A boszorkánycica sikere óta várta a közönség Harcos Bálint újabb verses meséjét
Az előző évtized gyerekkönyvének választott kötet receptjét újra felhasználva elkészült Felhőcukrászda nem fog csalódást okozni a szerző rajongóinak. A bevált alapfogásokat okosan alkalmazták az alkotók, minden ismert elemhez hozzátoldva azt az újdonságot, amelyben az olvasó és a hallgató is gyönyörködhet.
Kínálja magát az új könyv a korábbival való összevetésre
Terjedelmében majdnem kétszerese lett a kiadvány. Most is négy fejezetet kapunk, egy bevezető előhanggal kiegészítve. A cím hosszabb változatában megnevezett négy főszereplő egy-egy önálló szakaszt kap arra, hogy négy aranyából a többiek segítségével saját szolgáltatást nyújtó vállalkozását beindítsa, az eleinte bizalommal közelítő ügyfelek azonban csalódottan hagyják ott az így csődbe menő kis cégeket. Ebben az értelemben a könyv korabeli kérdést tálal mesei köntösben, komoly dilemmákkal fűszerezve. Hogyan lehet az önállósodás útján folytatni egy üzletet, mennyire kell ragaszkodni a saját elképzelésünkhöz, vagy feladva azt kiszolgálni a fogyasztói igényeket?
A boszorkánycicában az elkergetett Pindur egyszerűségével, naivitásával győzedelmeskedik a fölényes macskákon, és elnyeri a banya jóindulatát, beállhat mellé varázslócicának. A Felhőcukrászda is címében hordozza a végső, megnyugtató megoldást, de a kiindulópont nem engedi sejteni, hogyan fogunk odáig eljutni. Harcos Bálint most a meseszerűt és a valószerűt patikamérlegen adagolja. Banyaguff szomszédban lakó kollégája, a kiégett Arcsibáld unalomból különböző csínyekre kényszeríti állatait, akik ezt megunva útnak indulnak, mint a brémai muzsikusok.
Ráadásul a babonák és rossz sajtójuk miatt amúgy sem a rokonszenves lények közé tartoznak, így nem is sok jóra számíthatnak.
Ennek ellenére a mind nagyobb méretű és egyre fejlettebb városokban eljutva az ügyfelek határozott bizalommal fordulnak hozzájuk. A városok ábrázolása a szöveg jelzőit fejti ki körültekintő részletezéssel. A kisváros után közepes méretű, majd nagy-, végül „megahipervilágváros” várja őket. A képek alapján pedig a hagyományosan varázslók számára elképzelt várból a középkorias, majd egyre modernebb települések adják a keretet, mintha fejezetenként egy-egy évszázadot ugranánk az időben. (Ebben a tekintetben Az ember tragédiája szerkezetére is emlékeztet, különösen a kudarcos, menekülésszerű távozásokkal kiegészülve.)
A szintén varázslóval induló mesét most is Bognár Éva Katinka illusztrálta
A kötet képi világa azonban tartogat meglepetéseket. A határozott vonalvezetésű, gazdag színvilágú képek Marék Veronika legfrissebb köteteire vagy néhol Baranyai (b) András figuráira emlékeztetnek. Az ember- és állatalakok kidolgozottságához képest a háttérben kettősséget vehetünk észre: a főszereplők vándorlása közben a táj és a kockajárművek pár vonallal megrajzolt egyszerűsége mellett a városi látképek részletgazdagsága egy böngészőkönyvre emlékeztet.
A boszorkánycicához képest más megoldásokban is változatosabbak az oldalak. Van olyan lappár, ahol a háttér fehéren hagyva emeli ki a főalakokat. Például külön jelentőséget kap a négy elindított vállalkozáshoz beszerzett kellékek bemutatása, amelyek híven követik a szöveg felsorolásait.
A négy fejezeten belül egy kivétellel a hármasságra épülő egységeket találunk, a hármasság azonban nem eredményez fejlődést, nem közeledik az ügyfelek és a szolgáltatók ízlésvilága. A mesébe rejtett vállalkozói ismeretek azzal egészülnek ki, hogyan küzdenek meg a kudarccal a hősök.
Lemondóak mind a négyen, de egymásra is számíthatnak, így kétségbeesés nélkül, a helyzetek groteszk komikumát felismerve lépnek tovább. Végül persze egy váratlan fordulat megoldást hoz, de hagyjunk a felolvasó szülők számára is valami kellemes kiszámíthatatlanságot.
A gonoszkodó varázslótól meglépő pók, denevér, kígyó és patkány a közhiedelem szerint visszataszító állatok. Magukban hordozzák a torz, ellentmondásos ábrázolás lehetőségét. Ezt a bevezetőben elkövetett – szintén meghiúsult – rosszalkodások is hangsúlyozzák, de egymáshoz és az általuk választott szakmához való ragaszkodásuk rokonszenvessé teszi őket. Az ő nézőpontjukat viszont azért nem tudjuk egyértelműen osztani, mert a felháborodott megrendelőket is megértjük: ha a mentő viszi el a kicsavarodott végtagú, kimerült jógázókat, azért az oktatót terheli a felelősség. Ugyanakkor a vállalkozások végkifejletét a szöveg görbe tükrében látva nem az embereket sajnáljuk.
A posztmodern mese nem a szereplővel való teljes azonosulásra építi az aktív gyermeki befogadást, hanem éppen a nézőpontok egyidejű pluralitására, amelyben a megértés fontosabb az érzelmi elfogadásnál.
Ezt az értelmezői távolságot segíti a verses forma, nagyrészt a verses regény két évszázados hagyományaira építve, persze most kicsiben
Harcos Bálint – Byron, Puskin és Varró Dániel nyomában – megújítja a verses mese hagyományát. Számára nem az akár énekelhetően egyszerű forma a legfontosabb szempont, vagy hogy könnyen memorizálható legyen a szöveg. Nem hiszem, hogy szavalóversenyeken halljuk majd viszont őket. A Felhőcukrászda hosszú – akár négyütemű tizenhatos –, ütemhangsúlyos, páros rímű sorai a néhol váltakozó szótagszámokkal épp annyira tartják távol egymástól időben a rímeket, amennyi elég ahhoz, hogy a ritmus háttérbe szoruljon, és az élőbeszédhez közelítve lehessen olvasni őket.
Egy-egy kalandot a szereplőket megszólító rövid, dőlt betűvel szedett, dallamosabb, vagyis rövid sorai miatt énekelhetőként is elképzelhető versszakok zárnak.
A vers zeneiségét ugyanakkor mindenütt biztosítják a kecskerímszerűen tiszta megoldások (Lulla – nulla – hulla) és az olykor szándékoltan kifacsart rímpárok (cukorból, sőt – cukorborsót; göndör – gondol). A legleleményesebb megoldások a felolvasáskor hangsúlyozható játékos, gyakran hangátvetést alkalmazó, több szótagból, akár több szóból álló rímötletek (kiemelem – hiedelem; sirsászana – így látszana; námászté – nem, ez T). A városok fejlődéséhez illeszkedve még a rímek összetettségében is fejlődést fedezhetünk fel, amennyiben hagyományos – móriczi vagy kányádis – verses mesei megoldásnak tekintjük a bevezetőben az állathangokra ráfelelő egybecsengést (kot-kot, vau, gigágá – és elmentek világgá), ám ezek is olyan hosszú sorok végére kerülnek, amelyeknél a hallgató gyermek izgatottan rákészülhet a variációs lehetőségek kihasználása miatt váratlan rímre.
Már első mesélés alkalmával ki lehet próbálni, hogyan fejez be egy utóbbi példához hasonló sorpárt a szöveggel és felolvasójával együttműködő kisgyerek. (Kipróbáltam, és szinte mindig eltalálta a „játékos”.)
Természetesen felolvasandó szövegként értelmezem a Felhőcukrászdát, hiszen a kötet kivitelezése, a rajzok egyszerűsége és persze a hagyományos mesei helyzet miatt az óvodás korosztály az elsődleges célközönség.
Ráadásul a kötet befogadóinak szociokulturális háttere is kiszámítható. Harcos Bálint meséinek közönségét valószínűleg a kortárs irodalomra is fogékony literátus értelmiségiek és gyermekeik adják.
Ebben az értelemben beszélhetünk rétegirodalomról a gyerekirodalmon belül is.
Sajnos a magyar társadalom erősen konzerválja a rétegeket, elsősorban éppen azáltal, amit a szülők átadnak gyermekeiknek. Jó lenne egy olyan társadalomban élni, ahol Harcos Bálint egyedi meséi is eljutnak minden gyerekhez, akikből nyitott, más nézőpontot is megértő, egymással teremtő békében élő felnőttek válhatnak. Ha Nününek, Habóknak, Lullának és Zazinak sikerült megvalósítani az álmukat, talán nekünk is sikerül.
Kovács Gergely
Harcos Bálint: Felhőcukrászda, avagy hogyan ment világgá Nünü, Habók, Lulla és Zazi
Illusztrátor: Bognár Éva Katinka
Pagony Kiadó, 2022
80 oldal (számozás nélkül)
4490 forint