Ismeretlen világsztárok?
Azon kevesek közé tartozom, akiken a Múmin a Riviéránt kézben tartva azonnal jóleső nosztalgia lesz úrrá. Nagyjából három évtizede mutatkoztak be hazánkban először Múminék, ekkor futott a Magyar Televízió képernyőjén az 1990-ben készült 104 részes japán-finn-holland rajzfilmsorozat, s ezzel párhuzamosan a Semic jóvoltából 1993 és 1995 között a Kandi lapok képregény-sorozatában is nyomon követhettük kalandjaikat. Bár a vízilovakhoz – egyesek szerint belugákhoz – hasonlító trollok mondhatni világsztárokká nőtték ki magukat, Magyarországon ezt többszöri nekifutás után sem sikerült elérniük.
Múmin, a sztár
A finnországi svéd anyanyelvű szerző, Tove Jansson (1914–2001) sokoldalú művész: az írónő illusztrátorként, karikaturistaként, festőként és képregényrajzolóként is tevékenykedett, múminjaival pedig Finnország emblematikus alakjává vált. Múmin rajza egy testvéri vita során született, majd a XX. század derekán – a második világháborút követően – vált több könyv, képeskönyv és egy képregénysorozat főhősévé. Ezek nagyrészt Tove munkái, bár később fivérével, Lars Janssonnal közösen alkottak, míg végül teljes egészében Larsé lett a múmin-projekt, hogy Tove több időt szentelhessen a festészetnek.
A múminok hamar népszerűvé váltak, bár előbb nem a finneknél: az ötvenes években angol megrendelésre (és angol nyelven) készültek a képregények, melyek az Evening Newsban jelentek meg – ezek között az első kiadások között szerepelt harmadikként a Múmin a Riviérán is (a Moomin and the Brigands és a Moomin and Family Life mellett). Később ugyan több film (német, svéd, szovjet és lengyel-osztrák) készült, de a nálunk is vetített sorozat tette világszerte ismertté a trollcsaládot.
Az óriási Múmin-bummnak köszönhetően Finnország egyik reptere is múmin-dizájnt kapott Helsinkiben, de találunk turistacsalogató tárgyakat árusító Múminshopot, valamint tematikus parkot és játszóteret is. Bár jó néhány rajongó (joggal) nehezményezi a múminok ily módon történő áruba bocsátását – hiszen ez ellentétben áll a múmin-filozófiával –, szerencsére nem csupán a biznisz, de a kultúra világába is beszivárogtak: a tamperei Múzeumban Jansson eredeti munkáit mutatják be, sőt, egy finn emlékéremre is felkerültek a trollok („Tove Jansson és a finn gyerekek kultúrája emlékérem”, 2004). Emellett bábszínházban, balettelőadáson, és a rockzenében is felbukkannak: az orosz Mumiy Troll rockegyüttes neve is őket idézi, a svéd Ritual pedig nemcsak dalokat, de egy konkrét albumot dedikált nekik (The Hemulic Voluntary Band).
Noha a múminok nemzetközi népszerűségnek örvendtek, hazánkat nagy ívben elkerülte a múminláz
Észak szerelmesei elvétve itthon is találkozhatnak a múminokkal: a magyar nyelven is elérhető számítógépes játékok mellett pár éve a Skandináv Ház jóvoltából részt vehettünk a #nordiccontent Múminprogramján, sőt, akár asztalunkra is varázsolhatjuk Múminvölgy hangulatát az egyedülálló Múmin szakácskönyv (Cerkabella, 2015) receptjeivel.
A trollok kalandjai ezt megelőzően többféle fordításban (Harrach Ágnes, Vukovári Panna, Péteri Vanda), képregény és mesekönyv formájában is megjelentek Magyarországon, a várt siker azonban – részben épp ezért – végül elmaradt.
A gyerekközönséget célzó (bár egyáltalán nem csak nekik szóló) történetek befogadását ugyanis nehezíti, hogy nálunk nem alakult ki egységes fordítói terminológia, így a legtöbb mű eltérő elnevezéseket használ, kaotikussá téve a múmin-univerzumot.
Az angol megrendelésre készült szövegek ugyan eleve angolul jelentek meg, de sok hazai fordítás az előzőleg svédről finn nyelvre átültetett szövegeket veszi alapul. Beszélőnevekről lévén szó (és mivel az eredeti nyelv írásmódja és kiejtése távol áll a hazai közönség nyelvezetétől) ez igencsak sarkalatos pontja a történeteknek. A Múmin-fordítások problematikájáról a magyarul használt nevek egységesítését szorgalmazó Nagy M. Boldizsár ITT írt bővebben, aki nem mellesleg jelen kötet fordítója is.
Cseppet sem félelmetes trollok
Bár a trollok a skandináv mitológia hatalmas, félelmetes és többnyire gonosz lényei, a mi múminjainkról ez egyáltalán nem mondható el.
Mintha már maga az elnevezés és a megjelenés ellentéte is egymás elfogadására emlékeztetne minket, hiszen Múminék kedves, szerető és szerethető figurák, akik természetes egyszerűséggel hirdetik a toleranciát. Vagyis éppen ez az, hogy nem hirdetik, csupán gyakorolják.
Múminvölgyben ugyanis a legkülönfélébb lények és változatos személyiségű szereplők élnek együtt harmóniában, egyetértésben, anélkül, hogy ez bárki hangsúlyozná.
Múminék élete látszólag maga a nagybetűs IDILL: a kedves kis família a gyönyörű fjordokkal tarkított táj kellős közepén, egy minden gyerek által vágyott tornyos házikóban él, szeretetben, egészségben és békében. A szülők türelmesek, támogatók, a gyerekek pedig teljes biztonságban fedezhetik fel a világot, követhetik el kisebb-nagyobb hibáikat, melyek némi leleménnyel vagy épp szerencsével végül mindig jóra fordulnak. Az idő kereke anélkül forog, hogy zavarná az ott élőket, mindig mindenre jut elég. Ráadásul Múminék téli álmot is alszanak, mintha nem csupán a hideg, zord északi tél, hanem a világ összes gondja elől bújnának el. Nos, a fentiek alapján teljes magabiztossággal könyvelhetnénk el a sorozatot unalmas, rózsaszín cukormázas gyerekmesének, de ne tegyük!
Talán épp abban rejlik a Múmin-világ sikerének titka, hogy egy biztonságos környezetben boncolgatja azokat a hétköznapi szorongásokat, melyek mindannyiunkat érintenek
Múminvölgyben azonban szégyenérzet nélkül beszélhetünk rólunk. Az itteni idill – bármilyen utópisztikus is – mintegy keretként szolgál, melyen belül feltétel nélküli elfogadásra számíthat bárki.
A Völgy nem csupán a különbözőségek együttélésének feszít vásznat: megjelenik az egyén gyarlóságának portréja is, az egyes szereplők tökéletlenségét azonban nem megoldandó problémaként festi le Jansson, hanem a másik elfogadására ösztönző tényként. A nyugalmat árasztó harmonikus közegben az írónő bátran, sallangok nélkül ábrázolja a negatív érzelmeket is, néha egészen komor képekkel tűzdelve meg a völgybéliek derűs életét, úgy, hogy eközben a humorról sem feledkezik meg.
Már a borító belső oldalán két mókás képkocka fogad minket, de a történet is remekül indul: Múmin virágszedés közben a költőiségről elmélkedik, miközben az ezt kísérő rajzot termetes hátsója tölti be.
Tragédia nélküli mese
Abba, hogy milyen történelmi háttér hívta életre a múmin-történeteket mint tragédia nélküli meséket, Pályi Márk tanulmánya (ITT olvasható) részletes betekintést nyújt, ám hogy ezek a történetek mindmáig működnek, afelől sem lehet kétsége az olvasónak. Bár az ilyen típusú mesék általában az egészen kicsiket szólítják meg, a Múmint felnőttként olvasva mélyebb, filozofikus rétegeket fedezhetünk fel, tehát minden korosztályt képes megszólítani.
A Múmin a Riviérán – többedik részről lévén szó – nem a szereplők bemutatásával kezdődik, ami egyfelől feltételez némi előzetes múmin-ismeretet, másfelől a mese során szépen kirajzolódik a szereplők karaktere, és a múminok világnézete is. (Egyébként a filmvászonról is ismerős lehet: pár éve, 2014-ben mutatták be az azonos című, finn-francia mozit.) A kötetben ugyanis éppen ez a szemlélet ütközik egy vele teljesen ellentétes felfogással, ami a történet humorának magvát képezi, s egyúttal elgondolkodtató mélységekbe kalauzolja olvasóját.
A Múminvölgy és a Riviéra eltérő értékrendje rajzolódik ki a mese során, ahol a meghitt, otthonos, szeretettel teli légkör találkozik egy túlzó, a sznobizmus határát jócskán átlépő luxus életvitellel. A humor abból a naivitásnak vélhető tudatlanságból ered, ahogy a Múmin-család a fényűző szállodába költözik: saját természetükből kiindulva tudni vélik, hogy vendégségbe érkeznek, sejtelmük sincs arról, hogy egy elit szálloda lakosztályát bérlik, amire természetesen nincs elég pénzük.
A szereplőkről már az első oldalak sokat elárulnak: például, hogy Bájocska és Múmin papa kezdeményezi az utazást, szeretett otthonuk helyett a pezsgő délre vágynak, amiért Múmin egyenesen őrültnek tartja őket. A mindig türelmes és támogató Múmin mama, bár vele ért egyet, ezúttal is a rá jellemző derűvel reagál az ötletre: „Elég bolondok, de mivel nagyon szeretnék, azt hiszem, engednünk kell nekik” – mondja, már csomagolás közben. Múmin féltékenyen nézi, ahogy Bájocska cicomázza magát („Eddig csak nekem akartál tetszeni”), Múmin papa pedig az arisztokratikus hangzás miatt névváltoztatást javasol: „Mi lenne, ha megváltoztatnánk a nevünket Múmignyra?”
Hogy mennyire távol áll tőlük minden fitogtató, nagyzoló stílus, jól mutatja az egyszerű csónak, amellyel útra kelnek, vagy maga a szoba is, ahová a nyaralás alatt költöznek be: az óriási luxuslakosztály nemhogy nem kápráztatja el őket, de túl tágas, rideg számukra, így ottlétük alatt a hatalmas franciaágyat rendezik be otthonukká, sátrat húzva fölé. Később már így sem bírják, és a régi csónak alatt ütnek tanyát a tengerparton.
A sznobizmus egyik paródiája, mikor a reggelinél idegenkednek a hangzatos, ám számukra ismeretlen menüsor hallatán, és a flancos ételek helyett zabkását rendelnek, s ezt a pincérek úri huncutságnak, az előkelőség bizonyítékának tudják be.
A Múmin-család két tagja, Múmin papa és Bájocska is elcsábul a Riviérán, ám kettejük közül főleg Bájocska válik a hamis csillogás áldozatává. Múmin papa is élvezi a rózsaszirommal hintett reggeli pezsgőzést, de gond nélkül tér vissza a csónak alá, ahová újdonsült, előkelő cimboráját is szeretettel invitálja (aki a reggelihez hasonló urizálásnak véli e bohóságot, s míg ki nem derül, hogy valójában téved, irigyli is Múminékat). Bájocska azonban teljesen beleszédül a fényűzésbe, például fürdőruhát vesz, ami a múminoknál igen kihívónak számít: „De drágám! Ezt nem hordhatod a strandon!” – tiltakozik Múmin, ami azért is vicces, mert Múmin mama kötényén és Múmin papa cilinderén kívül alapvetően nem igazán hordanak ruhát. Végül még Múmin mama is hozzáteszi: „Kezdem azt hinni, hogy a strand rossz hatással van az erkölcseinkre.” Bájocska a barátját, Múmint is hanyagolja egy gazdag udvarló kedvéért, s az efelett érzett féltékenység párbajba torkollik.
Nem múminnak való vidék
Kezdetben szépen fut egymás mellett a két perspektíva: Múminék élvezik a vélt vendégszeretetet, a hotel tulajdonosa pedig előre dörzsöli a markát, micsoda üzletet ütött nyélbe a dúsgazdag, különc családdal. Aztán persze, ahogyan az lenni szokott, kezdődnek a bonyodalmak, és végül Múminék megkapják a számlát. A szerencse azonban velük van: minden jóra fordul, és ki-ki éli tovább a maga megszokott egyszerű, illetve fényűző életét. És talán még Múmin mamának is igaza lesz az otthonukkal kapcsolatban: „Jobban szeretik majd, ha visszajöttünk.”
Apróságok, érdekességek
A mostani könyvet színes verzióban olvashatjuk, noha Jansson fekete-fehérben rajzolta meg őket. (ITT látható néhány képkocka.)
A panelek elválasztásai is parádésak, érdemes figyelni őket, ugyanis egyszerű vonalak helyett gyakran különböző, de a szöveggel vagy rajzzal összefüggésben lévő tárgyak választják el az egymást követő képkockákat. Van, ahol virág (20), máshol a napernyő rúdja (23), evező (35), vagy a képen szereplő sátor anyaga, illetve az ajtók töltik be ezt a szerepet, de a virágok „privatizálásakor” drótkerítés (25), Múmin papa lelkiismeret-furdalásakor pedig súlyos vaslánc (44) öleli körül az adott rajzot. (Hasonlók EZEN az oldalon láthatók még.)
A Múmin-mesék az írónő életének allegóriájaként is olvashatók: a szereplők nagy részét valós személyek ihlették, s néhány szál párhuzamba állítható Tove Jansson hullámzó érzéseinek lüktetésével, melyek főképp szerelmi életével, a társadalomba való beilleszkedés nehézségeivel állnak kapcsolatban.
Hamarosan érkezik az újabb kötet, a Múmin szerelmes, és őszintén reméljük, hogy ezeket újabbak követik, hátha helyére kerül az univerzum, és a kortárs gyerekek is részesei lehetnek Múminvölgy csodájának.
Pataki Mónika Lilla
Tove Jansson: Múmin a Riviérán
Nimue Kiadó, 2021
Fordító: Nagy M. Boldizsár
48 oldal
2500 Ft
A kötet kizárólag online kapható: ITT
A kiadó vezetőjével készült interjúnkat is érdemes elolvasni: ITT