Rajzból született mese
Indonézia és Hollandia között legalább akkora lehet a távolság, mint a Dagonautból Unauwenbe vezető út, ha nem még nagyobb. És Antonia Johanna Willemina (vagyis Tonke) Dragt élete legalább annyi izgalmat rejt, mint az általa megformált hős, Tiuri története. Tonke Dragt a mai Dzsakarta városában született, ám 1942-ben a japánok elfoglalták az akkor még Holland Indiaként ismert országot, ő pedig tizenkét évesen koncentrációs táborba került. Már ekkor történeteket írt – eszközök híján leginkább a homokba. A háború után családjával Hollandiába költözött, ahol befejezhette a tanulmányait, majd rajztanárként dolgozott. Rajzóráin a diákok figyelmének fenntartása érdekében történeteket mesélt, melyek később a Kris Kras nevű holland gyerekmagazin hasábjain jelentek meg. Egy ilyen rajzórai meséből született meg 1962-ben a Levél a királynak című ifjúsági regény is.
A legjobbak legjobbja
Dragt ezenkívül számos más ifjúsági regényt írt, melyek közül többet méltattak különféle elismerésekkel, sőt később rajzainak és festményeinek gyűjteményéből is kiadtak egy kötetet.
Ám a Levél a királynak nem csupán az év gyerekkönyve lett a megjelenését követő esztendőben Hollandiában, hanem az elmúlt ötven év legjobb ifjúsági regényéért járó kitüntetést is megkapta 2004-ben (Griffel der Griffels 1955–2004).
Művét nagyjából két tucat nyelvre fordították le, igaz, az angol szövegre 2013-ig, a magyarra pedig egészen 2017-ig kellett várni. Tonke Dragtot 2001-ben irodalmi munkásságáért lovaggá ütötték.
Levél különböző médiumokban
A regény aktualitásáról tanúskodik, hogy a kétezres években több feldolgozási kísérlet is napvilágot látott, noha az adaptációk sikeressége vitatható. 2008-ban Pieter Verhoeff holland rendező igyekezett filmkockákon elmesélni Dragt történetét, 2020-ban pedig William Davies hatepizódos variációján ámulhattunk-bámulhattunk a Netflix egy évados minisorozatában. Sajnos az előbbi túl kevésnek, utóbbi pedig túl soknak bizonyult.
Míg Verhoeff a könyv lényegét felejtette el ábrázolni, unalmas és színtelen, már-már dokumentarista jelleggel mutatva be Tiuri útját, addig a sorozat – gyökeresen megváltoztatva a mondanivalót – mágikus erőkre, jóslatokra hárította a felelősséget, s tulajdonképpen azonos címmel és hasonló nevekkel ugyan, de létrehozott egy, a Dragtétól merőben különböző történetet, mely inkább fantasy, semmint lovagregény. Olyannyira eltérő e két alkotás (a könyv és a sorozat), hogy feleslegesnek érzem összehasonlítani őket, ráadásul korábban már született erről kritika, egyet például ITT lehet elolvasni.
Aki már látta a sorozatot, és szerette, annak azért, akinek pedig nem tetszett, annak ezért érdemes kezébe vennie a Levél a királynak kötetét
Akinek netán még egyik alkotáshoz sem volt szerencséje, annak mindenképpen a könyv olvasásával célszerű kezdenie a Tonke Dragttal való ismerkedést. Külön elemzés témája lehetne, miért volt szükség az alapművet ily módon átalakítani, hiszen ebben a formában (még ha önmagában nézhető sorozatot is kaptunk) Tiuri alakja egyáltalán nem azt közvetíti, mint amit a könyv sorai kívánnak üzenni az önállóságról, a felelősségről, a jóságról és az élet értelméről. Mindez különösen érdekes annak fényében, hogy a 2020-ban kilencvenedik születésnapját ünneplő Dragt maga is részt vett a sorozat munkálataiban, a producer az író ágya szélén ülve egyeztetett vele a részletekről.[1]
Meglepő, hogy Verhoef filmje tizenkettő, a Netflix sorozata pedig hétéves kortól ajánlott – holott fordítva reálisabb lenne. A regény alsó korhatára tíz év, ami a műfaj és a témafelvetés miatt is helyénvaló, de a terjedelme is okot adhat erre (bár a hosszú történet nyolc nagyobb részre, s az egyes fejezetek kisebb jelenetekre tagoltak, ráadásul az izgalom a regény nagy hányadában fenntartja a figyelmet). A kalandok mellett húzódó bölcs gondolatok is jobban értelmezhetők ebben az életkorban.
A kiválasztott
Az egyik legfőbb üzenet – röviden és tömören – nem más, mint az, hogy minden körülmények között igenis megéri jónak lenni.
Ezt az üzenetet úgy hordozza magában a könyv, ahogyan Tiuri a királynak szóló levelet: dacolva a veszélyekkel hetekig tartó megpróbáltatások árán is kézbesíti, ahogy a kötet is évtizedek óta töretlenül népszerű, dacolva a feldolgozások lényegrombolásával.
Dragtnál egyáltalán nincs mágia, jóslat, Tiurinak nincsenek szuperképességei, és még csak nem is igazán kiválasztott, hiszen feladatát tulajdonképpen annak köszönheti, hogy éppen ő ült az ablakhoz közel, és így ő hallhatta csak meg az ismeretlen suttogó segélykérését. A „legmesésebb” elem, hogy a lovagjelöltek közül ő a legfiatalabb a maga tizenhat évével, ami a népmesék legkisebb királyfiját idézi. Hogy mennyire nincs szó a főhős különlegességéről, arra maga Tiuri is felhívja a figyelmet:
„Különös volt tudni, hogy nem csak ő járt be ilyen utat. Egy másik ifjú ugyanolyan megbízást kapott, talán ugyanazokon a félelmeken ment keresztül, és végül ugyanolyan boldogságot és megelégedettséget érzett.”
És éppen ez a másik fontos üzenet: nem a mágikus erők játéka, hanem a hús-vér emberek tettei számítanak, azok alakítják sorsunkat, a felelősség a miénk.
Bár a Levél a királynak 1962-ben jelent meg, örökérvényűségét nem csupán annak köszönheti, hogy egy eleve letűnt korról mesél. A Dragt által teremtett fantáziavilágban ugyanis olyan gondolatok, töprengések és belső vívódások kavarognak, amelyekben a mai kor ifjúsága is könnyen elveszhet.
A napot követi
Az olvasó viszont nem vész el: a borító belső felén egy térképet találunk, amelyet maga Tonke Dragt rajzolt, és amelyen követhetjük Tiuri útját. Vándorlásával együtt a cselekmény is lineáris, főhősünk hosszú lovaglással és gyaloglással, illetve rengeteg veszély közepette jut el keletről nyugatra, Dagonaut városából Unauwenbe. Majd jóval nyugodtabb (és rövidebb) útvonalon haza is tér, már ha mondhatjuk így, hiszen „az ember valójában sehol sincs otthon ezen a földön”, legfeljebb tudja, hová tartozik – helye ugyanis mindenkinek van a világban.
Az igazi próbatétel
Mielőtt a történet kezdetét venné, rövid bevezetőt tár elénk a szerző, melyből kiderül, hogy hamarosan két (egészen pontosan három) királyság lovagjait ismerhetjük meg. Tudnunk kell azonban, hogy lovaggá válni cseppet sem könnyű feladat: az ifjak éveken át tartó kemény munkával készülnek, hogy királyuk hű szolgái lehessenek, s a lovaggá ütés előtt különféle próbákat kell kiállniuk.
A cselekmény a lovaggá ütés utolsó, egyben legnehezebb próbatételével, az egynapi böjtöt követő éjszakai virrasztással indul. A szigorú szabályok szerint ez idő alatt az ifjú jelöltek egymással sem válhatnak szót, és a külvilágot is teljesen ki kell zárniuk elmélkedéseikből, tehát elvonulnak egy kápolnába, ahol imádsággal készülnek a rájuk váró nehéz feladatokra. Az eseményeket Tiuri, a legfiatalabb jelölt nézőpontjából szemléljük, aki rögtön a harmadik oldalon sorsfordító dilemmába esik: egy ismeretlen kér tőle segítséget, melyet lovagként nem tagadhat meg, a segítségnyújtással viszont elbukja a próbát, és nem ütik lovaggá.
Tiuri vágyik arra, hogy a király hű szolgájává váljon, még ha vágyai kissé gyermetegek is:
„Tiuri már látta is maga előtt az ünnepi felvonulást: a lovagokat gyönyörűen felszerszámozott lovaikon, a színes pajzsokat, a lobogó zászlókat. Saját magát is látta, amint egy tüzes paripa hátán feszít, vakító páncélzatban, sisakban, melynek tetején tollforgó bólogat. Elhessegette a képet. Hiszen neki nem a lovagi lét külsőségeivel kell foglalkoznia […].”
Ennek ellenére nem sokat teketóriázik, szinte azonnal a dönt, és az idegen segítségére siet, felrúgva ezzel a szabályokat. Hogy pontosan miért tesz így (hiszen tisztában van vele, hogy akár ez is egy próba lehet), arra nem igazán derül fény, de elsőre úgy tűnhet, nem tisztán lovagi erényeinek köszönhető a buzgósága. Talán az éretlenség, gondolhatjuk jogosan, hiszen az imént szellemi felkészülés helyett a lovagok csillogó páncéljáról ábrándozott. Sőt, még az is megfordul a fejében, hogy mindez titokban maradhat, barátai nem leplezik le a kihágását. Talán a kíváncsiság lapul meg a tettei mögött:
„…tudta, hogy egészen addig nem nyugodhat, míg meg nem teszi…”.
Maga a motiváció mindenesetre nem látszik túl kidolgozottnak, ahhoz képest, hogy hősünk tisztában van azzal, mik az elvárások, s mit veszíthet. Mégis hamar, minden kételkedés nélkül hitelt ad az ismeretlen öregember szavainak, s még az sem tántorítja el, amikor kiderül, hogy az gyakorlatilag lopásra buzdította.
Ha figyelembe vesszük, hogy a főhős egy tizenhat éves kamasz, aki egy napja koplal, és fél éjszakát átvirrasztott, talán könnyebben elfogadjuk tettei meggondolatlanságát, naiv gondolkodásmódját. Később, minél jobban megismerjük Tiurit, annál egyértelműbb lesz számunkra, hogy miért döntött így.
Vajon mi melyik utat választottuk volna?
Lovagi becsületszó
Ezt a kezdeti, első ránézésre elnagyoltnak tűnő eseménysort leszámítva a Levél a királynak jól felépített, izgalmas lovagregény, telis-tele nehezen megválaszolható morális kérdésekkel. A lovaggá avatás egyfajta érettséget jelképez, s a sorozatos kalandok, a nehézségek legyőzése egyben a felnőtté válásig bejárt út, maga a fejlődéstörténet. Tiuri elvállal egy megbízást, melyre a Fehérpajzsos Fekete Lovag kéri a halála előtt. Feladata, hogy a megbízását titokban tartva eljuttasson egy levelet és egy gyűrűt a szomszéd birodalomba, Unauwen királyhoz. Tiuri nem ismeri a levél tartalmát, sem a lovagot, sem a címzettet, és tudja, hogy veszélyes küldetést vállal, mégis kitartóan küzd, hogy a haldoklónak tett ígéretét betartsa.
A levél fontosságánál sokkal erősebb motiváció számára a saját adott szava. Útja elején Tiuri magára van utalva, nincs külső segítsége, csupán ellenségei: senkiben sem bízhat. Döntéseit mind maga hozza meg, tetteiért, életéért és küldetésének sikeréért egyedül ő a felelős. Szakadt ruhában, fegyver és minden egyéb eszköz híján, barátok és család nélkül indul feladata teljesítésére.
Végül viszonylag hamar lesz társa – egy pompás paripa –, s ügyes megoldásain kívül sokszor a szerencse is segíti. Később pártfogókra, sőt, igaz barátra lel, s hamarosan a szerelem is ébredezni kezd a szívében. Emellett pedig sok ellenség, rablók, gyilkosok, árulók lesnek rá: minduntalan ármány, cselszövés keresztezi útját, a gonosz az árnyékában liheg.
Tiuri a gonosz több arcát is megismeri: az elvakult dühöt, a mindent elsöprő hatalomvágyat, látja, hogy van, akit jó útra lehet téríteni, és van, aki menthetetlenül rossz:
„Csak a szeme árulja el: az olyan álnok, mint a kígyóé. Mindannyian rettegtünk tőle. Igen, néha attól féltünk, a végén ugyanolyan rosszak leszünk, mint ő!” – mondja Jaro Ásporról.
Küldöncünk meglehetősen jó emberismerő, ösztönösen érzi, kiben bízhat és kiben nem.
Tiuri elveszíti az ártatlanságát, a tisztaságát azonban nem.
A tudtán kívüli lopás tényét magában kölcsönvételként magyarázza (bár ez a látszaton mit sem változtat), majd az útonállókkal való találkozás után (ahol majdnem az ujját adta a gyűrű megóvásáért) ráébred, hogy a titoktartás egyben azt is jelenti, nem lehet mindenkivel szemben nyílt. Rejtegetni kényszerül a gyűrűt és a levelet, ami minden igyekezete ellenére hazugságra ösztönzi: nem csupán a nevét tagadja le, de a Szürke Lovagok előtt a gyűrűről sem mond igazat, azután megpróbálja becsapni a királyi vámszedő őrét. Később is csal, amikor azt állítja, nyílvessző van nála, miközben erről szó sincs. Előbb a kétségbeesés, majd az önvédelem, később pedig a küldetéstudata szülte hamis válaszait. Ártó szándéka persze egyik megnyilvánulásának sem volt, ennek ellenére Tiuri a hazugságaival mindig kudarcot vall, s végül az őszintesége húzza ki a csávából.
Erdők mélye, hegyek magaslatai
A küldönc sötét erdőkön, magas hegyeken, fényűző városon és természetközeli falvakon át halad a célja felé. Mindkét királyságban jelen van a jó és a rossz; Dagonautban az Útonállók Erdejében rablók, míg Unauwenben, Ingewel Erdejében béke és derű várja, de Dangria városa is ellentétes értéket képvisel mind Dagonaut, mind Unauwen városával szemben. A hegyek tisztasága bölcsességet rejt, ám a csúcsok között maga a természet ereje jelenti a veszélyt.
Tiuri rögtön az első részben találkozik a halállal (amikor a legyőzhetetlen Fehérpajzsos Fekete Lovagot kelepcébe csalják), és már ekkor, ennek az eseménynek a hatására úgy érzi, más ember lett:
„A következő pillanatban már úton volt, és sokkal idősebbnek és komolyabbnak érezte magát, mint fél órával korábban.”
Okosan gondolkodik, észszerű, racionális okfejtéssel, lépésről lépésre halad, s mindvégig elmélkedik, vajon helyesen dönt-e, mégsem inog meg közben igazán (kétségeit hamar legyőzi annak a tudata, hogy becsületszavát adta a lovagnak). Így menekül el a Vörös Lovasok elől, így lesz Ardanwen lovasa. Máskor jó szándéka, tiszta, ártatlan lénye, őszintesége menti meg, például a Jaróval való találkozás alkalmával az életét is ennek köszönheti: Jaro ugyanis képtelen ártani neki azután, hogy a fiú előzőleg megmentette.
„A hasadéknál a mélybe akartalak taszítani, de megbotlottam, és én magam estem bele. Tisztára, mint valami tanmese, ugye?”
A hegyekben, Menaures remeténél ismeri meg a lelki társát. Piakkal való barátsága őszinte, tisztasága irigylésre méltó: Piak a leendő lovag apródja akar lenni, ám Tiuri egyenrangú kapcsolatot ajánl a fiúnak, az útitárs és barát szerepében. Megrendítő a két fiú búcsúja, akiket a honvágy és a feladattudat választ el egymástól.
„Az életünk búcsúzásokból áll” – mondja Menaures, és bár Tiuri útja során valóban ezt tapasztalja, ez az elválás mindnél fájdalmasabb számára.
Gondolatok kalandozás közben
A cselekmény izgalmas, fordulatos, és eközben titokzatos is, hiszen nem tudhatjuk, mi áll a levélben, melyet hősünk kézbesíteni igyekszik. Tiuri tartja a szavát, s nem nyitja fel a levelet, holott bármikor megtehetné, mégis legyőzi mindvégig furdaló kíváncsiságát – bár később kiderül (s ez remek húzás az író részéről), hogy titkosírással készült, így felesleges lett volna megszegnie az ígéretét.
Mindemellett mégis Tiuri gondolatainak megjelenése teszi igazán érdekessé a történetet.
Érzései gyarlók, ő mégis szándékosan kíván a jóra törekedni, a helyénvalót megtalálni, a lovagi erényeknek megfelelni.
Jó akar lenni, lovag akar lenni. Megkapó az a nyílt, őszinte leírás, ami Tiuri gondolatait és érzéseit mutatja be. Legtöbbször tőmondatokra szorítkozik, nem kerülgeti a forró kását, bátran kimondja az igazságot, érzékeltetve a benne zajló változásokat.
„Semmit sem látott. Csak a csönd volt és a sötétség, mindkettő oly végtelenül mély, hogy elállt tőle a lélegzete. Tiuri rájött, hogy fél. […] Egyszerre úgy érezte, lehetetlen feladatra vállalkozott. […] Újra felpillantott az égre, és hirtelen meglátott rajta egy csillagot. Picinyke csillag volt, de fényt adott… és reményt. Nem múlt el tőle a félelme, de a bátorsága visszatért.”
Megköszönöd, hogy nem öltelek meg?
Az emberekhez való hozzáállása is ezt a pozitív szemléletet tükrözi, tetteiben megjelenik a felebaráti szeretet, a jóság mindenek elé helyezése. Jó példa erre a bolonddal való találkozás: előbb bosszantja Tiurit, amiért feltartja, majd szánalmat ébreszt benne, és végül jótett helyébe jót (élelmet) kap. Hasonló jelenet játszódik le Jaróval is: nem örül, hogy az ellenszenves férfi csatlakozni kíván hozzá, ám amint észbe kap, hogy ezzel megbántotta a másikat, változtat a hozzáállásán, és végül együtt keresik fel a remetét.
„Tiuri nem örült annyira. A férfi első ránézésre gyanús volt neki. De, feddte meg magát máris, ez csúnya dolog: hiszen alighanem egy kedves, jóravaló vándor.”
Sőt, a rá támadó útonállóra is így tekint, mikor a Szürke Lovagok akasztással büntetnék: „Tiuriban szánalom ébredt iránta. Végtére is meghagyta a gyűrűjét.”
Bölcsek és bolondok
A legtöbb bölcsesség bolondok szájából hangzik el: előbb a dagonautbéli Erdei Kunyhó Bolondja, majd Tirillo, Unawen király udvari bolondja okítja Tiurit. Természetesen a remete, de még Ardoc is hasznos tanácsokat ad: önálló döntésekre, a világ megtapasztalására sarkallja az utazókat. Mindkét birodalom királya bölcs és igazságos, egyenrangú felek Dragt univerzumában. A történetben elhangzó mesékből azonban tudni véljük, hogy Dagonautot Unauwen lovagjai népesítették be, így tulajdonképpen Unauwené az ősi, az „atyai” szerep. Nem véletlen az Unauwen és Menaures közötti kapcsolat sem, ezenfelül Unauwen városát nem csak Tiuri és Piak látja szebbnek, mint más városokat, vagy akár a saját szülőföldjüket (hegyeiket): a területek elnevezései is a szépséget sugallják, olyan természeti jelenségeket rejtenek, melyek pozitív képeket idéznek: Hold-dombok, Szivárvány-folyó stb. Dagonaut ennél praktikusabb volt: Első, Második és Harmadik Nagy Út, Kék-folyó, a Király Erdeje stb.
Jelentős értékkel bír, hogy Tiuri nem csupán Dagonaut, de Unauwen lovagja is lesz: tettei mindkét birodalom megmentésében szerepet játszanak. Bár hogy végül mi lesz Eviellan és a királyságok sorsa, nem derül ki. A történetben ez csupán mellékszál, noha a fiktív történelemkönyvek feltehetően csupán ezt őrizték volna meg az utókornak, Tiuri bátorságáról pedig talán egy fennmaradt lovagi eposz töredék, egy legenda tanúskodott volna (ahogy a marathoni futár, Pheidippidész cselekedetéről).
Az út nem magáról a szivárványról szólt
A regény nem ér véget a feladat teljesítésével, sőt, még a probléma sem oldódik meg ezáltal (inkább újabb keletkezik, melynek kimenetelét ebből a kötetből meg sem ismerhetjük). Láthatjuk Tiuri elveszettségét, ürességérzetét, mely a sikert követő megkönnyebbülés után környékezi meg. Tirillo szavai öntenek belé újra lelket: „Most egy kicsit furcsán érzed magad, és elveszettnek, mert véghez vitted küldetésedet, újat azonban még nem kaptál.”
Tiuri újabb célt talál: most már igazán lovaggá akar válni. A hazaúton – Tirillo minden intelme ellenére – elbízza magát: biztosra veszi, hogy hazájában is jutalomban részesül, ahogy Unauwenben. (Ardocnak szót fogad, és ténylegesen mindent, még az elbizakodottság hátrányait is megtapasztalja.) Csalódottsága így érthető módon még nagyobb, amikor Dagonaut még egy utolsó próba elé állítja, s fogalma sincs arról, hogy ezt éppen a magabiztosságával állja ki: azzal, hogy tisztában van vele, helyesen cselekedett, és később sem tenne másként, még ha így nem is válhat lovaggá. Bár – kicsit sem meglepő módon – haragos gondolatok villannak fel benne, eszébe jut a szivárványról szóló Tirillo-mese: felismeri, hogy nem kell lovagnak lennie ahhoz, hogy jót cselekedjen.
A történet végén Dagonaut tettével már inkább a bevezető sorait igazolja, miszerint a hegyektől keletre fekvő birodalom királya (is) bölcs és igazságos uralkodó – s csak nagyon kis részben a boldog befejezés eszköze. Tiuri immár saját magának bizonyít a kápolnában, s ami ezután jön, már csak apró(d)ság, kesztyű a lovagi sisakon.
A regény folytatása, A Nagy Vadon titkai ehhez a kötethez hasonlóan Wekerle Szabolcs fordításában jelent meg magyarul 2018-ban.
Pataki Mónika Lilla
Tonke Dragdt: Levél a királynak
Fordította. Wekerle Szabolcs
Kolibri Gyerekkönyvkiadó (2017, 2019, 2020)
Változó oldalszámokkal
Változó árakon