Máté Angi hamar a kortárs gyerekirodalom meghatározó, karakteres alakjává vált
Szövegei könnyen felismerhetők melankóliájukról, megkapóan bájos légkörükről, hemzsegő nyelvi leleményükről. 2015 februárjában látott napvilágot a szerzővel egy interjú az Üveghegyen, amelynek meghökkentő zárlatát („Nem lesz következő könyv, Feri.”) sokan hitetlenkedve, szomorúan fogadták. Ez a bejelentés adja jelen írás apropóját is, hiszen ebben a pillanatban lezártnak tűnik az életmű, amelyet a szerző maga teljesnek is érez: „Már nem hiszem, hogy írnék valaha, úgy érzem, a személyes Mamó után jövő mesék bezárultak az ismét személyes Az emlékfoltozókkal: körbeértem magamat, és ez így jól van.”[1] Az idézett részben is megnyilvánuló teljességérzés, körbeérés, egy körülhatárolható, zárt világ otthonos belakása minden téren jellemző Máté Angi univerzumára – akár meséit olvassuk, akár a vele készített interjúkat, minden alkalommal felismerhető, szerethető hangulatba lépünk be. Nem könnyű megragadni ezt az alapvetően benyomásokat, érzeteket, szemlélődéseket lebegtető szövegvilágot, amelyben az egyik legnagyobb szépség éppen ez a megragadhatatlanság.
A Mamó című regénnyel jelent meg Máté Angi a kortárs irodalom színterén, és rögtön meg is kapta érte a Bródy Sándor-díjat
Ezt a könyvét még leginkább a gyerek főszereplő és az E/1-es elbeszélésből szükségszerűen adódó gyermeki perspektíva köti a gyerekirodalomhoz, pedig alapvetően nem az, későbbi szövegei azonban már deklaráltan ide tartoznak. Önálló kötetei mind prózai művek, ám antológiákban találkozhatunk lírai alkotásaival is (például az Aranysityak). A hibátlanság vágya – A Látó nívódíjai 1991–2009, Képek Krónikása, Körkép 2009, Aranysityak, Nini néni és a többiek, Elfelejtett lények boltja, Érik a nyár és az Egyszervolt… című antológiákban jelentek meg szövegei, javarészt mesék, amelyek önálló köteteiben is helyet kaptak. Egyértelműen meseíróként tekint Máté Angira a közvélemény és a szakma, ő azonban rendre visszautasítja ezt a megnevezést: „Nagyrészt csak vagyok valamikben és szemlélődöm, nem foglalkozom, az már túl gyors. Túl gyors, ha óvó néni vagyok, túl gyors, ha anya vagyok, ezek mind olyan cselekvéses levések, amik nem engedik a szemlélődést. Pedig a történetekkel csak úgy találkozhatok, ha lassúság van bennem.”[2]
Máté Angi szövegei igen sokfélék, változatos témákat járnak körül, mégis nagyon egységesek
Hiszen a szövegszervező elemek, a nyelvi megoldások és az alapvetően melankolikus hangoltság felismerhető, egyedi jegyekké váltak írásművészetében, és rendkívül koherens világot teremtettek. Ennek az összetéveszthetetlen stílusnak köszönhetően pedig mindig jóleső melegséggel, az ismerősség érzésével léphetünk Máté Angi univerzumába. Innen nézve különösen izgalmas a 2009-es Mamó, amely már felmutatja a későbbi szövegekben is tetten érhető legfőbb sajátosságokat, mégis jelentősen elüt az őt követő meséktől. Azért is tekinthető némileg különállónak, mert minden szempontból határterületen mozog – mindenekelőtt talán műfajilag. A főszereplő gyermeki, szinte meseszerű érzékelésén keresztül láttatott világ miatt rokonvonásokat mutat a gyerek- és ifjúsági irodalommal, a töredezett emlékek epizodikussága, az erőteljes önéletrajzi párhuzamok pedig az emlékezetirodalomhoz, az önéletíráshoz közelítik a szöveget.
A Mamó maga kínálja fel a biografikus olvasat lehetőségét az olyan a gesztusokkal, mint hogy a kislány elbeszélőt Angicának hívják, az elbeszélés történései pedig nagyrészt egybeesnek az írónő gyerekkorának eseményeivel.
Több interjúban Máté Angi is ezt a megközelítésmódot erősítette: („Két meséskönyvem volt: ez a naponta elolvasatlanul letett Farkas-barkas és egy Dörmögő Dömötör lap, egészen iskoláskoromig, s így ki is nőttem – nagyrészt mesék nélkül – a mesekorszakból, máig sincs kedvenc mesém”. „Van egy sejtésem, amiről nem tudom, jó sejtés-e, hogy a hangtalan, mozdulatlan világot a képzeleteddel mozdíthatod […] Ahol csönd van – és gyermekkoromban nagy csönd volt körülöttem –, megnézheted a csönd képét, beszélhetsz hozzá. Én beszéltem repedéshez, párna csücskéhez, falvédő-madárhoz, és ahol moccanatlanság van – az is volt, csak az volt –, meg tudja tenni a benti képforgató, hogy változzon az a mozdulatlan, így lesz történet, vagy legalábbis történetdarab.”)[3] Mindezek látványosan összecsengtek a Mamó soraival („Két könyvem volt, a Farkas-barkas és a Dörmögő”. 66; „Nézni a padról át a szembenre, addig, míg a felvédőn picit emelt a madár szárnyán, vagy fején, ahogy akartam. […] Még fák voltak a falvédőn, álltak egymás mellett, s ha kicsit arrébb mozdítottam a fejem, majd gyorsan vissza, összefolytak nagy, barna tócsává. És így bólogattam, míg fájás ment a nyakamba. Ezeket játszottam.” 16.).
A könyv képi világa is leginkább olyan jellegzetességként érthető, amely a fentebb említett műfajokhoz közelíti a szöveget
A fotók az egyes történeteket választják el egymástól, valamint egyfajta dokumentumként funkcionálnak, hitelesítő szerepük van, ahogy a Kortárs Online-on megjelent írás is megjegyzi: „Először mindig a fényképek negatívját látjuk, majd, ha lapozunk, látjuk a fényképet is. Ez a környezet elképzelését, felidézését segítheti, de fontosabb, hogy hitelesebbé teszi az olvasó számára a történetet. A negatívok pedig Angica emlékei lehetnek, ugyanis következetesen lehet látni vagy nem látni bizonyos emberek arcának körvonalait, illetve bizonyos tájakat.”[4] Ezek a negatívok, voltaképpen a fényképek hátoldalára rajzolt illusztrációk, amelyek különös, régi hangulatot teremtenek. Miklósi Dénes rajzai így remekül illeszkednek a történet különös ódonsághoz, valóban párbeszédbe tudnak lépni a szöveggel. A fotók szerepeltetésének komoly irodalmi hagyománya mellett a rajzolt részek némileg a gyerekirodalomhoz közelítik a regényt, és izgalmas többértelműséget hoznak létre, érzékeltetve az emlékezés komplexitását is. Hiszen a fényképen megjelenő, rögzített és kiragadott, a maga teljességében megközelíthetetlen emlék még tovább halványul, a hátoldalára már nem minden vonal kerül át, kevesebb részlet jelenik meg rajta.
A képvesztés, képhalványodás – ezzel szoros összefüggésben pedig az emlékek megkopása – erőteljesen rímel a szöveg központi motívumára, a veszteségre, a hiányra is.
Hiszen egy árva kislány gyerekkorába nyerünk bepillantást, aki végül a nagymamáját is elveszíti, így teljesen magára marad. A témából is fakadó melankólia és mélabú, a naiv és bájosan őszinte gyermeki megszólalással teljesen egységes, harmonikus beszédmódot eredményez, kiegészítik egymást („A szemek nélküli embereknek a templom falán éppen a kezemig lógott a lábuk, azért csiklintottam. Meg azért is, mert úgy mutatták a szomorút, ki magukból, hogy jól lehetett látni. Egy néni is volt, fazékban ült és mosolygott, pedig fájhatott neki, hogy főzik.” 57.). Az elmúlás, a veszteség feldolgozása A hálás virág című – Szulyovszky Sarolta által írt és illusztrált – mesével, és általában a Csimota Kiadó tolerancia-sorozatának darabjaival is rokonítja a szöveget.
Máté Angi szövegvilágára nem jellemző a komikum jelenléte, ahogyan maga fogalmazott: „Az van Kiplingnél, ami belőlem hiányzik: humor.”[5] Ám a komoly, olykor egészen meghökkentő témák összeillesztése egy ártatlan, rácsodálkozó tekintettel mégis sajátosan abszurd, néha szürreális humorforrássá válik, legfőképp pedig a nyelvben rejlik a szerző humora. Nem harsányan, kacagtatóan, inkább átsuhanó mosoly formájában („ahol a város kezdődött, ott felültek a legsárgább villamosra, és úgy fütyörésztek, hogy majdnem kifújták a sínekből a kanyarokat. És ha megunták a legsárgább villamost, leszálltak, és átültek a szembejövő nemannyirasárga villamosra, és ott folytatták a fütyörészést, a kanyarfújást.” Az emlékfoltozók, 10.). Maga a cselekmény is több helyen komikumot eredményez váratlanságával, a fantázia elszabadulásával („Ahogy eszébe jutottak a tengeri szörnyek, félni kezdett a sötétben, hát feldobta az égre a halászhálót, leemelte a Holdat, s tartotta, mint egy fénylő léggömböt, és így már jól látta a világot.” Kapitány és Narancshal, 33.) Ebből az eljárásból is fakad az az alapvető olvasásélmény, amely egyszerre könnyednek, egészen légiesnek, és közben súlyosnak, olykor nyomasztónak mutatja ezeket a szövegeket. Ehhez nagyban hozzájárulnak az illusztrációk is, mindenekelőtt Rofusz Kinga alkotásai, amelyekről Máté Angi maga így nyilatkozott: „Az ő képei számomra versek, sűrűek és mégis lebegésben.”[6] Hasonlót tapasztalunk a mesék befogadásakor, amelyek prózai formájuk ellenére már-már lírai tömörségűek: („Ha valahová elindult, akkor libegett, mint a köd, amelyik reggelente a kökénybokron fésülködik.” Volt egyszer egy, 32.)[7]
Végigolvasva a Máté Angi-szövegeket, az is igen szembetűnő, hogy nagyon gyakran elvont fogalmak állnak a történet középpontjában
Számtalanszor már a címben is megjelennek ‒ például. Volt egyszer egy hideg, Volt egyszer egy háromlábú, Volt egyszer egy sötétség, Volt egyszer egy szegénység, Az emlékfoltozók. Ezek az absztrakciók hatalmas teret engednek a képzeletnek, megjelenítésük pedig némileg antropomorfizált, ám nagyon gyakran hangutánzó és hangulatfestő szavak használatával történik („Úgy árult, hogy kicsi dombokat, kupacokat rakott a földre, le: egy kupac didergést: drdrdrddd, egy kupac vacogást: vvvvvv, egy kupac toporgást: tptptp.” Volt egyszer egy, 34.) Az illusztrációk némileg megfoghatóvá teszik ezeket a fogalmakat, de nem túlságosan konkréttá, a szövegnek megfelelően inkább lehetőséget biztosítanak a képzelőerőhöz és a vizualitás kibontakozásához.
Különösen érdekes összevetni, hogy ugyanaz a szöveg hogyan hat, amikor két különböző kötetben jelenik meg, eltérő képi világgal. Látványos példa lehet erre a Volt egyszer egy összegyűjtött meséi, amelyek Szulyovszky Sarolta illusztrációival jelentek meg, egységes és a szöveggel nagyon szoros párbeszédet folytató ábrázolást hozva létre.
Ehhez képest egyértelműen más hatást ér el a Nini néni és a többiek című antológiában is megjelent Volt egyszer egy háromlábú és Volt egyszer egy sün, amelyekhez nem tartozik illusztráció, Csilléry Orsolya képei csak a különböző blokkokat választják el egymástól. Hasonló a helyzet az Elfelejtett lények boltja című gyűjteményben is olvasható Volt egyszer egy hideg és Volt egyszer egy csend című mesékkel, amelyekhez Szegedi Katalin illusztrációja tartozik, bár ez inkább oldaldísznek tekinthető, hiszen a lap tetején látható ábráról van szó. A rajz dominánsabb jelenléte, színessége és a könyv kisebb mérete azt sugallja, hogy a Volt egyszer egy kötet kisebbeknek szólhat, míg a nagyobb alakú, kevesebb képet tartalmazó antológiák a valamivel idősebb korosztályt célozzák meg.
Ezekhez az elvont fogalmakhoz némi didaxis is társul, amelyből kiderül, hogy a vonatablakon nem szabad kihajolni („Csak egészen icipicit dugta ki a fejét, mert nagyon kidugni tilos volt.” Volt egyszer egy, 4.), és hogy a bodza lázcsillapító hatású („Akkor a kamra polcáról előlépett a bodza. A szárított, a teának való, a lázcsillapító bodza.” Volt egyszer egy, 37.). A Kapitány és Narancshalban a kapitánnyal együtt járjuk be azt az utat, melynek során maga is fokozatosan jön rá a tanulságokra: „A keresés az, amikor menni kell.” (32.); „A rák azt üzenete, a keresés nemcsak az, hogy menni kell. Ki is kell találni dolgokat.” (41.) Szintén a tanító szándék fedezhető fel abban a kevésbé direkt eljárásban, amikor a mesék magyarázatot adnak bizonyos jelenségekre, így megtudhatjuk, hogy a havazás a csend éneke, a Hold pedig akkor nő, ha a tündérrigólányok csiklintják. Eközben pedig szinte észrevétlenül érzékenyítik a szövegek az olvasót az emberi kapcsolatok, a tolerancia és együttélés terén, amelyekről sokat tanulhatunk többek között a tündérrigólányok (Az emlékfoltozók), a tengerészkapitány és a Narancshal (Kapitány és Narancshal), a kertész és kertje (Volt egyszer egy kertész), a sósperec és kifli (Volt egyszer egy sósperec) barátságából. Különösen a hosszabb, összefüggő mesék ábrázolják plasztikusan a szereplők közötti mozgásban lévő, folyton változó viszony dinamikáját, reflektálva a nehézségekre, az elengedésre is.
A már többször emlegetett nyelvi lelemények, érzékletes hangulatfestések a töprengő, elmélázó olvasásnak kedveznek, így a befogadás során az olvasó is abban a kissé melankolikus, mélységekbe pillantó tapasztalatban részesül, amelyet a szövegek is megjelenítenek.
Ehhez a halovány szomorúsághoz hozzájárul az is, hogy klasszikus értelemben vett happy enddel nem találkozunk Máté Angi meséiben (például Volt egyszer egy fotel, Volt egyszer egy szitakötő), a zárlatok inkább mélyről jövő sóhajok. Mindezt ellensúlyozza, hogy Máté Angi világában minden tapinthatóvá válik és „dödöng, habagó búg, surrog, búuuffan és zunnyog”. A hangutánzó szavak és hapax legomenonok nemcsak az elvont fogalmak leírásában játszanak kulcsszerepet, hanem élettel teli, színes közeget hoznak létre, valamint egy rendkívül hitelesnek ható gyereknyelv megteremtésére is képesek. Ebből a gyermeki megszólalásból is fakad, hogy mindig akad egy meglepő fordulat a cselekményben, vagy egy nem várt nyelvi megoldás, ennek eredményeként pedig az érdeklődést mindvégig fenntartó, előre nem kiszámítható történetet olvashatunk.
Ez a fajta szövegszerkesztés egyértelműen alkalmazkodik a gyerek befogadókhoz, akiknek éppen az ilyen írások kötik le a figyelmét
Kiemelten fontos szerephez jut a történetmondás, gyakran mesélnek maguk a szereplők is. Legfőképp a Kapitány és Narancshalban érhető tetten ez az eljárás a tejeskocsi vagy a szék meséjében, illetve Az emlékfoltozókban a kék roller vagy a tölgyfa levelében – de a Mamó több epizódja is hasonlóan szerveződik. Noha gondosan szerkesztett, írott szövegekről van szó, mégis mintha képesek lennének felmutatni, érzékeltetni a mesélés oralitáshoz kötődő hagyományát – már csak az említett élőnyelvi fordulatok és hangutánzók domináns jelenléte miatt is.
Összefügg ezzel, hogy a népmesékből is erősen építkeznek a szövegek, amit már a rendszeresen visszatérő Volt egyszer egy… kezdőformula is jelez. Legfőképp a Volt egyszer egy és az Ez egy susogó levél című kötetekben érvényesül az említett szóbeli történetmesélés gondolatritmus jellege az ismétlő, vissza-visszatérő szerkezettel: „Volt a kislánynak háza, háza körül udvara, tágas, rajta nyújtózott az üres. Ült ez a kislány a házában, háza ablakából nézte a nagy nyújtózót, kimenni nem mert, hitte farkasnak, fenevadnak, ha sütött a nap, sétáló farkast látott, ha leszálltak a sötétek, akkor fenevadat.” (Ez egy susogó levél). A hagyománynak megfelelően Máté Angi szereplői is gyakran útnak indulnak, felidézve ezzel az utazás, keresés irodalmi toposzait [„Aztán felállt a szegénység, és elment a világba, de úgy ment, hogy immár nem olyan volt, mint egy markolókocsi, hanem olyan, mint egy harmonika, tekergőzött, kanyargózott és énekelte a kék házban lakó kicsi kislány csillag énekét.” (Ez egy susogó levél); Amikor az ősz visszanézett (Az emlékfoltozók)]. Nem megszokott módon azonban az idézett mesékben a nekiindulás nem a történet kezdőmotívuma, hanem ezzel ér véget, így inkább egy új kezdet lehetőségét rejti magában. Vagyis szemben a klasszikus mesei hagyománnyal, nem zárt világrend érvényesül, amely a mese végére (újra) helyreáll, hanem nyitva hagyja az elbeszélést, megadva a továbbgondolás lehetőségét. Még a Kapitány és Narancshal kereséstörténete sem a megtalálással fejeződik be, hanem az egymásra találás utáni elválással, melyet követően „A kapitány pedig visszaült a Locsolókocsi tetejére, s elindultak a csodaságok közé, amelyek a platánokon túl vannak.” (49.) A Volt egyszer egy… kezdet tehát egy ismerős(nek hitt) szövegvilágba lépteti be az olvasót, amelyben aztán egészen újszerű és váratlan eseményekkel találkozik.
A Mamó és Az emlékfoltozók valóban némileg keretbe foglalják az életművet, egészen sajátos hangulatuk egy kissé eltávolítja őket a többi kötettől
A Máté Angi-világot megelőlegező, attól mégis elütő első regény sajátosságairól már esett szó, ezzel pedig több szempontból is párbeszédbe léptethető Az emlékfoltozók. A két tündérrigólány történeteiben – a Mamóhoz hasonlóan – a direkt módon mögöttes tartalmak, tanulságok, inkább csak sejtés, megérzés formájában suhannak át. A cselekmény és a fogalomhasználat is gyakran válik elvonttá, ez az eljárás pedig nem engedi meg azokat az egyértelmű kijelentéseket, amelyek például a kapitánytól hangzanak el a Kapitány és Narancshalban. Ezért is érzékelhetjük titokzatosabbnak, légiesebbnek Az emlékfoltozók világát, ahol az apró, finom rezdülések nyugodt folyást biztosítanak a szövegnek, egyfajta lassú melankóliát eredményeznek. Rofusz Kinga illusztrációi is ezt a hangulatot erősítik, a képek tökéletesen megjelenítik ezt a lebegő világot, amelyben a két tündérrigólány teljes egységet alkotva, harmóniában, mégis egymás ellenpontjaként van jelen. A szöveg e jelentésrétegét erősítve az illusztrációk egyik fontos szervezőeleme a szimmetria, valamint a tükrözés, tükröződés, amelyet a komplementer színhasználat egészít ki. A képszerkesztés ezen elemi eljárásai egészen ösztönösen hatnak, és miközben minden korosztály számára dekódolhatók, nagy teret engednek a szabad értelmezésnek és a fantáziának. Az intenzív képek és a sűrű szöveg egyaránt fantáziamozgató, aktív részvételt igényel a befogadótól, akit így alapvetően eltérő tapasztalatban részesít az olvasás, mint annak a világnak a melankolikus hangulata, amelyet a történet megjelenít.
Máté Angi szövegei ösztönösnek hatnak, és olyan egységes világot építettek, amely egyszerre lélekmelegítő és borongós. Attól pedig, hogy újabb mesékben már nem találkozunk ezzel a hangulattal, bennünk is elindul a szomorúság, de titkon reméljük (én legalábbis nagyon), hogy még lehet benne részünk.
Gesztelyi Hermina
[1] Darvasi Ferenc, „Néha megadatott, hogy írjak” (Beszélgetés Máté Angival), Üveghegy.hu, 2015. 02.
[2] „Fele is elég” – Máté Angi író, Magyar Narancs online, 2011. 08. 18.
[3] Uo.
[4] Szántó Daniella, Máté Angi: Mamó, Kortárs Online, 2011.
[5] Darvasi, i. m.
[6] Boczán Bea, A keresés az, amikor menni kell – Interjú Máté Angival, Prae. hu, 2012. 04. 22.
[7] Máté Angi, Volt egyszer egy csend = Volt egyszer egy, illusztrálta Szulyovszky Sarolta, Bp., Pozsonyi Pagony, 2010, 32.