Wéber Anikó új könyvével, a Luca és Máté régi körhintájával megint kedvenc korszakába, a XIX. századba kalauzolja az olvasót, hogy bemutasson három érdekes, saját korának szellemiségét jócskán meghaladó női sorsot.
A könyv főszereplője, Luca, komoly gonddal küzd: az anyukájáról szeretne fogalmazást írni egy pályázatra, de elakad a munkában. Egyrészt az iskolában csúfolják az anyukája foglalkozása miatt – aki rendőr, és az osztálytársak szerint nem tűnik „igazi” anyának –, másrészt nem tudja szavakba önteni az édesanyja iránti érzéseit. Ekkor találkozik egy szélfiúval, Mátéval, aki körhintájával járja a világot, de nem csak a jelenben utazik, a múltba is el tud repülni.
A XIX. századba viszi vissza Lucát, és hogy a kislány ihletet kapjon, bemutatja Szendrey Júliának, Bezerédj Amáliának és Kánya Emíliának, akik mindhárman különleges, a nők körében akkoriban nem szokványos életpályát választottak.
Szendrey Júlia írt és fordított, (róla dr. Gyimesi Emese mesélt nekünk az egyik korábbi online Vadlazac-workshopunkon, érdemes megnézni az előadását ITT), Bezerédj Amália férjével együtt megnyitotta az első magyar falusi óvoda-iskolát, nem mellesleg pedig megírta az első magyar mesekönyvet, Kánya Emília pedig lapot szerkesztett és írt nők részére. A három nővel és a gyerekeikkel megélt kalandok után Luca megerősítést nyer abban, hogy a különleges foglalkozást választó nők is lehetnek jó anyák, ahogy az ő anyukája is az.
Wéber Anikó könyve ennél nem árnyaltabb, nem tudjuk meg, mit ért „jó” anya alatt, a példaként kiválasztott nőkről pedig csupán a gyerekeik megnyilvánulásából következtethetünk arra, hogy milyen anyák:
„Anya írónő, és mégis a legjobb anya a világon! – büszkélkedett Attila.”
Persze milyen más mércéje lehet még a jó anyaságnak, ha nem a gyerek véleménye? Az életben ennyi magyarázat elég (talán), de az irodalomban azért többre lenne szükség, hogy meggyőzzük az olvasót.
Ismeretterjesztő időutazás
Bár a szerző az időutazást választotta, hogy múltbéli eseményeket mutasson be, nem használja az időutazós történetek szabályait, a múltba utazott főszereplő egy-két kivételtől eltekintve nem csodálkozik rá a korabeli szokásokra. Igaz, nem is kapunk túl sok akkori leírást, a kisebb epizódok jó része ma is játszódhatna.
Az időutazás egyik legfontosabb problémája – a múlt esetleges megváltoztatásának a következményei – sem kap szerepet, ebből a szempontból tehát elmondható, hogy az időutazást csupán mankónak tekinti a szerző az ismeretterjesztő szöveg támogatására.
Nehéz kenyér az időutazós könyvek időkapuja is, ahol átléphetünk egy másik idősíkba. Wéber Anikó, ahogy előző könyvében a hópihét, most is egy természeti jelenséget, a szelet választja az időutazáshoz, ami szintén eltér a műfaj mintáitól. Furcsának tűnhet, hogy a szél vissza tud menni a múltba, de ez tényleg ízlés kérdése.
Nyelvezet
Nagyon népszerű és persze fontos problémákat vet fel a mesekönyv: az iskolai verbális bántalmazást és a női egyenjogúság kérdését. Mindezeket a szerző kissé didaktikus stílusban meséli el: nem leírásokkal jeleníti meg a történetet és annak üzenetét, hanem elmondja, elmondatja a szereplőkkel. Nem hagyja a képzeletre, a továbbgondolásra az esetleges tanulságot. Sokszor úgy tűnik, mintha Luca interjúzna a három nővel, akik mesélnek magukról, az életükről, és csöppet sincsenek meglepve, hogy ki ez az idegen kislány, aki ennyit kérdezősködik.
Nem egyértelmű, milyen korosztálynak íródott a könyv: a történet alapján feltételezhető, hogy a gyerekek már érdemben tudnak gondolkodni a nők társadalomban betöltött szerepéről, ugyanakkor a nyelvezet olykor a sokkal kisebbeket célozza meg:
„– Elmentem Budára, a királyi palotába, ahol épp Benedek tábornok, egy katona bácsi uralkodott” – meséli Kánya Emília.
„Lucának elkerekedett a szeme. Azt hitte, az anyukák mindig bátrak és erősek.”
„Azt hittem, az anyukák nem betegszenek meg – motyogta…”
A könyv végén pedig, ahol mindhárom nőalakról részletes tájékoztatást kap az olvasó – amely már nem szerves része a történetnek –, a szöveg az ismeretterjesztő stílus helyett is meseszerű nyelven íródott:
„Élt egyszer egy lány, akit Szendrey Júliának hívtak. Az apukája szerette volna, ha sokat tanul, és olyan okossá válik, mint az úrilányok.”
A XIX. századi beszélt nyelv csupán egy-két helyen bukkan fel, Luca rácsodálkozik az árnyékszék kifejezésre, Szendrey Júlia fia azt írja egy helyen: „szerető fiad: Attila”, de a más időben élő szereplők egyébként nem találkoznak a két kor eltérő szavaival, kifejezéseivel, nyelvi fordulataival.
Noha nyilvánvalóan nem az volt a cél, hogy a szerző bemutassa a két korszak különbségeit, sokszor túl simán illeszkedik a mai főszereplő a múltbéli kalandokba, de ez azért is alakulhat így, mert nem igazán különböznek a maiaktól.
Anyaság és hivatás
Mindhárom történet a XIX. században játszódik, és azonos sémára készült: adott egy anya, akinek megoldandó problémája van, majd Luca, a szélfiú és a nők gyerekei megpróbálják felvidítani őket és az adott helyzetben segíteni nekik.
Szendrey Júlia szorong, mert a férfitársadalom nem ismeri el mint írót, és álmában a toll, a papír és a tintatartó is kineveti őt. A fia kedves szövegeket hagy az íróasztalán, hogy megvigasztalja. Bezerédj Amália nagyon beteg, nem tud segíteni a kislányának, hogy együtt betanuljanak egy táncot és éneket a gyerek apjának, ezért Luca és Máté gyakorol a kislánnyal. Kánya Emíliának pedig dönteni kell a pénz és a gyerekei között, vagyis, hogy elfogadja-e Erzsébet királyné ajánlatát, hogy tanítsa a lányát, amihez persze Bécsbe kellene költöznie. Kánya Emíliát egy szegény család meglátogatásakor éri a felismerés, hogy a gyereknevelés során a pénznél fontosabb a jelenlét.
Szendrey Júlia bemutatása sikerült a leghitelesebbre: az íróasztalánál elszunnyadó írónő, akit még álmában is gúnyolnak az írószerei, majd ennek feloldása, a kisfia cetlikre írt üzenete életszerű ábrázolás.
Bezerédj Amália már nem kerül ilyen közel az olvasóhoz, a fiatalon meghalt asszonynak inkább a hagyatéka, vagyis az óvoda-iskola bemutatása kap nagyobb hangsúlyt, de mesekönyvéből, a Flóri könyvéből nem kapunk ízelítőt.
Kánya Emília vívódása sem igazán „erős”, a bemutatott szegény sorsú család meglátogatása éppúgy játszódhatna ma is, mint az 1900-as években.
A szerző nem mélyed bele az anya–gyerek-kapcsolat bonyodalmaiba, az anyaság nehézségeibe, azt sulykolja, hogy minden anya jó a maga módján. A mondanivaló végtelenül egyszerű: az anyukák fontosak, bármivel is foglalkozzanak, szeretik a gyerekeiket, a gyerekek pedig viszontszeretik őket.
Kánya Emília így beszélget a lányokkal:
„– …Igaz, hogy nagyon szeretek írni, de könyveket és újságot azért készítek, hogy legyen miből élnünk. Négy lányom és négy fiam van, a pénzünk pedig kevés. A gyerekeimért dolgozom.
– Ilyen különleges az én anyukám! – büszkélkedett Emmi.
– Az én anyukám is különleges! Neki is nehéz munkája van – dicsekedett Luca is.
Emília átkarolta a lányok vállát, és elmosolyodott.
– Minden édesanya különleges, akár írónő, akár varrónő, akár háziasszony, akár tanítónő. Mindenkiben van tehetség és erő valamire, és az a lényeg, hogy abban jó legyen – oktatta őket.”
A Luca és Máté körhintája mind mondanivalójában, mind pedig a nyelvezetében azoknak a gyermekeknek lesz igazán élvezetes olvasmány, akiknek még nem jelent többet az anya–gyermek-viszony annál, hogy az anya jelenti az egész világot, vagy annak jelentős részét.
A szerző a legkisebbeknek is befogadható leírásokkal jellemzi az anyákat (Szendrey Júlia például megvarrja a ruhákat, sétál a gyerekkel a parkban), akikről kiderül, hogy néha félnek, sokszor gyengének érzik magukat, de a gyerekeik jelentenek számukra mindent.
A könyv a kisebb korosztálynak szól, amikor még (jó esetben) minden gyermeknek a saját anyja a legcsodálatosabb, amikor még egyáltalán nem ciki anyu. Ennél nem összetettebb a mű anyaábrázolása.
Érdekes tanulság
A könyv talán legnagyobb tanulsága nincs túlhangsúlyozva, talán épp ezért lett a történet leghitelesebb része. Eleve rettenetes dolog, hogy éppen anyamegjelenítés kategóriában versenyeztetik a gyerekeket (persze miben nem versenyeztetik őket?), és szépen ki is domborodik, mennyire szorong a főszereplő a megmérettetéstől. A tanítónő ügyes feloldása, hogy minden gyerek alkotását kinyomtatja egy albumba. Lucának és anyjának a párbeszéde élethű és megható része a könyvnek.
Illusztrációk
Keszeg Ágnes illusztrációi mai stílusban bár, de megidézik a kor hangulatát, nemcsak kísérik és kiegészítik a szöveget, de bemutatják a korabeli öltözködést, a bútorokat és a használati tárgyakat, a játékokat. Az olvasó nem szenved hiányt, plasztikus képet kap a XIX. századi világról, a szövegből hiányzó leírásokat rajzokkal kárpótolja a könyv, így elmondható, hogy a szöveg és az illusztráció egymás tökéletes kiegészítői. Az apróbb részleteket is lehet böngészni, talán csak az arcok sikerültek kicsit egyformára. Szintén szép, igényes munka az előzék, amelyet korabeli – a történetben is felbukkanó – könyvek és kiadványok díszítenek, természetesen újrarajzolva.
Bár a könyv a 6–10 éves korosztálynak szól, a leegyszerűsített megfogalmazások és a mondanivalót szájba rágó párbeszédek ezen belül is a fiatalabbakat szólítják meg. És ha már különleges foglalkozásokról van szó, ebben a mesekönyvben mindhárom nőnek nagyon hasonló, az íráshoz kötődő hivatása volt, ráadásul többé-kevésbé ugyanakkor éltek.
Nagyobb kitekintés térben és időben jót tett volna a könyvnek.
Szokács Eszter
Wéber Anikó: Luca és Máté régi körhintája
Illusztráció: Keszeg Ágnes
Pagony Kiadó, 2021
4500 Ft
96 oldal