos érzések és történetek hangzanak el, és azt üzenik ezzel, hogy máshol nem volna erre lehetőség, hely – de például Tóth Krisztina hasonló kompozíciójú mesekönyvei (legutóbb, mondjuk, a Kígyóuborka Szalma Edit illusztrációival, Manó Könyvek, 2020) hasonló pozícióból figyelik meg a tárgyat, ám más hangon szólalnak meg. (A kötetről ITT olvashatod az ajánlónkat, ITT pedig interjúnkat Tóth Krisztinával.)
Molnár Rita Krisztina hiteles közelséget teremt az első oldalon a mese két szereplője között, s mintegy illusztrálja is az előző oldalon látható nagymama-ábrázolást:
„Nagymama köt. / Sálat, nekem. Puha fonalból, puha sálat. / Puha a keze is, lassan ringanak benne a kötőtűk / – föl-le, csitt-csatt – a csöndben. / Kerek arca is puha, ha puszit ad, puhább, mint / a gombolyag. A haja is fonal, ezüstfonal. Minden / reggel apró kontyba gombolyítja a feje búbján.”
A nagymama különleges személy, neki bármit el lehet mondani:
„Ha melléülök a régi, bársonypárnás székre, rám néz, / és én mindent elmesélek neki, ami csak történt. / Hogy az udvaron felmásztunk Borival a mászóka / tetejére, ahová nem szabad, de nem vette észre senki.”
A történet innen indul. A kisunoka elmeséli a nagymamának, mi történt, és még azokat a részeket sem hagyja ki, amikért büntetést kaphatna. Sőt, mintha csak a rosszakat mesélné el, mintha tudná, hogy „Nagyi csak csóválja a fejét, elmosolyodik, és egy puha puszit nyom az orrom hegyére”.
Akkor kezd mesélni a Nagymama – és veszi kezdetét a Sálmese –, amikor az unoka, József Attilát is megidézve, kérdezi őt: „Nagyi, én jó akartam lenni, de… Te biztos mindig jó voltál, igaz?”
Most következik Bogdán Viktória illusztrációja a kislányról, aki az óvodából hazaérve egy thonet-széken ücsörögve figyeli, és mostantól hallgatja a kötögető nagymamáját. A kislány számára megelevenedik a nagymama gyerekkora, de a nagymama szavait még nem halljuk. Ez a technika nagyon jól illeszkedik az illusztrációkhoz, amelyek egyre gazdagabban kidolgozottak, mind nagyobb felületet töltenek be az oldalakon.
A történet kezd kibontakozni: hogyan ismerkedett meg nagymama a nagypapával: egy fiúról mesél, akivel fára mászik és biciklizik, és a fiú „csak mosolyog, csak mosolyog, és én valahonnan ismerem ezt a mosolyt”.
Felismeri, hogy a kisfiú az ő nagypapája: „Egyszer még a Tour de France győztese is ő lett! Azt mondta, ennél szebb álma egy bicajosnak sem lehet. Talán csak egy. A Nagymama.” Akivel azóta is együtt repülnek, amióta először együtt bicikliztek – ebben felsejlik a fonál mozgása is, ami a mese vezérmotívumaként az illusztrációban is végig jelen van. Nagypapa és nagymama „így kötötték össze az életük”.
„…Aztán megszületett az anyukám is”
– olvassuk nemsokára, és bármennyire erőteljes a mondat váratlansága és kiszámíthatósága is – hiszen oldalakon keresztül nagypapa és nagymama egymásra találása volt a téma, kettejüket láthattuk az illusztrációkon felhők között repülni –, idegenül hat az elbeszélő, a kislány szájából, akinek stílusát inkább a túlmagyarázás és az asszociatív építkezés határozza meg. Hosszasan beszél például arról, hogy amikor „Nagypapa óvatosan kihajtogat egy térképet, elkezd nőni, növekedni”. A „nőni, növekedni” ismétlésből is kiderül, mennyire szereti szavaival körbeölelni azt, amiről beszél.
„Először akkora lesz, mint az óriás zsebkendő, amibe / akkor fújom az orrom, ha nagyon náthás vagyok. / Aztán akkora, mint az ünnepi terítő a születésnapomon. / A végén pedig akkora, mint a kockás pléd, amire leülünk / uzsonnázni, ha nagypapával kirándulni megyünk.”
Bár ezt a növekedés-leírást akár párhuzamba hozhatjuk a születéssel is, erőltetett volna ez a párhuzam a mese világán belül. Inkább tűnik úgy, hogy Molnár Krisztina Rita tudatosan kerüli a téma részletesebb ábrázolását. Ijjas Tamás gyerekversei viszont mintha éppen ezekre a konkrét életeseményekre és a felkavaró érzésekre összpontosítanának, amit azzal is jelez, hogy a Bőröndapu első verse a Születés című: „Anyu, amikor nem voltam, / mindennap megevett / egy babaruhát, aztán amikor / tele lett a hasa, elkezdett / forogni a gyomra, mert anyu / mosógéppé változott arra / a kis időre, amíg bele nem / nőttem az összes babaruhába, / aztán mikor kész lettem, / felvettem a legszebbeket, / kisétáltam anyu pocakjából, / és kikapcsoltam az áramot, / akkor anyu leállt.”
Érdekes, hogy a folytatásban nemcsak a családfa alakulásának elmagyarázására nem talál alkalmat a szerző – mit is jelent az, hogy „megszületett az anyukám”, ami elvezet ahhoz, ahogyan Ijjas Tamás versében láthatjuk, hogy elképzelje a saját megszületését –, hanem arról fecseg hosszasan, hogy miket csinál a nagyszülőkkel, de főleg a nagypapával, és ez sokszor banalitásokban ölt formát: „Az erdőben akkor is jó, ha tél van, akkor is, ha nyár, és akkor is, ha tavasz vagy ősz.”
A mese végéről zavaróan hiányzik a nagymama a kötőtűjével, és hogy valamit még mondjon arról, hogyan jelképezi a hiányzó életet az összegubancolódott fonál, vagy hogy mik is azok a gubancok, amikről a történet kezdetén olyan szépen kezdett el mesélni.
Simon Bettina
Molnár Krisztina Rita – Bogdán Viktória: Sálmese
Scolar KID, 2019.
40 oldal
2975 Ft