Az érzékenyítő műfajok és kiadványok repertoárja örvendetes módon bővült az utóbbi években, ezzel együtt pedig kialakultak a hozzáférés csatornái
Egyes könyvek megjelennek az iskolai praxisban, akár mentálhigiénés foglalkozások keretei között, és az érdeklődő szülők is jó eséllyel megtalálhatják számításukat az interneten vagy a könyvesboltokban, könyvtárakban kutakodva.
A műfaj természetszerűleg tabudöntögető. Olyan témákat, helyzeteket és szereplőket jelenít meg, melyek a kisebb közösségeknek vagy a társadalom egészének elkerüli a figyelmét, hiszen nem átlagosak és szokványosak.
Szociokulturális kódjaink a „kisebbség” (a „csodabogarak”) helyzetéhez legfőképp a hallgatást, a félrefordított figyelmet rendelik. Ebből is kifolyólag a műfaj nemcsak tabudöntögető, de sokszor direkt és didaktikus jellegű is. Didaktikus, hiszen olyan helyzetekkel szembesíti fiatalkorú olvasóit és hallgatóit, melyeknek kezelésére a többségnek nincs kulcsa, stratégiája. Ezeket a hiányokat számolhatják fel az érzékenyítő kiadványok a megfelelő viszonyulás bemutatásával.
A didaktikus jelző ebben az értelemben közel sem pejoratív értelemben használatos
Másrészt természetesen nem minden érzékenyítő célzatú vagy jellegű mű direkt és didaktikus, sok esetben a jelenség természetesként való bemutatása alakítja ki az elfogadás empatikus magatartásformáit, nem szükséges a téma vagy a jelenség fókuszált és reflektív kiemelése.
Úgy gondolom, egyik módszer sem jobb és érvényesebb a másiknál, hiszen a társadalmi kisebbségek helyzete különbözik például a testi vagy szellemi fogyatékkal élők helyzetétől, és a célzott korosztály sem mellékes, tehát hogy kihez is akarunk szólni az adott kiadvánnyal, művel. A téma, a jelenség, a célzott korosztály és társadalmi csoport, illetve a téma szociokulturális kontextusa, valamint a viszonyok sokfélesége, különbözősége együtt, de más és más stratégiákat alakítanak ki.
Kiss Judit Ágnes legújabb könyve, A csodabogár a Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvány projektjének keretei között jelent meg
A végtaghiány, a testi deformitás olyan téma, mely alig – vagy szinte semennyire sem – jelenik meg a gyermekirodalom főhősei körében. Tabunak minősíthető, hiszen sokak életét érinti, mégsem szokás igazán beszélni róla. Kiss Judit Ágnes könyvének főszereplője, Zsófi második osztályos tanuló, egy születési rendellenesség miatt egyik karjának az alkari része hiányzik, ujjai könyékmagasságban nőttek ki a felkarjából. Mindennapi rutinjaiban ez mégsem akadályozza: beköti a cipőjét, csak lassabban, futóedzésre jár stb. – olyan életet él, mint bármelyik más gyerek. Illetve élne csak, hiszen saját élete hiába teljesen normális önmaga számára, a környezetének, az iskolatársainak nem az.
A könyv problematizálhatná önmagunk elfogadásának rögös folyamatát, a – testi – másságunkkal való megbarátkozás nehézségeit és kihívásait. Zsófi konfliktusainak eredői azonban nem Zsófi önmaga testi másságához való viszonyában keresendőek. Ezen a téren a lány személyisége problémamentes. Akkor mégis, miből származnak a nehézségei? Ugyanis nehéz lenne azzal vitatkozni, hogy élete korántsem felhőtlen. A második osztályt már egy másik iskolában kezdi, mint az előző évet, félelmekkel telve várja az új tanév szeptemberét.
Előző iskolájában sokat hiányzik betegségek miatt. „Nyomoréknak, nyominak” csúfolják az osztálytársai, és senki nem áll ki érte, a tanítók sem. Az egyik tanító hívja először nyomi vagy nyomorék helyett csodabogárnak, ami a lánynak még rosszabbul esik, mert kizárólag a testi másságára utalva, egyértelműen pejoratív értelemben használja a jelzőt az a személy, akitől a gyerek kontrollt, biztonságot remélhetne.
Az „ilyenek” stigmatizáló szót is használja a tanító, nyelvileg is elhatárolva Zsófit az osztálytársaitól és a többségtől. Az iskola, a tanár egyértelműen nincsen felkészülve a helyzet kezelésére. Ebből a szempontból a könyv lehet az intézményrendszer kritikája is; figyelemfelhívás, hogy a tanári-felnőtt reakciók mennyiben segíthetnek a például végtaghiánnyal élő gyerek lelki jóllétén a környezet (az osztály) megfelelő felkészítésével. A kislány az új iskolájában is nehezen teremt a társaival kapcsolatot, a tanítók elől elhallgatja gondjait. Nehézsége származik abból, ahogy a társai reagálnak a testi másságára.
Zsófi iskolai életének problémái a kapcsolatok hiányából és outsider izoláltságából erednek. Amikor új osztálytársai a karja felől érdeklődnek, az egyik így reagál: „Fú, de ronda!” (15) Kapcsolatteremtési kísérletei ettől kezdve nehézkessé válnak, kezd elszigetelődni. Deus ex machinaként lép ekkor a képbe a Csodabogár: szó szerint egy sok színben pompázó, beszélő és gondolatolvasó, empatikus bogár érkezik a lány segítségére. De pontosan miben és hogyan tud segíteni Zsófinak egy színpompás ízeltlábú? Ötleteket ad a kapcsolatteremtésre, hogy például kínálja meg padtársát a süteményéből, hogy jelentkezzen az énekkarba, vagy hogy menjen oda az iskolaudvaron egyedül játszó, szintén „csodabogár” Danihoz. Csodabogár ötletei jól sülnek el, jelentősen megkönnyíti Zsófi iskolai életét, s a lány napról napra magabiztosabb lesz.
Zsófi Csodabogárral való első találkozása hordozza a könyv egyik lényegi jelentését
Didaktikus, de nem rossz értelemben, az a viszonyfelcserélés, hogy a lány elsőre undorodik a bogártól, lényegüket tekintve megismételve azokat a mondatokat, melyeket rá mondtak korábban az osztálytársai: „Annyira ronda vagy, hogy képtelen vagyok hozzád érni!” (24), illetve: „Fú, de ronda vagy!” Zsófi azért undorodik a bogártól, mert más, és mert „ízeltek” a lábai.
Nem nagy kihívás dekódolni a jelenet értelmét: Zsófi ugyanúgy reagál a bogár ízelt lábaira, mint Zsófi osztálytársai az ő hiányos végtagjára. A bogár és a Zsófi közötti kapcsolatról kettőjükön kívül senki nem tud. Zsófi is találkozik a belőle undort kiváltó mássággal, és kénytelen felismerni, hogy ő ugyanúgy viselkedik a bogárral, mint az osztálytársai ővele:
„Nem akartalak megbántani! Nekem is mondták már, hogy ronda vagyok, és nagyon rosszulesett. Nem gondoltam, hogy egyszer ugyanezt fogom csinálni valakivel” (41).
A bogár mintha írásba mondaná Zsófinak a szociális boldogulás receptjét:
„Most vagy elfogadsz így, ahogy vagyok, vagy nem fogok tudni neked segíteni” (25).
A bogár tehát elfogadást kér és vár a lánytól. Mondandójának üzenete az lenne, hogy a lánynak is magabiztosabban kellene fellépnie a társaival szemben, nem törődve a negatív reakciókkal? Közhely, de igaz: a minket körülvevő embereket aligha tudjuk megváltoztatni, csak önmagunkat, a körülményekhez, a társainkhoz való viszonyulásunkat. A bogár tanítása is mintha ezt nyomatékosítaná. Ebben az értelemben mégiscsak abból származnak Zsófi problémái, hogy nem tudja elfogadni azt az önmagát, aki közösségben vesz részt, és ott bizonyos helyzeteket nem tud kezelni.
Ezt az üzenetet a bogár egy későbbi mondata is megerősíti:
„Én nem tudom azt megoldani, hogy a társaitok mindig kedvesek legyenek veletek. Én csak annak tudok segíteni, akihez költözöm. Hogy neki ne legyen annyira nehéz” (58).
Ezt akkor mondja, amikor közli Zsófival, többé nem nem segít neki, hiszen már nincs miért: a lány „készen van”, képes egyedül is helytállni, barátkozni. Ezentúl egy másik gyereket kell támogatnia, aki jobban rászorul a segítségre, mint Zsófi.
Érdekes a bogár tanítása felől nézve Zsófi egyik edzéstársának, Levinek a szerepe. Levi szintén végtaghiányos, műlábbal él, futóedzésekre jár. Az edzéseken kötnek barátságot. Zsófival ellentétben viszont Levi boldog, népszerű és kiegyensúlyozott. Egy alkalommal azt a tanácsot adja Zsófinak, hogy lépjen fel ő kezdeményezőként, és ne törődjön mások reakcióival:
„– Mondtam, hogy ne foglalkozz velük! – csóválta a fejét Levi. – Akkor majd abbahagyják. Megszoknak téged, és már nem fognak bántani. – Csak nem szólnak hozzám – morogta Zsófi. – Szólj hozzájuk te! Ne várd, hogy majd ők kezdenek barátkozni! Te vagy az új diák!” (19–20)
Levi okos tanácsa egybeesik a Csodabogár tanításával: Zsófinak kell kezdeményeznie, kiállnia bátran önmagáért, és nem törődni a negatív reakciókkal, azok úgyis megszűnnek majd. Zsófi szociális élete a Csodabogár segítségnyújtása előtt kizárólag reaktív természetű: szociális életét az osztálytársak viselkedése határozta meg. Egy másodikos gyerek helyzetében ez érthető. A Csodabogár és Levi barátja azonban segítenek neki átlendülni ezen a problémán, és bátorítják, felélesztik a kezdeményezőkészségét. Így élhet kiegyensúlyozott életet, harmonikus társas kapcsolatokkal, értékes barátokkal. Zsófi a Csodabogárnak köszönhetően – talán furcsán hangzik ez egy másodikos gyerek esetében –, de képessé válik kontrollálni saját életét, hiszen azt már nem a társak negatív reakciói, illetve a saját rossz tapasztalatai és elszigetelődése határozza meg.
A várakozásokkal ellentétben Zsófi és a Csodabogár története nem azt kívánja bemutatni, hogyan helyes viselkedni egy végtaghiányos emberrel
Nem útmutató, nem didaktikus kézikönyv A csodabogár. A konfliktus lehetőségét magukban hordozó mindennapi helyzetek természetesen a könyvnek is részei: Zsófi maga is be tudja kötni a cipőjét, egyedül étkezik, nem szorul semmiféle segítségre. Hiába a jó szándékból felajánlott (sokszor tétova) segítségnyújtás, az kontraproduktívvá is válhat.
Kiss Judit Ágnes mesekönyve némiképp váratlan, de teljesen érthető módon és nagyon rokonszenvesen nem a környezet megváltoztatására helyezi a hangsúlyt, hanem a magabiztosságra, a belső erőre. Ezért még didaktikusnak sem nevezhető A csodabogár. És az üzenete sem specifikus: hiszen a végtaghiány helyett szó lehet bármiféle félénkségről, belső, lelki akadályról. Akár „csupán” annyiról, hogy mit jelent új diáknak lenni egy összeszokott közösségben. Bármiről, ami miatt egy gyerek rosszul érezheti magát. Zsófi történetét megismerve talán már egy nadrágzsebbe bújt jótevő sem feltétlenül szükséges ahhoz, hogy segítséget kapjon az, aki rászorul.
Mizsur Dániel
Kiss Judit Ágnes: A csodabogár
Illusztrátor: Radnóti Blanka
Móra Könyvkiadó, 2021
64 oldal
2699 Ft