Egy elfeledett gyermekvers-költő
Ritkaság, hogy a „komoly”, „felnőtt” városi múzeumok gyerekeknek szóló könyveket adjanak ki. A debreceni Déri Múzeum, melynek térben is elkülönülő alegysége a Debreceni Irodalom Háza, a város gazdag irodalmi örökségének ápolójaként rendszeresen szervez gyermek- és ifjúsági programokat, kiállításokat is. Az emlékek őrzésének és a gyermekek irodalmi beavatásának szándéka találkozik abban a színes kötetben, mely Pinczési Judit Kóc Gerzson című dramatizált versösszeállítását kínálja több évtizednyi lappangás után az olvasóknak.
A debreceni kötődésű irodalmi személyiségek között is kevesen tartják már számon az 1982-ben, fiatalon elhunyt Pinczési Juditot, aki négy kötete mellett több gyermekeknek szóló verset is hátrahagyott. Ezek a játékos költemények több kiadásban is megjelentek, 1980-ban Benedek király, 1984-ben Köcsög Tóbiás, 1998-ban Kóc Gerzson címen. A költő néhány versét (például a Benedek királyt vagy a Kengurut) a Kaláka együttes is megzenésítette. Az utóbbi években Pinczési Judit emlékét édesanyja, Csizmadia Éva gondozza, ő szerkesztette 2006-ban A világnak ablakában című kötetet is.
Mesemontázs a múltból
A múzeumi kiadvány azt a színpadra álmodott összeállítást tartalmazza, melyben a költőnő több, másutt is megjelent költeményt fűzött fel egy cselekményében lazán kapcsolódó, a szó hétköznapi értelmében is játéknak nevezhető előadáshoz. Persze az, hogy mi számít hétköznapinak, éppen a játék jelentéskörében viszonylagos. A játék az nemcsak Kosztolányi szerint különös, hanem akkor is erre a következtetésre jutunk, ha figyelmesen végiglapozzuk a Kóc Gerzsont.
A kiadványban ugyanis a szerzői utasítások és a rövid dalok mellett olyan, montázstechnikával készült, egész oldalt kitöltő képek segítik a mesevilág belső megjelenítését, amelyek legtöbbször a szójelentés szintjén mutatják meg, miről szólnak a szövegek, másrészt viszont a stilizált figurák önálló életre is kelnek.
A Vannak még melódiák oldalpárját például balról az átlósan nyomtatott két versszak, jobbról pedig egy sötét kabátos, cilinderes, kecskeszakállas verklis lapszél felé, a kép teréből kifelé néző profilja uralja. A fehér betűkkel átellenben a hosszú, lobogó színes sál vonja magára a figyelmet. A Debrecenben élő képzőművész, Grela Alexandra a színpadi játékba a gyereknézőket bevonó versenynek, a fakanálbabák öltöztetésének is szánt egy ötletes képet, melyen a „versenyzők” közül az egyik szemcsésen csillogó szkafandert és CCCP feliratú sisakot visel. Ez felidézi a szöveg születési idejének ikonikus hősét, a szovjet űrhajóst, Gagarint, persze a kéményseprő és a postás mellett. A képi utalások a felnőtt olvasók emlékeit hívják elő, akik talán épp ezekben az időkben voltak gyerekek.
A fakanálbábok a szövegben ugyan nem, a szöveget körülvevő képi világban viszont a farsangi jelmezbálok lehetőségeit idézik. Nem véletlenül ÍRTA nemrég a MeseCentrum oldalán, a gyerekkönyv-illusztrációkat bemutató kiállítás programajánlójában Veress Gyöngyi, hogy „a könyvet lapozgatva a művész tárlaton megtekinthető látványos munkáihoz képest az összhatás kissé alulmarad”. Akik a képek nagyméretű eredetijét láthatják a rájuk nyomtatott szöveg nélkül, bizonyára így éreznek, hiszen pusztán képzőművészeti alkotásként szemlélhetik azokat.
Viszont a képek a versekhez születtek, így a szövegek nélkül kevésbé vagy egyáltalán nem értelmezhetők. Pinczési Judit különös hangulatú gyerekverseinek a vizualitásnál konkrétabb fogalmi síkján könnyebb a tájékozódás, de Grela Alexandra képei valóban nem csupán illusztrációk. A különös hangulatú mesekönyvben a szöveg nincs a képek fölé rendelve. A változatos betűtípussal és színnel nyomtatott szövegek a montázsok szerves elemeiként jelennek meg. A színpadi díszletre, kellékekre, mozgásra, zenére vonatkozó utasítások a régi Erika írógép betűit idéző formáikkal utalnak a hetvenes és nyolcvanas évekre, Kóc Gerzson születési idejére. Azt is el kell ismerni, hogy minden bája ellenére, a mai báb- vagy gyermekszínházi előadásoknál egyszerűbb, visszafogottabb, a külvilág elemeit figyelmen kívül hagyó színpadi eszköztárból válogatott Pinczési Judit, de ez szerencsésnek mondható, hiszen a korabeli utalásokat nem biztos, hogy a mai gyermekek megértenék.
A három színész számára írt prózai összekötő szövegek annyira élő, köznyelvi keresetlenséggel, de a gyerekek számára könnyen felfogható líraisággal szólalnak meg, hogy gond nélkül megteremtik a laza kapcsolatot a verses betétek között.
A Judit, Éva és Gábor nevű színészek néha önmagukat alakítják, néha pedig jelöletlenül Gerzsont animálják, aki a szemünk láttára készül el, járni tanul, majd eltűnik, és vándorlása után visszatér. Gerzson Pinokkióhoz hasonlóan, a nagyvilági élmények hatására fejlődik, de ő keserű tapasztalatok nélkül. Az újra megjelenő Gerzson – akit innentől Gábor alakít – lelkesen sorolja a világ csodáit, a tudatra eszmélés folyamatát jelképezve. A most már „élő” Gerzson számára a világ, ahonnan a játéktérbe hazatért, barátságos, ő pedig visszatükrözi a kint látott-hallott jóindulatot. Emlékei többnyire kicsiny állatokkal kapcsolatosak. A béka, a kígyó, a tücsök meg a csodapók a kisgyermek felfedezéseinek tárgykörébe tartoznak, és róluk beszámolva Gerzson animált szerepe háttérbe szorul, hogy ő is eltűnjön a babák és mackók között. Ezután is vissza-visszatér, hogy „élő” Gerzsonként kapcsolódjon be a színészek gyermekközönséget is bevonó interakcióiba.
Mindenre kiterjedő játék
A játékosság kiterjed a nyílt színi fakanálbáb-készítés és -szépségverseny izgalmaira, majd azok is szóhoz jutnak, akik a kézműveskedésből kimaradtak, és mondókákkal kapcsolódhatnak be az ekkorra már kellően oldott bolondozásba.
A színpadi előadás csúcspontja az a négy verses mese, amelyek több szempontból is kiemelkednek az összegyűjtött darabok közül. Cselekményes voltuk ugyan nem a hagyományos mesék szerkezetét követi, mégis felismerhető az ívük.
A legsikerültebb és leginkább megható mű a Kenguru, melyben a lírai én a gyermeki képzeletvilág és a magyar népmesekincs (A kiskakas gyémánt félkrajcárja) fogalmaival fejezi ki empátiáját és vágyát, hogy osztozzon az erszényt – a felnevelő családot – elhagyó kengurugyerek hiánya felett érzett bánatban. Ez, a veszteséget kihagyással érzékeltető balladisztikus dal a hétköznapiságot ötvözi a mesebeli fantasztikummal. A tapasztalati valóság keretébe beszökkenő kenguru a kisgyermek világában sajátos misztikummal körülvett postás vagy újságkihordó szerepében jelenik meg. Az otthonos hangulatot, az azonosulás alapját pedig az első versszak végén megjelenő „gyerek” adja, aki nemcsak nevet kapott („anyja úgy hívta, Gurigácska”), hanem antropomorf jelleget is: „leckét is írt az erszény-mélyben”. Az elguruló kengurugyerek hangzásra épülő szójátékként idézi fel a legtöbb gyerekjáték kerek vagy gömbölyű alakját.
A gyermekként megszólaló lírai ént szinte minden szakaszban jelöli egy személyrag vagy igei személyjel, de a második versszakban, ahol belefeledkezik Gurigácska leírásába, csak a kengurugyerek harmadik személyű bemutatását olvassuk. Ez az utolsó versszak azonosulási vágyát készíti elő. A beleérzés annyira erős, hogy a gyermek képes lenne átvenni Gurigácska helyét és helyzetét. A kötet egyik, formailag legegységesebb dalát olyan illusztráció kíséri, melyen a zöld postászubbonyt és -sapkát viselő kenguru a néző (olvasó) szemébe néz, erszényéből pedig kicsinye kandikál ki. A háttérben a sablonos szürke épületek idézik azt a realitást, amelyből egy gondolatnyi időre kiragadja a képzelődés a gyermeki lelkű szubjektumot.
Szintén a szóhangzásra épül a Megkérdeztem a rókát című vers, melyben erőltetett rímeknek tűnnek a kezdő sorpárok, de a „minek visel parókát?” kérdésre felelő róka válaszában a négy évszak jellemző színeinek megfelelő parókák logikus céllal szerepelnek: azért, hogy becsapja „a szőlőcsőszt emberül”.
Még a csalimeséket és az angol nonszensz-költészetet idéző Benedek király zagyvaságait is sajátos logikájú rendszerbe kényszeríti a sajnálkozó „aj, aj, Benedek király” refrén.
Ha felnőttlíra volna, a valósággal való laza kapcsolat miatt a referencialitás hiányára fognánk a nehezen értelmezhető fogalmakat, gyermeklíraként azonban itt is a szabad gyermeki jelentéstársítás adhat kulcsot a botladozó ötletek rendszerbe foglalásához.
A múzeumi kiadványt szerkesztő Lakner Lajos is megállapítja utószavában, hogy a szövegeknek „vannak grammatikai, szövegszerkesztési vagy poétikai hibái”, de ezeket az előadók életteli, lendületes játéka feledtetheti. Ha valaki hallott már egészen kicsi gyermeket verset költeni, úgy, hogy a hallott és megtanult szövegek élménye alapján ritmikusan, eltúlzottan hangsúlyozva mondja „fel” az éppen rögtönzött verset, akkor Pinczési Judit gyermekverseiben ráismer a jelentést elfedő vagy egyenesen figyelmen kívül hagyó hangzás jelentőségére. A Kóc Gerzson ebben a tekintetben inkább egy zenei partitúrára emlékeztet, amelyet fel kell dolgozni, és meg kell szólaltatni az élmény eléréséhez.
„De a nyitját nem lelem”
Miben rejlik a titka ennek a hibái ellenére kétszer is kiadott összeállításnak, melyet a Debreceni Csokonai Színházban is bemutattak 1985-ben? A már részletezett játékosság mellett valószínűleg abban, ahogyan szerzője a gyermeki világba bele tudott helyezkedni. A legpontosabb magyarázat erre a kérdésre a gyűjteményből származik. A gyermeki nézőpont teljes átvállalásának legszebb verse az A világnak ablakában című, melyben a mosolygó kisfiú néz kifelé az ablakon, hogy megfejtse a világ titkát, és úgy sorolja a látottakat, hogy a birtokos szerkezeteknek valójában ő válik tulajdonosává, anélkül, hogy a tudatával értené is lényegüket:
„Hóesésnek forgó ó-ja
máknak a fekete sója
csigának a ház-gubója
vakondnak a folyosója
gesztenyének tüskés burka
csellónak megpattant húrja
nyírfának a csontja fénye
pávának az öltözéke
hangyáknak a vonulása
fűszálnak a lobogása –
hív a Titok kapujába
de a nyitját nem lelem.
A világnak ablakában
két piros fül
egy pisze orr
nevető száj –
az én fejem.”
(A világnak ablakában)
Kovács Gergely
Pinczési Judit: Kóc Gerzson (mesés, verses játék gyerekeknek)
Illusztrálta: Grela Alexandra
Déri Múzeum, Debrecen, 2018
3000 Ft