Az ukrajnai orosz invázió miatt fájóan aktuálisnak érezhetjük Nicola Davies gyönyörű kivitelű Amikor eljött a háború című könyvét
Pedig – ahogy azt az utószóból megtudhatjuk – eredetileg egy 2016-os angliai esemény inspirálta a szöveget.
Történt ugyanis, hogy „2016 tavaszán az Egyesült Királyság kormánya megtagadta háromezer, kísérő nélkül érkezett gyerek menedékkérelmét”. És ugyanekkor történt az is, hogy egy menekült kislányt nem engedtek belépni egy iskolába, „arra hivatkozva, hogy nem maradt szék, amelyre leülhetne”.
Ezt a történetet írta meg Davies egy versben, mely először a Guardian napilap oldalán látott napvilágot Jackie Morris és Petr Horáček üres széket ábrázoló illusztrációjával. Ennek hatására pedig a megjelenés után nem sokkal szolidaritásukat kifejezve emberek százainak posztjában tűntek fel üres székek. Ennek a versnek részekre tördelt, egész oldalakat betöltő, erős illusztrációkkal ellátott változatát tarthatjuk most a kezünkben.
Fontos, hogy az utószó a tények közlésén túl rögtön a cselekvés lehetőségére is ráirányítja a figyelmet, és a Choose Love nevű, menekülteket segítő jótékonysági szervezet támogatására buzdítja az olvasót
Igaz, az ajánlott szervezet az Egyesült Királyságon túl több országban is folytat humanitárius munkát, nekem mégis hiányzott az ukrajnai háború kezdete után közel másfél hónappal, április 4-én kiadott könyv végéről egy kiadói vagy szerkesztői megjegyzés, amely a nemzetközi szervezet mellett a konkrétan Magyarországra érkezett menekülteket segítő kezdeményezésekre is felhívja a figyelmet. Ennek a hiánynak oka lehet, hogy – amint erről a Győri Pagony könyvesbolt egy Facebook-posztjában is beszámol – a könyvkiadás tervezésekor a kiadó sem gondolta, hogy a történet tavaszra még aktuálisabb lesz, és valószínűleg a háború kitörésének idején már lezárult a kötet szerkesztése és a könyv a nyomdába került.
Rendkívül becsülendő viszont, hogy a kiadó – a fordítók láthatatlanságáról szóló szakmai diskurzust meghallva – nemcsak a szerző és az illusztrátor (Rebecca Cobb), hanem a magyar fordítást készítő Vörös Kata nevét is szerepelteti a borítón.
Tény, hogy ez a három sorba rendezett felsorolás grafikailag valamelyest megterheli a fedlapot, a gesztus azonban mindenképpen fontos lehet a fordítók szempontjából.
A Csimota Kiadó weboldalát áttekintve pedig azt láthatjuk, hogy ez a jótékony tendencia – nem minden esetben, de – több más kiadványuknál is érvényesül. Vörös Kata fordítása egyébként szépen visszaadja az angol eredeti egyszerű, letisztult nyelvét, úgy, hogy közben az inkább prózai, narratív nyelvet alkalmazó vers sűrítőbb, líraibb szerkezeteit, fordulatait is megőrzi. Ez az egyszerűnek ható versnyelv pedig érzékletesen megrajzolja a háború alulnézeti perspektíváját képviselő, egyes szám első személyben beszélő gyermeki érzékelésmódot. A főszereplő kislány eseményeket teljességükben át-nem-látó, részleges értését pedig csak még jobban hangsúlyozza a konkrétumok hiánya: nem tudjuk, kik a támadók, hol történik a támadás, milyen útvonalon menekül, és hova érkezik. Fontos ugyanis, hogy, noha Davies inspirációs forrása a fent említett valós angliai székes esemény volt, saját fiktív, történetét nem innen kezdi el mesélni, hanem attól a naptól – ahogy erre a cím is utal –, amikor eljött a háború.
A főszereplő kislány a támadás tényével iskolájában ülve – a tananyaghoz kapcsolódva vulkánokat és madarakat rajzolva – szembesül
A kialakuló káosz, és a valószínűleg az otthunokkal együtt elpusztuló szülei miatt („Képtelen vagyok szavakba önteni annak / a fekete lyuknak a látványát, amely egykor az otthonom volt”) egyedül kénytelen menekülni. A viszontagságos út után pedig egy elutasító országba érkezik, ahol minden ajtó bezárul előtte.
Nagyon szép kontrasztot képez itt az illusztráció, amely a támadás borzalmait és a menekülés szakaszait bemutató szürke, sötét és zavaros képek után itt újra kitisztul, és egy már-már idilli társadalom arcát mutatja, a megnyugvás és a befogadás lehetőségét felvillantva. A kislányt azonban a képeken továbbra is az utcán, a szürkeségben reked, ugyanis a színes házak kapui, ajtói nem nyílnak meg előtte. A könyv elején a rajzokon főképp csak belső tereket és a már elpusztult várost látjuk, tehát ott nem merül fel ez a kérdés, itt viszont mindenképpen ki kell emelni, hogy hiába szerepelnek az illusztrációkon városi terek, nem látunk sztereotipikus térelemeket, melyek segítenének orientálódni a „befogadó” ország tekintetében. Ez a megoldás pedig, a korábban említett gyermeki perspektíva megképzésén túl a probléma általános voltára utal, melyet már a könyv ajánlása is jelez:
„Ezt a könyvet az elveszett és magányos gyerekeknek ajánlom, és azoknak, akik segítik őket.”
Az ajánlás felett pedig egy üres szék illusztrációja szerepel, amely a mondatban megfogalmazott szolidaritás erős vizuális leképzésévé válik.
A történet ezután pedig elérkezik a székes eset újrameséléséhez, de a befogadást kereső kislány, mielőtt benyitna az osztályba, benéz az iskola ablakán, ahol azzal szembesül, hogy ezek a diákok is a vulkánokról és a madarakról tanulnak, akárcsak ő azon a napon, amikor eljött a háború.
Kifejezetten jelentéses itt az illusztráció, ugyanis a gyerekek vulkán- és madárrajzainak ábrázolási stílusa tökéletesen azonos a történet eleji jelenetben látható rajzokkal, amelyeket a kislány készített. Amíg azonban a vulkán szimbóluma ott a háború kitörését jelentette, itt a történet végi szolidaritásét előlegezi meg.
A terembe nyitva a kislány ugyanazzal a szituációval szembesül, melyet az utószó valódi története is vázol:
„A tanárnő nem / mosolygott, csak így szólt: / – Látod, itt nincs neked hely. / Nincs szabad szék, amelyre leülhetnél. / Menj innen.”
A következő oldalra lapozva a „befogadó” országot korábban jellemző színek eltűnnek, homogén szürkeség teríti be a teljes oldalpárt, melyen csak a takarók alá bújó síró kislány ruhájának piros ujja képvisel némi színt. A könyv legerősebb illusztrációja ez, épp ezért zavaró, hogy a szituációt a vizualitás nyelvén tökéletesen elbeszélő képet megtörik a szöveg fehér betűi.
A könyv ezután következő két utolsó oldalpárján viszont a szöveg és a kép – részlegesen már korábban is jelenlevő – közös történetmesélése újra egyensúlyba kerül. Egy fiú jelenik meg az osztályból a menekülttábor egyik kunyhójában lakó kislánynál – egy székkel a kezében.
Az egyes szám első személyű szöveg helyett itt a képen lezajló változás tudósít a kislány érzelmeiről. Azt láthatjuk, hogy a korábbi szürke falak a kisfiútól illusztrációjától kiindulva fokozatosan kifehérednek, és már csak a kunyhó és a lap sarkában látunk némi sötétet. A teljes fényességért pedig csak elég még egyet lapoznunk, itt ugyanis egy székekkel hosszan kirakott utat látunk. Davies a menekültek helyzetet átlátó érzékenységére utal, hogy nem csupán a kislány szálát varrja el, akinek a helyzetét nem pusztán egyéni problémaként, elszigetelt esetként keretezi: ugyanis nemcsak a fiú, hanem az osztály többi tagja is hoz egy-egy széket, hogy a menekülttábor többi gyerekének is legyen köztük helye.
Összességében tehát a könyv legnagyobb erényét az egész oldalakat beterítő illusztrációkban és a szöveg érzékletes összejátszásában látom, valamint abban, hogy a problémára való rámutatással párhuzamosan a könyv rögtön cselekvésre is hív.
A történet befejezése pedig különösen is árnyalt a tekintetben, hogy a főszereplő kislány problémáját nem csupán egyedi esetként tárja elénk, hanem egy nagyobb (menekült)közösséget érintő krízisként, melynek megoldása ugyan nem az osztály tagjainak egyéni felelőssége, de a szolidaritás kifejezése – ez esetben a jól megválasztott székmotívum segítségével – fontos társadalmi feladatként jelenik meg a zárlatban.
Kazsimér Soma
Nicola Davies: Amikor eljött a háború
Illusztrátor: Rebecca Cobb
Fordította: Vörös Kata
Csimota Kiadó, 2022
32 oldal
3490 Ft