„Száz meg száz köröcske születik minden pillanatban”
Ha szorít az idő, vagy gyorsan pörgő, kalandos történetre vágyunk, semmiképp sem ajánlom ezt a kötetet, mert bár a benne szereplő kilenc mese többnyire nem hosszabb egy-két oldalnál, az izgalmat nem a cselekményben kell keresnünk, hanem abban a belső utazásban, amelyre Boldizsár Ildikó sorai hívnak bennünket. Ezek a rövid mesék ugyanis nemigen értelmezhetők szó szerint, hemzsegnek bennük az erőteljes és összetett szimbólumok, amelyek nem egyértelműek, sokszor nehezen felfejthetők, így az olvasó számára megannyi jelentést és még annál is több kérdést tartogatnak.
Nehéz nem szuperlatívuszokban beszélni a kötetről
Olyan egyetemes képek sorakoznak fel az Amália álmaiban, amelyek a természet dinamikáját, az élet csodáját hirdetik. Hétköznapi jelenségek fantasztikuma elevenedik meg, mint a nappal és éjszaka vagy a fekete és a fehér, a lent és a fent, a teremtés és az elmúlás dialektikája: az egymással nem, de egymás nélkül sem létezhető erők hatalmas kínnal feszülnek a sorok között, boldogtalanságra kárhoztatva.
De nem csupán a világ törvényszerűségei, hanem a lélekben zajló harcok is kiolvashatók a történetekből: a szerelem reménytelensége, az együvé tartozás utáni olthatatlan vágy, az elérhetetlen utáni sóvárgás vagy a felnövekedéssel járó keserű változások, az önismeret útján való fájdalmas elindulás, a tudás terhe is mind benne van mindegyik mesében.
„Elsősorban felnőttmesék ezek, de az érettebb gyerekek és kamaszok is nagyon fogják szeretni őket”
Ezt írta a kötetet illusztráló Szegedi Katalin a közösségi oldalán, és valóban: a melankolikus hangulatban mindenhol felcsendül az élet zenéje, az az összetett jin és jang, amely világunkat formálja napról napra, évezredről évezredre.
Amikor nyolc- és hatéves fiaimmal a Vízimadárhoz értünk, a nagyobb közölte, hogy nem érti, tulajdonképpen miről szól ez a mese, különben sem vidám (a kisebbik fiam annyira szomorúnak találta a Fekete Vízimadár álmát, hogy még a fülét is befogta, amikor ez a jelenet következett), s kérték, olvassunk mást. Nem hagyta azonban őket nyugodni a dolog, így két nappal később újra elővettük, és ezután viszont már végeérhetetlen beszélgetés következett.
Mindketten különféle ötletekkel álltak elő: ki lehetett a fehér madár, milyen kapcsolat lehetett közöttük a feketével, és vajon miért nem érintkezhettek soha? Rengeteg kérdés és lehetséges válasz merült fel, és azóta is sokszor előkerül a téma.
Nagy öröm volt látni, amint beindul a fantáziájuk, és ahogy különféle meglátásaik új irányokat nyitnak a mese befogadásához.
Hatéves gyermekem pedig azóta ragaszkodik hozzá, hogy olvassunk még Amáliáról, és beszélgessünk az álmairól.
Amália újjászületése
A mesék nem újak, találkozhattunk már velük az 1991-ben megjelent azonos című kötetben (Lánchíd Kiadó), amelyet Szalma János rajzai kísérnek – és ráadásul egészen formabontó tipográfia teszi különlegessé –, sőt, a következő történetcsokorral is, A Fekete Világkerülő Ember meséiben (Elektra, 1997), amelyet Ese Kata illusztrált. Még később Boldizsár Ildikó tematikus mesesorozatának egyik részében, a Boszorkányos mesékben bukkantak fel az álmok egy kiadói válogatásnak köszönhetően, Szegedi Katalin vizuális tolmácsolásában (Móra, 2006).
A szerző szavaival élve mégis ezzel a kiadással „ért révbe” Amália, mind a mesék válogatását, mind az illusztrációt tekintve: jelen könyv Amália életének első száz évét öleli fel, a jövőre várható Fekete Világkerülő Ember újjászületésével a következő száz évet ismerhetjük meg, s a tervek szerint Az igazi vándorút című kötettel végre teljessé válik az Amália-trilógia.
A képekben is megszületnek a mesék
Szegedi Katalin egyszerre határozott, mégis elmosódó vonalai nem csupán az álmok valóságos valószerűtlenségét hangsúlyozzák, de az élet összefüggéseit, a világ történéseinek elválaszthatatlanságát is.
Bár már többször dolgoztak közösen (pár példa a közelmúltból: Holle anyó birodalma, Cerkabella 2017; a Naphegy Kiadónál 2009-ben és 2011-ben megjelent Királylány születik és Királyfi születik), Szegedi Katalin régi álma vált valóra az Amália illusztrálásával.
Álomszerű, a természet színeit idéző rajzai a mesék líraiságával csengenek össze, még inkább kiemelve a történetek állandóságát, örökérvényűségét.
A képek mindegyikén szerepelnek növények vagy állatok, a Tenger szerelmese című mese illusztrációjában pedig mintha épp a teremtés elevenedne meg: a víz mélyén jobbról balra úszó halak egy része még nincs pirosra színezve, mintha csak most születtek volna meg.
A borító Amália hajzuhatagával egybeolvadó vöröse is majdnem mindenhova beszivárgott: hol a hátteret uralja, hol a hideg kék tollak között kavarog egyetlen melegvörös, míg máshol csupán egy hajba fűzött szalagként jelenik meg. Mélységét az Emíliában érthetjük igazán, ahol a föld alatti világ színeként pompázik, a gyökerek, a kezdetek vöröseként.
Álomfejtők útján
Az álomképek mivolta a mai napig nem tisztázott, rejtélyük foglalkoztatja az emberiséget, különböző elméletekkel próbálják magyarázni a szerepüket. Egyesek nem tulajdonítanak nekik túlzott jelentőséget, a napi problémák kivetülését, megoldási kísérleteit látják bennünk, míg mások szimbolikus üzeneteket sejtenek mögöttük, megint mások pedig egyenesen a lélek utazásának tartják, melynek során új világokba tekinthetünk be.
Az ősi mondák, teremtésmítoszok is „komolyan vették” az álmokat, a cím hallatán könnyen asszociálhatunk Emese álmára, a próféciaként értelmezett isteni üzenetre, ahol Emese méhe álmában messzi földre folyó vizeket áraszt. A Tenger szerelmese egy ezzel párhuzamos mondát is felidéz, ahol Kürosz perzsa király anyja látott álmot, melyben a víz egész Ázsiát elárasztotta, s ezt szintén az uralkodói nagysággal hozták összefüggésbe.
A Világ-Síró-Asszony a víz-élet szimbólumával párhuzamosan szintén a teremtő erőt tárja elénk, a folyékony víz és a szilárd kő ellentétpárjával:
„Minden könnycseppje egy-egy fehér kristály, ezekből nőnek a világra a hófehér hegyek […]”
Mesélő nevek, mesélő számok
Az Amália-trilógia három kötete a mesebeli száz éveket öleli fel. Jelen kötetben kilenc mesét olvashatunk, s az Esőkben a megbocsátáshoz is kilenc napra van szükség. De nem csak a számok, a nevek is hordoznak üzeneteket: az Amália név az egyik olvasatban „védelmezőt”, más olvasatban „reményt” jelent, míg az Emília név párjaként értelmezve „rivális”, „méltó ellenfél” is lehet. Amália pedig valóban védelmezi a természetet, növényeket ültet, teremt, s bár nem ellenfelek a második mese Emíliájával, ellentétpárokként lépnek elénk: Amália álmában a föld alatti gyökerek között fagyoskodó, az élőlényeket teremtő és védelmező Emília volt, aki mindennél jobban vágyott a nap melegére.
Amáliáról az első mesében (Amália) Amarilla is eszünkbe juthat, nem csupán nevük hasonlatossága, de történetük kapcsán is: Lázár Ervin legkisebb boszorkánya (A legkisebb boszorkány) Amáliához hasonlóan kilép hagyományosan elvárt boszorkányszerepéből, s olyasvalakibe lesz szerelmes, aki számára elérhetetlen.
Mindketten epekednek, s végül mindketten, önmagukat kvázi feláldozva, szerelmük (talán soha be nem teljesülő) boldogságát segítik, miközben ők maguk egyre boldogtalanabbá válnak.
„Megértette, hogy a királyfi sohasem fogja elhagyni azt a lányt, akiért annyi veszedelmet, annyi sok próbát kiállt, s akiről valaha a legszebbeket álmodta, mert ragaszkodik ezekhez az álmokhoz, éppen úgy, mint ő a királyfihoz.”
Az első mese után következnek az álmok, melyeket olykor álomszerű elbeszélések váltanak fel. Ilyen a már említett Vízimadár, a Nap és a Hold találkozása, a Tenger szerelmese vagy a Csillagnéző fiú, amelyekben a főszereplő ugyan nem Amália, viszont hősei szintén beteljesíthetetlen vágyakat kergetnek.
Amália álmaiban a teremtés, a világ keletkezése jelenik meg
Emellett önnön létünk kétségei, az emberi útkeresés, önmagunk megismerése is felvetődik.
Amália nem csupán a boszorkányközösségen belül betöltött szerepében, de a világegyetemben elfoglalt helyét illetően is kétségekkel küzd.
„Összeráncolta homlokát, úgy gondolkozott azon, hogy ő most tulajdonképpen kicsoda. Amália? Emília? Vagy szeretne csak valamelyik lenni?”
Így szembesül önarcképével a Tükrökben:
„Örült Amália a tükröknek, hosszan nézegette magát bennük, de egy idő múlva ráunt erre a játékra, s arra lett kíváncsi, mi van a tükrök másik oldalán, s hogyan lehet átjutni oda.”
Anderseni szomorúság
Boldizsár Ildikó meséi kibillentenek bennünket a komfortzónánkból. Amália álmai Andersen tragikus meséihez hasonlóan boldog befejezést nélkülöző történetek, nem is lehetnek másmilyenek, hiszen felvetett kérdéseik azokat a törvényszerűségeket kutatják, melyeket megérteni nem, csak elfogadni lehet. Ilyen melankolikus, szívszorító érzés, amikor éjszaka a csillagos eget nézve a végtelenséget próbáljuk felfogni, de az is, amikor saját boldogságunk árán is képesek vagyunk szeretni.
Mégis, minden fájdalom ellenére, Amália álmaiban ott motoszkál a csoda:
„[…] ez volt a legszebb szerelem, ami eddig a világon létezett, mert ebből a szerelemből születtek meg és kerültek föl az égre az első csillagok.”
Pataki Mónika Lilla
Boldizsár Ildikó: Amália álmai – Mesék a világ legszomorúbb boszorkányáról
Illusztrátor: Szegedi Katalin
Magvető Kiadó, 2021
96 oldal
3999 Ft