Elnézést, hogy ezzel hozakodom elő, de Balássy Fanni könyvét olvasva tudatosult bennem, hogy a szabadkozások világában élünk. Azért is bocsánatot kérek, hogy ennyire óvatoskodva tolakodom bele az olvasó tudatába. Végtére is ki vagyok én, hogy másra erőltessem a gondolataimat?
A rokonaink, barátaink, üzletfeleink jóindulatának megnyerése céljából gyakran hangoztatott elnézéskérések annyira mindennapos, zsigerileg belénk égetett beszédformulák, hogy észre sem vesszük, mennyi görcs, félelem és komplexus áll a hátterükben.
Ehhez még hozzájárulhat a zsidó-keresztény eredetű bűntudat, a kisebbrendűségi komplexus vagy a kelet-európai tekintélyelvű társadalom szabályrendszere.
Balássy Fanni mintha mindezt egyszerre átélve fakadt volna ki, hogy egy szuszra írja meg nemzedékének élményét, a „bocs, hogy élek” energiát, időt, tehetséget felemésztő gátlásainak leltárát. A húsz tárcanovellányi groteszk monológ ellentmondásait hangsúlyozzák Korbuly Ági fekete és piros tintával festett lendületes illusztrációi, melyek a címlap felirata szerint is egyenrangú alkotóelemei az általuk albummá varázsolt kötetnek.
A feltűnő vörös színű borítón zsebre dugott kézzel és elszánt tekintettel áthaladó lány dacosságát a könyvgerincen túli hátsó oldal árnyalja, hiszen mintha a függőleges rácsok mögül szabadult alak mind bátrabb és elkeseredettebb mondatait olvasnánk a könyvben.
A különálló írásokban megszólaló szubjektumok egyszerre érzik a külső elvárásokat, és vallanak arról, miként törik meg gyenge ellenállásuk, miközben amiatt is rossz a lelkiismeretük, hogy nem küzdenek az igazukért: „Nem szeretnék. Tényleg nem. Jó, oké” (60). Többször fordul elő az önvád, mint a kellemetlenségeket okozó figyelmetlen, közönyös vagy rosszindulatú másik hibáztatása: „talán nem jó helyen volt a hangsúly, talán nem ejtettem érthetően a szavakat” (51); „baleknak érzem magamat, kihasználható pancsernak” (44). Jellemző a lemaradottság és az egyediség hiányának gyötrő érzése: „bocsánat, de lemaradtam valamiről?” (22); „ennyi idősen Mozart már…” (38); „miért olyan botrányos szitokszó a középszer?” (32).
A szerző és az illusztrátor korából és neméből eredően jellegzetesen felnőttkorba lépő lányok hangján képzeljük el a szóbeliség hatását keltő, egy levegőre elhadart, sodró szövegeket. Néhányat képregényszerűen osztanak fel az illusztrációk, például a „Sajnálom, de mi van” kezdetűt, amelyhez Korbuly Ági egy szövegekhez lazán kapcsolódó, epikus jellegű képsort készített. Itt a szónoki kérdések feloldatlan sorozatához képest derűlátóbb, önelfogadóbb befejezést látunk.
A bocsánatkérős kiindulópontból a társadalmi kortünetként bemutatott élethelyzetek sokfélesége bontakozik ki. Többször olvasunk problematikus nemzedéki élményekről, a buszon tapogatók, szoknya alá fényképezők, kéretlenül tolakodók okozta szorongásról vagy a felelősséget áthárító szakítás feldolgozásáról.
A lányoktól még ma is nagyobb merészségnek ítélt önálló véleményformálást az egyik legjobb, egypercesnek is beillő monológ kínálja az ünnep külső és belső megéléséről: „Ne haragudjon, tanárnő…, megértem a kifakadását, de kérem, nem látja, hogy a szívemet azért ünneplőbe öltöztettem?” (18)
De hiába erősítik ugyanezt az érzetet a „címlaplány” változataiként vissza-visszatérő vászoncipős, lazaságra törekvő, ám egyre megviseltebb és zaklatottabb külsejű csajok, a hang egyetemessé válik. Kortól és nemtől függetlenül is átéljük a jogos igények tapintatosnak szánt megfogalmazásának nehézségeit, „hogy az egy sorra eső elnézéskérés száma meghaladja a kettőt” (71), vagy a közegészségügyi szolgáltatások színvonalát: „ne vegye bűnömül, de esetleg egy orvos, aki néha rám néz…” (86).
Bár az alapvetően passzív-agresszív, szarkasztikus és sértett hang a húszas-harmincas éveiben járó fiatalhoz köthető kérdéseket feszegeti, a cím nélküli, kiskapitálissal kiemelt szavakkal kezdődő szövegek nem csak a felnőtt létbe történő átmeneti időszakra összpontosítanak. Az első élmény az, ahogy az anya „csitítgatni kezd, hogy ne ordíts, nem szabad, ne zavard az osztály rendjét, de bosszantsd a doktor urat” (11). A nem szigorúan vett életkori kronológiát követve előbb a szülők értetlenkedő bánatával kell megküzdenie egy leendő szabadbölcsésznek, majd reagálnia egy durva szakításra, szembesülni a születésnapok és a nemi szerepek vagy a szombat reggeli hangos szomszédok könyörtelenségével. A minden oldalt meghatározó illusztrációk aztán egy piros pillangótól eltekintve egészen elsötétülnek a halál közelségében. A Quentin Blake vagy Sajdik Ferenc elnagyolt vonalaiból kialakuló játékos karikatúrák helyett az utolsó lapokon komor tusrajzokra íródnak a fehér betűs mondatok. E két szöveg megszólítottja már nem is ragadható meg egyértelműen. A „Bocs, de nem ezt ígérted” kezdetű írás a varázsmesék megoldásait kéri számon valakitől, a legutolsó pedig egy felsőbb erőt – mintha Istent – szembesítené azzal, hogy nem felel, nem kér bocsánatot, de szenvedést okoz, sebeket ejt.
Az eredendő bűn tudata valahol ott lappang minden egyes szövegben, sőt közvetlen bibliai utalás is többször fordul elő, dőlt betűvel kiemelve és olykor archaizálva: „És a nap lemegy a mi haragunkon” (75). A bibliai idézetek mellett jellemzőek a szójátékok – „sorsod Borsod” –, a közhelyek – „ezek a legszebb éveim, hajtogatják” –, szállóigének is beillő graffitiidézetek – „az utolsó kapcsolja le a villanyt” – és persze a köznyelv mindennapos panelei, a címtől kezdve a „felejtős”-ig. Jelölt vendégszövegekként egy társasjáték szerencsemezőinek kijelentéseivel és felszólításaival keverve érezteti a „Hatost dobtál” kezdetű szöveg, mennyire nem uraljuk a sorsunkat.
A társadalomkritika másutt is erős, nemcsak itt, ahol vagy „apád közel van a tűzhöz,” vagy a „sorsod Borsod” (82).
Az egészségügy hiányosságai vagy a pályaválasztás nehézségei mellett azonban inkább az általánosabb egzisztenciális bizonytalanság miatti kétségbeesést mutatják be a fekete humorú szövegek. Az egyik legjellemzőbb és egyben legsokrétűbb, önálló publicisztikaként is működő írás a vasárnap reggeli hadászati kiállítástól a menekülteken át a születendő fiúgyermekig veszi sorra a férfiak helyét és helyzetét („Vasárnap reggel rögtönzött”, 92).
A Bocs, hogy élek szubjektíven megélt élethelyzetei sokrétűek, a hangsúly mégis a megszólaló hangok sértettségén, kiszolgáltatottságára kerül, akár pénzzel tartoznak nekik, akár az utolsó péksüteményért kell megküzdeniük. Az önvád mögül is a többiek dominanciára törekvő vagy közönyös viselkedése sejlik fel. Nem szerencsés az olvasó hiányérzetét felemlegetni, de legalább egy írást megérdemelt volna a monológ beszélőjének valós alapú lelkiismeret-furdalása, hiszen még jó szándékkal is ártunk néha felebarátainknak, szeretteinknek. Kíváncsi lennék egy ilyen mardosó érzés őszinte megfogalmazására Balássy Fanni szellemes stílusában.
Kovács Gergely
Balássy Fanni: Bocs, hogy élek
Illusztrátor: Korbuly Ági
Pagony, Tilos az Á Könyvek, 2023
120 oldal
4990 Ft