A Van egy perced a támaszpontomra?
Gyermekmesék és kamasztörténetek a Kovács Lajos válogatott műveit tartalmazó, posztumusz megjelentetett sorozat második tagja. A köteteket Bombitz Attila, a Szegedi Egyetem docense rendezte sajtó alá Fritz Gergely, Füzi Péter és Szinger Ádám segítségével. (Nemrégiben Bombitz Attila Kovács Lajos szellemi örökségének egyik becses darabját is megosztotta a MeseCentrum oldalán, érdemes elolvasni.) A projekt finanszírozása különleges volt: „a széria részben irodalomszerető civilek önkéntes felajánlásaiból született, maroknyi, de annál kitartóbb magánmecenatúra hozzájárulásának eredménye”,[1] részben pedig közintézményi támogatással valósult meg. A köteteket a JATEPress Kiadó adta ki.[2]
Kovács Lajos 2017-ben hunyt el. Nemcsak íróként, hanem költőként, helytörténészként és tanárként is dolgozott, emellett az Új Forrás folyóirat szerzőjeként és szerkesztőjeként egy időben. A mi szempontunkból ennél is fontosabb, hogy állandó szerzője és szerkesztője volt az országos népszerűségnek örvendő Kincskereső gyerekirodalmi folyóiratnak, a hozzákapcsolódó Kincskereső-táboroknak pedig szervezője.
A szerző gyerekirodalmi tárgyú művei érdekes egyveleget alkotnak
Egyrészt köthetők az e területen az 1970-es évektől kezdődő változásokhoz, melyeknek legmeghatározóbb figurái Lázár Ervin, Csukás István, Janikovszky Éva, és melyekről Lovász Andrea a következőket írja: „Ekkor stabilizálódtak a mára klasszikusnak tekintett alapelvek: tartalmi vonatkozásban a meseszerűség súlypontozta cselekményközpontúság, a hagyományos családmodellek keretei között mozgatott gyerekszereplők főhősként szerepeltetése, nyelvi megformálás tekintetében pedig a humor, az irónia és a gyereknyelv felértékelődése”.[3] Ugyanakkor, ahogy több értelmező is rámutatott már, az életműtől nem idegenek a svéd gyerekirodalom újításai sem:
a történetek gyakran a gyerekeket érintő mindennapi nehézségekkel, elakadásokkal foglalkoznak – például visszatérő téma a kötetben a válás vagy az iskolai beilleszkedés –, a főhősök sokszor hétköznapiak, ahogy a történések is, és a „minden jó, ha jó a vége” alapelv is gyakorta megtörni látszik.
Ez persze nem azt jelenti, hogy Kovács Lajos művei nélkülöznék a humort, vagy komorak lennének
Inkább úgy fogalmaznék, hogy életszagúak, ugyanakkor a folyamatos nyelvi játék, leleményesség, kreativitás is jellemző rájuk. A történeteket olvasva egy olyan író képe rajzolódik ki, aki érzékenyen reagál egyrészt a körülötte lévő világ és benne a gyerekek helyzetének változásaira, másrészt magának a gyerekirodalmi közegnek az alakulására. Ez abból is adódhat, hogy figyelemmel követte és recenzálta, szemlézte az új megjelenéseket ezen a területen.
A Van egy perced a támaszpontomra? Gyermekmesék és kamasztörténetek több részre tagolódik: Mesék rólam. Gyereknyersek; Egymesében három; Villőmesék a ; Két hétig most én mesélek Kisbencéről; ?Nincs több mese! Avagy bennünk van a kisördög; Évi rendes szabadság; Van egy perced a támaszpontomra? Kamasztörténetek és végül az Idétlen szép históriánk című ifjúsági regény. A könyv több mint négyszáz oldalra rúg. A benne található szövegek műfajilag igen sokrétűek: az első részben például mondókára emlékeztető költemények is találhatók, és olyan „napló-versek”, amelyekben már „komoly problémák” is hangot kapnak:
„Apa is magába lapozza a híreket – / minden lapot maga felé hajt; / még nem láttam tőle, hogy / kifordította volna felém az újságját. / Talán a sok hatalmas szürke lap miatt / nincs már tenyere, hajamba túró ujja sem” (Titok apáról, 21) vagy „Anyának kellek, s az öcsém is. / Apa csak havonta tart igényt ránk” (Minden változik, 25).
Az Egymesében három ehhez képest ismét mást hoz, a mese klasszikus műfaját dolgozza fel, annak bevett fordulataival. Az alaphelyzet ismerős: a kérdés, hogy a királyi pár három fia közül ki fogja örökölni a trónt, melyikük lesz az, aki kiállja a próbákat. De itt jön a csavar: a próbák nem úgy alakulnak, ahogy a király vagy éppen az olvasó várná, és végül a trónbitorlás helyett a család szerepére kerül a hangsúly.
A Villőmesék a nyáriszünetről ugyanennek a famíliának a történetét írja tovább; Villő a királyi családban az egyetlen lány. Elküldik Tündér Ilona iskolájába, a Kisasszonyképző Intézetbe. De Villő inkább önállóan keresi saját kérdéseire a válaszokat, s ennek során összebarátkozik Boglárkával, aki a lakótelepen lakik, és közel sem olyan rózsás az élete, mint amilyennek Villőé tűnik kívülről. Boglárka hamar rájön, hogy barátja nem különbözik tőle annyira, hiszen ő is csak egy kamasz: „Ez aztán pontosan olyan szoba volt, amilyenből otthon elindult. Kicsit bevetetlen maradt reggel az ágy, páratlan zokni hevert a szék lábánál, és rengeteg képet ragasztott egymás hegyére-hátára a házikisasszony, a lámpáról gumirugós kabalák lógtak, a polcokon pedig minden harmadik könyv fejjel lefelé fészkelte be magát a reménytelenül szoros helyre, várva, hogy Valaki egyszer majd csak rendet csinál itt…” (53). A kislányok hétköznapiságuk mellett a mesei hősök vonásait hordozzák magukon: furfangosságukkal túljárnak az ellenség eszén.
A Kétig most én beszélek Kisbencéről az óvodai közösséget mutatja be sok derűvel, de ezeken az írásokon is átsejlenek olyan élethelyzetek, amelyek egy gyerek számára nehézséget okozhatnak: például arról mesélnek a szövegek, hogy milyen, amikor új testvére születik egy kisgyereknek, és hirtelen minden figyelem a babára irányul. Az otthoni viszonyokra az Apáék kedvenc időtöltése című szöveg mutat rá a legnyíltabban, melyben az óvónéni kérdésére – „Ki tudja nekem elmesélni, hogy mi a szüleitek kedvenc időtöltése?” (93) – válaszolnak a gyerekek. Egy kis ízelítő a válaszokból: „Szerintünk otthon az én apukámnak a munka lehet a kedvenc időtöltése, mert az anyu meg énszerintem is csak aludni jár haza…” (94); „[Mari] még halkabban elárulta nekem, hogy az ő anyukája azt szereti a legjobban csinálni, hogy mosogatás közben jó hosszúakat sóhajtozik” (94). A szövegek korlátozott gyermeki nézőpontot használnak, így a bennük megjelenő reflexiók is gyermekiek, ami sok humor forrása, főként az idősebb olvasó számára. Ez a fajta irónia több tekintetben emlékeztet A kis Nicolas-történetekére. Ugyanakkor felnőtt fejjel olvasva az írásoknak mélyebb üzenetük is lehet a családi kapcsolatokról.
A következő szöveg, a ?Nincs több mese! Avagy bennünk van a kisördög című „reményjáték” az ördögöknek a szavak segítségével való legyőzéséről szól.
A könnyen eljátszható, szórakoztató rigmusokkal operáló sztorinak tehát van egy erős metanarratív vonulata: tulajdonképpen a mese szerepéről szól a gyermeki fejlődésben, a problémákkal való megküzdésben.
Az Évi rendes szabadság „fantáziajáték” egy hétköznapi helyzetből indul ki, jelesül hogy a szülők túl sokat dolgoznak, ezért nincs idejük nyaralni a gyerekekkel. Így azok a nagymamájuk segítségével próbálják megoldani ezt a problémát és kimenteni szüleiket a „darálóból”. Ismét felfedezhetünk egy metaolvasatot, hiszen az apa szerkesztőségben dolgozik, az anya pedig szintén kreatív munkát végez, egy divatház alkalmazottja: „az Évi rendes szabadság irodalmi műként a gyorsan cserélődő címek és sorozatok korszakának kihívásaira adott válasz esztétikai és morális értelemben”[4] – fogalmaz Bombitz Attila.
A Van egy perced a támaszpontomra? Kamasztörténetek írásai komolyabb hangvételt ütnek meg, és súlyosabb problémákat tárgyalnak.
Azt például, hogyan próbálnak kompenzálni a válás után a szülők, vagy milyen, amikor a gyerek „parentifikálódik”, vagyis a korához nem illő felnőtt feladatokat bíznak rá. Sőt, olyan történet is akad, amelyben a főhős nem ismeri az édesapját, vagy éppen intézetbe viszik a saját szülei mellől.
Hasonló korosztálynak szól az Idétlen szép históriánk című ifjúsági regény, de valamivel könnyedebb hangvételben, bár itt is fontos élettapasztalatokról olvashatunk: egyrészt az első szerelem megéléséről, másrészt az emberi kapcsolatok sokszínűségéről, bonyolultságáról. A húszéves egyetemista Csilla révén az édesanyáról való leválás is tematizálódik.
A felsorolásból is látható, hogy többféle korosztályt szólít meg a könyv, így bátran nyúlhatnak hozzá a szülők, sok éven át társuk lehet nekik és a gyerekeiknek is.
A megcélzott korosztály ugyan változó, ám a történetekben közös a gyerekekhez, fiatalokhoz való odafordulás, világuk megismerésének és megértésének igénye. Valahol annak a figyelemnek a pótlása ez, ami a megrajzolt gyerekszereplők életéből hiányzik.
Murzsa Tímea
Kovács Lajos: Van egy perced a támaszpontomra? Gyermekmesék és kamasztörténetek. Kovács Lajos művei II., JATEPress, Szeged, 2020, 416 oldal
Jegyzetek
[1] Kovács Krisztina: Szelíd jelenlét (Kovács Lajos művei I–III.). Forrás 53/9. (2021): 126.
[2] „Van élet a mainstream mellett, nem is akármilyen teljesítményű” – Ayhan Gökhan interjúja Bombitz Attilával, MeseCentrum, 2023. 02. 21.
[3] Lovász Andrea. Felnőtt gyerekirodalom – Tanulmányok, kritikák és majdnem lexikon. Budapest: Cerkabella Könyvkiadó, 2015. 11.
[4] „Van élet a mainstream mellett, nem is akármilyen teljesítményű” – Ayhan Gökhan interjúja Bombitz Attilával, MeseCentrum, 2023. 02. 21.