Adott egy jól megragadott, alapvetően elméletileg megközelíthető kérdés: az emlékezet mibenléte
Kolozsi László regénye, A Hold emlékei ezt a kérdéskört vizsgálja, körüljárva a mitológiai, orvosi, pszichológiai oldalát számtalan szereplővel, megkapó és pergő cselekménnyel és könnyed, csevegő hangon, amit fiatal olvasói (9–12 év) jól érthetnek.
A Hold emlékeinek főszereplője Pedró: neve ellenére magyar fickó, aki becenevét különleges, karakteréről, haj- és bőrszínéről kapta. Pedró és az általa megélt kalandok a minden bizonnyal nem túl távoli jövőben játszódnak, egy olyan ponton, amikor főhősünk célja, hogy egy épp induló disztópiából ha nem is utópiát, de egy semleges „régi” világot hozzon létre.
A történet szerint ugyanis Pedró, aki űrhajós, csillagász, egy Bábel nevű űrállomáson dolgozik, mikor a világűrben lévő távcsövet űrséta során bütykölgetve azt látja, hogy valamiféle pulzáló hullám éri el a Földet. Különleges, rossz előérzete csak megerősödik, mikor a kollégái is furcsán kezdenek viselkedni. Mivel a távoli jövőben az űrutazás nem különösebben nagy cucc, gyorsan visszatér, hogy szétnézzen „otthon”.
Hazatérés után, már a földi állomáson érzékeli a problémát: a különleges hullám az egész bolygót érintette, s hatására eltűnt az emberek hosszú távú memóriája, azaz minden valaha volt emléke.
A kötet ettől kezdve ennek a problémának van alárendelve
A cselekmény (talán túlságosan is alátámasztva követi a bemutatni kívánt tárgyat) a különböző helyzetekhez kapcsolható emlékezet fajtáit, típusait és az emlékekkel egyáltalán megtörténhető eseteket veszi sorra, kezdve a rövid és hosszú távú emlékezet elvesztésének következményeivel – a boldogtalan emlékektől való elzárkózáson át az Alzheimer-kórig és az időskori demenciáig –, sőt, találkozhatunk traumatizált „mellék”-főhőssel, szándékos felejtéssel, továbbá a gyermeki és az időskori emlékezet is említést kap.
Pedró elindul haza, útközben meglátogatja szanatóriumban lakó apját – és szembesül a világon elhatalmasodó káosszal: az emberek, elveszítve az életükről szerzett tudás minden morzsáját, pillanatnyi állapotuknak megfelelően kezdenek viselkedni (szó szerint és átvitt értelemben is állatokként), csak az éhség, a szomjúság, a félelem, a kíváncsiság stb. parancsának engedelmeskedve, nem gondolva a következményekre.
Pedró a szanatóriumban társra lel egy neurológus orvosprofesszorban, és ketten együtt felfedeznek egy kislányt, aki egy épületben bújt meg valahol Budapesten: őket kettejüket nem érte a hullám, mert egy nagyobb „szerkezet” felfogta az emlékezetvesztést okozó hullámot. Kalandjuk abban áll, hogy felfedezzék a hullám okát, és valamiképpen visszaadják az emlékeket a fékevesztettnek tűnő helyzetben az emberiség egészének.
Alapvetően rengeteg információ cikázik át a könyvön, és igencsak plasztikusan simul a cselekménybe az emlékezet mibenlétének kibontása: a kalandok során, mellékszereplők és különböző beszélgetések segítségével, meglepő fordulatok közepette találkozunk az emlékezet egyes aleseteivel, tudományos és mitologikus felfogásával.
A könyv nagy előnye, hogy egy kalandos, néhol menekülős, a jók harca a gonosz ellen-szituációba futó, sokszereplős, rejtélyes, néhol mágikus, néhol egészen földhözragadtan tudományos sci-fi bőrébe tud bújtatni egy elméleti kérdést
Ez viszont itt-ott dramaturgiai problémákhoz, a cselekmény túlpördüléséhez, néhol pedig (főként a regény utolsó momentumainál) oda vezet, mintha az író elveszne a számtalan megoldás és felkínált lehetőség között: Pedro, a főhős életének traumáját, apja Alzheimerét állítsa-e a középpontba – és ezek mentén a boldogság és az emlékezet kérdését? Vagy a legfontosabb mellékszereplő kislány traumatizált gyermekkorát? (Spoiler: a kislányt saját apja elrabolta, fogva tartja és bántalmazza, amikor a cselekménybe csöppen.) Adjon misztikus magyarázatot, hajlítsa mitológiába a történetet? Legyen teljesen kézzelfogható és tudományos? Működjön saját törvények szerint? Legyen egy főgonosz? Legyen disztópia? Legyen kedves történet? Legyen költészet? Az emlékezeten való filózás legyen a lényeg, vagy a pergős cselekmény?
A már említett és a kritikusok által is egészen nyersen megfogalmazott (elkapált) végkifejlet minden válasz közül a legfurcsábbat adja aztán – jelen sorok írója maga sem biztos benne, hogy a regény történetvezetése és a szereplők múltja által előgörgetett, a szövegből magából következő válaszok közül a lehető legjobbat fogta meg –, tekintve, hogy új szereplőkkel, (egyelőre legalábbis) alátámasztás nélküli megoldással és egy szájhúzósan meglepő csattanóval rukkolt elő. Talán egy második rész, egy folytatás a megoldás, amelyben megtudjuk, hogy az A-ból B-be való eljutás során miként került a cselekmény Z-be. A kötet meglévő lapjaiból ezt a végkifejletet nem lehet kiolvasni, így a szerző bizonyos szempontból cserben is hagyja olvasóját. Ez alapvetően még nem lenne hiba, talán csak tudatosan meghökkentő végkifejlet – ám a kötet címe: A Hold emlékei szintén nem nyer (megfelelő) értelmet, az előtörténetek bármelyike könnyedén két vállra tudná fektetni a megtalált csattanót – és a befejezés által a cselekmény menete és saját jól megfogható útja (lehetőségei) is utólagos zárójelet kap(nak).
A nyelv, bár vannak olvasók és elemzők, akik ebben nem értenének egyet, nem teljesen „csinált” – még ha van is némi igazság abban, hogy rá-rácsúszik a költői megfogalmazásra: a kötetet kilencéves kortól ajánlják, ami lassabb olvasást feltételez, és ilyen módon nem lesz annyira túlzó, mintha felnőtt fejjel, esetleg egy szuszra olvassuk ki a kötetet, és észleljük az egy oldalra eső lírai mondatok számát. Emellett talán érdemes figyelembe venni, hogy a könyv eredetileg filmterv volt: az I. Gyerek- és Ifjúsági Film Pitch Fórum nyertes filmterve: a filmes nyelv érzékelhetősége mellett a megfogalmazás, a kihagyásos technika is utalhat erre – én megnézném, nem csak kilencéves fejjel.
Hutvágner Éva
Kolozsi László: A Hold emlékei
Könyvborító: Szinvai Dániel
Pagony Kiadó, 2021
192 oldal
2790 Ft