Pengeélen kellett egyensúlyoznia Boldizsár Ildikónak, amikor kisgyerekeknek megírta Kós Károly élettörténetét.
Építő építészet
A híres magyarok életéről szóló sorozat egésze rokonszenves vállalkozás: mesés formában megismertetni a gyerekekkel olyan emberek életét, akiktől lehet tanulni, akik példaképpé válhatnak, akiknek az élete érdekes, izgalmas, esetleg egzotikus. Könyv született már Erdős Pálról, az utazó matematikusról, Hugonnai Vilmáról, az első magyar női orvosról, Balázs Júliáról, az első magyar női csillagászról és Bartók Béláról. Ebben a sorban méltán kapott helyet Kós Károly, aki a magyar építészet kiemelkedő alakja, emellett jelentős mint képző- és iparművész, mint regény- és drámaíró, lapszerkesztő.
Az egyik ellentmondás, amit a sorozat minden szerzőjének meg kell oldania, az, hogyan lehet hat-nyolc éveseknek, mesés formában, érdekesen és röviden, mégis szakmailag hitelesen összefoglalni egy tudós, művész vagy más alkotó életét, sőt, hogyan lehet a szellemi alkotásáról is beszélni.
Kós Károly esetében a főhős önéletrajzi írásai nagy segítséget jelentettek abban, hogy a könyv cselekményes legyen, hogy élő helyzeteket és valódi dilemmákat tudjon Boldizsár Ildikó a gyerekek elé tárni.
A másik nehézséget a tárgy okozhatta, az építészet.
Meglehetősen kevéssé van benne közgondolkodásunkban az építészet, általában nem szokás ismerni egy-egy épület tervezőjét (még az is ritka, hogy egy épületen feltüntessék az alkotót), kevés jelentős építészt szokás ismerni akár a múltból, akár a jelenből.
Igaz, Kós Károly esetében nagyon nagy segítségére volt az alkotóknak, hogy a budapesti Állatkert 1910-1912 közötti építkezéseinek egyik tervezője volt Kós Károly, és az akkori épületek máig láthatóak, és hasonló funkciót töltenek be. Vagyis vannak olyan Kós Károly tervezte épületek, amelyeket bízvást ismerhet egy hatéves gyerek is, mi több, megjegyezhette, emlékezetes és kedves lehet a számára.
Át kellett hidalnia azt a problémát, hogy Kós Károly életének és döntéseinek elengedhetetlen háttere és indoka szülőföldje, illetve szülőföldjének hovatartozása. Azt, hogy Erdély hová tartozik (az Osztrák-Magyar Monarchiához, Romániához vagy Magyarországhoz), hogy mit jelent, hogy a magyar Kós Károlynak ahhoz, hogy Pestre utazzon, útlevélre van szüksége, bizony el kell magyarázni. És kétféle csapda is leselkedett itt: egyfelől a probléma negligálása, másfelől túldimenzionálása. Trianonról 2020-ban akár egyetlen mondatot is leírni nagyon kockázatos, és valószínűleg patikamérleggel lehet lemérni azt, hogy milyen kis különbségeken múlik, hogy egy beállítás uszító, búsongó, történelmietlen, avagy tárgyszerű. Boldizsár Ildikó kellő mélységgel és kellő távolságtartással, mégsem érzelmek nélkül beszél erről, sikerült elkerülnie az összes csapdát. Elmagyarázza Erdély, és benne Sztána határon kívül kerülésének okát, beszél a következményekről, mégsem érezzük egy pillanatra sem olcsó kurzusszövegnek.
A negyedik dilemmát nem is az írónak, hanem az alkotótárs-illusztrátornak, Bertóthy Ágnesnek kellett megoldania
Kós Károly ugyanis önálló képi világot teremtett, grafikusként, tervezőként, könyvtervezőként egyaránt megvan a maga képi nyelve. A dilemma az lehetett, hogy e mesekönyvnek mennyire kell ehhez alkalmazkodnia, mennyire kell igazodnia ahhoz az erőteljes vizuális világhoz, markáns formanyelvhez, amely Kós Károly sajátja volt. Ebben is sikerült elkerülni a leselkedő csapdákat: nem negligálta, de nem is vette át Kós Károly stílusát a könyv: saját képi nyelvet teremtett, és abban sokat idézett Kós Károlytól.
A narráció mai képi nyelven történik, Bertóthy Ágnes saját vizuális nyelvén, ám a Kós által tervezett épületek, könyvlapok, kopjafák és grafikák eredeti formájukban idézetként jelennek meg.
A könyv főcímének betűi Kós Károly könyveinek betűit idézik, de a szöveg már olyan betűvel készült, ami nem nehezíti meg az olvasást.
Mondatokból építkező erdélyi író
A könyv két tételmondattal kezdődik. „Minden gyerek álmokkal a szívében szüleik. Ezek nem csupán olyan álmok, amelyeket éjszakánként álmodunk, hanem olyanok is, amelyeket későbbi életünk során megvalósítunk.” Erre a gondolatra építi fel a könyvet Boldizsár Ildikó, többször tér vissza az a gondolat, hogy Kós Károly megálmodott valamit, majd meg is valósította. Ez jó kötést eredményez a gyerekek és a felnőttek világa között, érthetővé teszi az életpályát, átélhetővé teszi egy felnőtt döntéseit. Én azonban minden bizonnyal visszafogottabban fogalmaztam volna: (…)„amelyeket későbbi életünk során igyekszünk megvalósítani.”
Ezzel talán inkább arra helyeztem volna a hangsúlyt, hogy az ember sok mindent szeretne megvalósítani, de valamennyire jeleztem volna, hogy az, hogy sikerül-e valamit megvalósítanunk, bizony nem csak rajtunk múlik.
Kós Károly építészi életművét áttekintve például azt látjuk, hogy legfőbb műveinek nagy részét egyetlen szűk évtized alatt, 1908 és 1914 között alkotta meg, a Monarchia utolsó békés évtizedében, méghozzá nagyon fiatalon, huszonöt és harminchárom éves kora között. Az első világháború félbetörte ezt az építészi pályát, és igaz ugyan, hogy a '30-as és '40-es években még kiváló épületek egész sorát tervezte, de az életműnek ez a korszaka már nem mérhető a korábbihoz.
Akkor, az 1900-as és 1910-es évtizedben készült a zebegényi Római katolikus templom (társtervezője Jánszky Béla), a Városmajor utcai iskola Budapesten (Györgyi Dénessel), ekkor születtek meg a már említett állatkerti pavilonok (együtt Zrumeczky Dezsővel), és legismertebb önálló alkotásai, az Óbudai református parókia, a Wekerle-telep központja (a mai Kós Károly tér kiemelkedő épülete). Erdélyben pedig Varjúvár Sztánán, a Székely Nemzeti Múzeum Sepsiszentgyörgyön és a református Kakasos templom Kolozsvárott. Szépek a későbbi épületek is, amelyeket tervezett – kiváltképp a Kós-ház néven számon tartott lakóház Miskolcon, valamint Mátyás király szülőházának restaurálása Kolozsváron –, de bizony az építészi pálya megtört.
Ezek közül az épületek közül a könyv a Varjúvárat állítja középpontba, a könyv műfajának és olvasóközönségének megfelelően.
Az izgalmas nevű Varjúvár ugyanis érdekes, romantikus, sőt regényes, a tájba nagyon illő épület, amely vélhetően mindenkinek megindítja a fantáziáját. Még érdekesebbé teszi, hogy Kós ezt magának és családjának építette, vagyis lakóház, azon pedig vélhetően minden gyerek el fog gondolkodni, milyen lehet egy ilyen házban – vagy ebben a házban! – lakni. Kár, hogy ez a sztánai épület nem látogatható, és még a szokásos erdélyi turistaútvonalaktól is távol esik, nem sokan nézhették meg eredetiben.
A könyv arányosan és indokoltan beszél Kós egész munkásságáról, könyvtervezői, szépírói munkáiról, szerepvállalásáról az erdélyi irodalmi és szellemi élet megindításában, lapszerkesztői munkájáról, de – érthetően – nem erre helyezi a hangsúlyt. Bemutatja a könyvtervezői munkásságát, már csak azért is némileg hangsúlyosabban, mert az erdélyi motívumok, az általa tervezett könyvlapok szépen illenek a könyv gazdag képi világába.
Fenyő D. György
Boldizsár Ildikó: A fiú, aki Varjúvárról álmodott
Illusztráció: Bertóthy Ágnes
Naphegy Kiadó, 2020
48 oldal
3490 Ft