A legtöbb embernek élete során két nagy hazugsággal kell szembenéznie
Először, amikor rádöbben, hogy a világ nem igazságos, és ezt nem kérheti számon rajta. Legfeljebb csak törekedhet rá, hogy kitartson a belső iránytűje mellett. Ez a felismerés szükségszerű, de minél később következik be, annál jobb. Másodszor, amikor kiderül, hogy a Mikulás nem létezik, a szeretet jóindulatú hazugsága volt csupán. Ez az a pont, amikor az ember menthetetlenül megindul a varázstalanítás lejtőjén.
Tóbiás Krisztián kötete alapvetően ezeket a témákat járja körül: hogyan, milyen történetekkel képes megmagyarázni magának egy gyermek az elmondhatatlant, a rakétáktól süvítő eget, a puskaporszagú levegőt?
A mikulás rakétája a délszláv háború közérzetét, a folyamatos kiszolgáltatottság élményét mutatja be
Zord témaválasztása ellenére mégsem süllyed kilátástalanságba és reménytelenségbe. Az eseményeket egy kisfiú szubjektív szemszögéből követhetjük nyomon. Figyelme néhány kiemelt emlékképre és motívumra összpontosul: a közös várakozás a Mikulásra; az anya, aki hajnal óta göngyölgeti a töltött káposztát; a tévénézésbe menekülő apa; a sorban állás; a kiürülő gyárak stb. Akár egyetlen szövegfolyamként is olvasható a kötet, ezt erősíti az oldalszámozás hiánya is, ugyanakkor az egyes oldalpárokon szereplő szövegek önálló egységekként is jól hatnak.
Töredezett a beszédfolyam, zaklatott és bizonytalan, mégis kényszeres mondani vágyás hajtja. Sokszor mintha csak hangosan gondolkodna a szerző. A ziláltságra a központozás hiánya, a tördelés linearitásának megbontása, a töredékes mondatszerkezetek és a kompulzívan ismétlődő szavak, sorok, motívumok mind ráerősítenek.
Ezek a repetíciók érzékeltetik, hogy a beszélő kapaszkodókat keres az átrendeződő világban, biztos pontokat a tájékozódáshoz. A töredezettség szervesen működik együtt az illusztrációkkal. Az egyenetlen vonalak hatására nyüzsög az egész látvány, mint ami mindjárt a szemünk előtt esik szét. A szöveg helyenként a lapszélre szorul, illusztráció tölti ki a teret, máshol meg szétszóródik az oldalakon, megakasztva a linearitást.
Turi Lilla grafikái a gyerekrajzok hangulatát és képi világát idézik
Ugyanazt a kendőzetlen, vallomásos darabosságot alkalmazza, a hiba esztétikáját, ami a versnyelvben is dominál. Ezáltal szépen artikulálja egymást kép és szöveg: az illusztrátor nem finomra csiszolt vonalvezetést alkalmaz, hanem (látszólagos) keresetlenségével autentikusan egészíti ki a versbeszélő nyelviségét és mondanivalóját.
Már az első oldalon a kert buja rácsai fölött szögesdróton száradó ruhák fogadnak. Egy csíkos pizsama, mint fegyencruha, lóg a levegőben, közben a dróton madarak pihennek, a kerítésnek támasztva pedig egy bicikli. Az ilyen jellegű összeférhetetlenségek kiaknázása az egész kötetre jellemző. Harsány kontrasztok és zaklatott vonalvezetés vetítik előre a fenyegetettség érzetét. Ahogy a téli kék-fehér házakat mintha lángba borítanák az alkony narancsvörös árnyalatai, a Mikulás mégis szelíden, szemlesütve áll a kihalt utcán, a hátán rakétával. A kötet végére viszont megszűnnek ezek a kontrasztok, csak az üres, rácsos kert marad.
A mikulás rakétája egy elkeseredett küzdelem, mesékbe való menekülés a valóság elviselhetetlensége ellen
A kisfiú megtalálja az eldugott karácsonyfát a spájzban, látja tavasszal füvet nyírni a Mikulást, több helyen is gyanítja, hogy a sztori nem stimmel, de inkább úgy dönt, nem adja fel a hitet, hogy túl tudjon élni. A remény történetszálába való kétségbeesett próbálkozását rögzíti Tóbiás Krisztián kötete, mely ízlésesen egyensúlyoz a játékos humor és a kilátástalanság között – egyáltalán nem könnyed olvasmány, viszont sodró erejével képes magával ragadni az olvasót.
Egyik fontos eszköze az emlékezet koherenciájának leépítése. Ez pedig az idővel való egyéni viszony kialakítását vonja magával:
„az idővel is valahogy így vagyunk / csak valami halvány heg / marad utána” – mondja, mert az időt a sebesülés, az elmúlás felől érzékeli, fizikai fájdalomként. Az idő elkerülhetetlen múlásából szeretne kiszakadni, bárcsak az ünnepek „mindörökké tartanának”. Túl az ünnepre való rákészülés súrlódásain, a várakozás bizonytalanságán, szeretne megérkezni és beköltözni az ünnep saját idejébe, a kimerevített boldogságba, ahol nincs több töltöttkáposzta-készítésben kimerült anya, tévénézésbe menekülő apa, a rakétás Mikulásra való izgatott várakozás, hanem csak a megérkezés pillanata van, a nyugalom és az öröm örökkévalósága.
Ez a vágymanifesztáció a családdinamikákra is rávilágít
A gyerek roppant magányos, szinte mindig magáról beszél, már-már félhangosan gondolkodik, közben folyamatos tiltások és szorongások között egyensúlyoz. Mert mi van, ha ők nem lesznek, akkor „ki fogja bekapcsolni a tévét”, nem szabad madáretetőt állítani, mert „baj lesz belőle majd meglátjátok / csúnya vége lesz”.
Az elmúlástól azért fél a leginkább, mert így nem tudja teljesíteni a kötelességeit, és annak következményeitől tart. Eleve gyanús, hogy a szövegben anya és apa jóformán sosem szerepel együtt, mindig külön-külön interakcionálnak a versbeszélővel. Mindezek ellenére mégis bizonyos derű lengi be a szöveget, nem panaszkodik, csupán elemez. Pedig panaszkodni volna mire, az éhezés kulcsmotívum: „a mikulás éhes / biztos megenné a rénszarvast is”. A háborús helyzet fokozódásával pedig a családon belüli feszültségek is erősödnek.
A gyerek ráébred saját anyagiságára: „két kiló lisztet ér az én fejem”. Az anya eladta minden ékszerét, hogy legyen ennivaló a családnak, de kiderül: „néhány nap alatt / megettük anya és apa házasságát”.
Éppen ezért a gyerekelbeszélő kissé megtévesztő
A könyv oldalán ott a figyelmeztetés, hogy 12 éven felülieknek. Gyerekelbeszélő esetén különösen fontos rákérdezni: a gyerek friss emlékeket beszél el, vagy felnőttként, retrospektíven rekonstruálja a történteket? Tóbiás kötetében látszólag gyermek a megszólaló, a kötet végén szétrobbanó falu azonban elbizonytalanít. A beszélő figyelme és nyelve egy hat–nyolc éves gyermek nézőpontját sejteti, a fizikai ismeretei viszont gyanúsan rétegzettek: Gagarin, hajtómű, folyékony hidrogén, térgörbület, négy Gé erő stb. Ez még elfogadható lenne, hisz a gyerekek számára fontosak a távlatok: a dínók időbeli és a csillagok kozmikus távlatai. Ha viszont közelebbről figyeljük, feltűnik, hogy különböző idősíkok nyomai épülnek egymásra: Csernobil, Charles Bronson, Superman, a sorban állás, tévé és drónok.
Ez egyértelműsíti, hogy az elbeszélő a saját emlékei közt bolyong, ahol összefolynak a különböző időtapasztalatok, motivikusan, álomszerűen szerveződnek az emlékfoszlányok.
Eleve a szöveg sokat elmélkedik az idő kérdésén. „az idő / elmúlt / volt / nincs / mostantól minden ugyanúgy marad” – mert bebetonozta az emlékezetébe ezeket az időpillanatokat. A kötet előrehaladtával pedig egyre szürreálisabb víziókba merül; amíg az elején a rakétás Mikulás a legkirívóbb elem a környezetben, a vége felé már jönnek a krampuszbogarak, hogy felfaljanak mindent.
Nem világos, hogy egy demenciával küzdő emlékezet összemosódását követhetjük-e nyomon, vagy pedig a versbeszélő a traumafeldolgozás végett menekül a múltba, hogy szembenézzen a megtörténtekkel, de mindkét olvasat érvénynek tűnik.
Márpedig ez a kötet erénye: kiváló arányérzékkel sűrít egy-egy motívumba egymással ellentétes jelentéseket, tölti fel azokat termékeny ambivalenciával, és ott oszcillál az értelem ellenkező pólusai közt, anélkül, hogy mindezt ironikusan kezelné.
Egyszerre érvényesül a Mikulásra való örömteli várakozás és a háborús állapot bizonytalanságában való tengődés; a rakéta a Mikulás csodálatos járgánya, amivel el lehet repülni a csillagokba és vissza, akár Gagarin, ugyanakkor a város feletti, süketítő robbanások okozója is; az apának mindig igaza van, de mi van, ha téved.
A töltött káposzta is egyszerre az ünnep jele, karácsonyi menü, ugyanakkor feszültséghordozó is, a félelem kiszámítható jelenléte: a töltelékeket számontartják, mert nem jut akármennyi belőle; kereken harminckettő van, ezt kell beosztani, mivel fogytán a készlet.
Az, hogy a kötet végén a Mikulás meghal, értelmezhető katartikusan: megszabadul a traumában való görcsös tévelygéstől; de közben tragikus is: megszűnik az egyetlen biztos pont a hős emlékezetben, ami még a saját realitásához kötötte. Mert a mesékben való hit lehet felszabadító erejű, de örvényként könnyen magába is ránthat. És ez a legszebb Tóbiás Krisztián kötetében: hogy egyszerre rejlik benne több, akár egymással szemben álló olvasati lehetőség, anélkül, hogy szétfeszítenék egymást.
André Ferenc
Tóbiás Krisztián: A Mikulás rakétája
Illusztrátor: Turi Lilla
Fiatal Írók Szövetsége, 2020
88 oldal
4000 Ft