STOP, TÖRPÉK!
Nehéz komolyra fordítani a szót, miután elolvastam a politikai karikatúra mesterének egész kötetet betöltő meséjét. A többnyire ellenzéki sajtótermékek vizuális arculatát meghatározó Marabu a gyökerénél ragadta meg a címben részletezett eseménysor leírását, és szakavatott riporteri munkával, a főszereplők nézőpontjából mutatja be a világpolitikai jelentőségű összeesküvés utolsó perceit.
Azok az olvasók, akik a merész összeesküvés-elméleteken csak jóízűen vagy rosszmájúan kacagnak, nyugodtan olvassák tovább ezt a cikket, mert a tabutémákat bátran vállaló Pagony kiadó könyvének hátsó borítóján megjelölt hét- és tizenegy éves korosztály mellett ők a célközönség.
A Szabó László Róbertet több mint három évtizede közismertté tett művésznév (Marabu) tudatos választása jelzi, hogy nem szándékozott teljesen új vizekre evezni. Korábbi munkái jellemzően nagyobbaknak vagy egyenesen felnőtteknek szóló képregények voltak, melyek merész és tabudöntögetésen már jócskán átesett groteszk humorukkal mutattak görbe tükröt világunknak, az elmúlt években pedig szókimondó közéleti képeinek pár mondatos miniszituációival képviseli a hatalmat gyanakvóan figyelő kisember kiábrándult nézőpontját.
Hiába próbáltam függetleníteni magamat a mesekönyv olvasása közben a hávégés szkeccsek alkotójának napi politikára reflektáló ötleteitől, hiába rajzolta Marabu az államelnököt másmilyenre, mint a hírmagazinban szokta: nehezen tudtam volna nem politikai allegóriaként olvasva végigmosolyogni a mesét. A nagy bajuszú mesebeli államelnök korlátozott hatalmához méltóan keveset fog fel az egész eseménysorból, a Sándor-palota és hivatali személyzete is csak komikus mellékszerepeket kap, a „törpefejűek” valószerűtlen világuralmi tervei mégis felidézik az aktuális hatalom leegyszerűsített ellenségképeinek primitív tálalását.
Az értelmezést azonban óvatosan és előzékenyen a többi olvasóra bízom
Elképzelhető ugyanis, hogy a szerző csak azért ragaszkodott a jól bevált márkanévhez, hogy könnyebben elérje a zömmel felnőtt vásárlókat. A közjogi méltóság szigorúan őrzött budai objektuma pedig az amerikai akciófilmek Fehér házára emlékeztet, melybe azért valahogyan csak beteszi a lábát az ellenség. Közben a gyerekolvasók valószínűleg mit sem sejtve nevetgélnek a számukra is fogható abszurd poénokon. A népszerű irodalom és film kliséivel már egészen fiatal korban felfegyverzett gyerekek azonban biztosan érzékelik a kapcsolatokat, melyekre a gonosz törpekommandósok meséje épül.
A barokkosan bőbeszédű cím a groteszk mellett a zsánerfilmek kiszámíthatóságára is ironikusan utal
Hiszen csak egy újszülöttnek lennének kétségei afelől, hogy a kigyúrt és kimért biztonsági ügynök ne lenne képes egymaga megmenteni az elnököt vagy annak egész népét. (Ők pedig még nem olvasnak el egész könyveket. Mármint az újszülöttek.)
A törpekommandósok esetén az irónia leginkább a gyermekkori tündérmesék és a kiskamaszkorban már fogyasztott akciófilmek vagy játszott számítógépes játékok összevonásában rejlik. Ahogyan életkori sajátosság a még legózó gyerek és az önállóságra vágyó kamasz jelenléte egy személyiségben, ugyanúgy keveredik a mese cselekményében a már kényelmetlennek érzett, jobb híján mégiscsak újra felvett kalózjelmez és a két életkorra külön-külön jellemző fikciós világok vegyítése.
Biztosan maga a szerző is alaptalannak ítélné a tavalyi jelmez felfrissítése és az álcázás céljából felöltött álszakáll szimbolikájának fejtetőre állítását, de Cérna és Dugasz korán és hirtelen férfiasodó ábrázata azt az alapvetően groteszk hagyományt emeli ki, hogy a törpéket jellemző módon szakállal szokták ábrázolni, amellyel kisgyermeknyi termetükhöz képest túlzottan férfias arcot öltenek. A két fiú az álszakáll miatt keveredik bele a világtörténelembe, és válik valójában felnőtthöz méltóan hőssé (lásd „Gondolta a fene” [A. J.])
A nagyravágyó törpék a liliputiakra emlékeztetnek, akiknek a normalitáshoz közelebb eső kontrollcsoportját a termetükkel Stan és Pan burleszkjeit idéző termetű, beszélő becenevű Cérna és Dugasz biztosítja. Többnyire az ő nézőpontjuk érvényesül, egy helyzetet kivéve, amelyik egyébként a legvalóságosabb veszélyt hordozza magában. A „szekrényhátú, bikanyakú” futballszurkolókba az adrenalintól felbátorodó Cérna köt bele, hogy a törpecsapaton csattanjon az ostor.
Az egész kötet kivitelezésére jellemző az eltávolító metafikciós gesztusok alkalmazása
A szerző több helyre is elrejtett egyértelműen gúnyos fricskákat, melyekkel arra hívja fel a figyelmünket, hogy mi sem vegyük komolyan, amit látunk és olvasunk. Például az egyes részek zárójelezett összefoglalóiban figyelmezteti olvasóit, hogy mely esetekben ne olvassák el a következő oldalakat, az első részben külön rávilágít az itt található a tanulságra. A ritkán használatos színek alapján csoportosuló törpekülönítmények közötti tájékozódást segíti az első és hátsó belső borítóárnyalatonként bemutatott és megnevezett színskálája, amely egyébként a könyv egyetlen didaktikailag is hasznosítható eleme. (A bagira vagy a berzseny különleges színneveiről eddig még sosem hallottam.)
A részletező cím a könyv gerincére nem is fért rá, ezért egy apró betűkkel és egy satöbbivel kiegészített rövidített változat alapján lehet a könyvespolcon azonosítani.
A kényelmesen olvasható betűmérettel és tág sorközzel szedett szöveg már önmagában is jól követhető a kezdő olvasó számára
A gazdag – oldalpáronként egy-két – illusztráció a Marabura jellemző krumpliorrú figurák szelídebb változatait mutatja. Az öt rész külön címekkel tagolt fejezetei annyira rövidek, mintha egy pergős film jelenetei követnék egymást. A szerző jól bevált műfaja azonban háttérbe szorul, nem válik képregényszerűvé a mese, hanem a szöveg uralja a lapokat, az egyszerűségükben is változatos képek viszont a komikus-groteszk hangulatot erősítik. Az olvasást tovább könnyítik a filmek premier plánjait idéző, félkövér nagybetűkkel kiemelt szavak.
Marabu meséjének egyik erőssége az egyszerű, sablonokból táplálkozó, mégis hiteles karakterek megalkotása, akiket a rajzok miatt egyszerre látunk hihetetlen kalandokba keveredő valós gyerekeknek, illetve karikatúrafiguráknak, akiken csak röhögni lehet.
A helyzetekből és a szereplőkből következően a könyv inkább való fiúk kezébe, s ezzel hiánypótló is, hiszen a felmérések alapján éppen az alsó tagozatos srácokat kellene hatékonyabban bevonni a nyomtatott könyvek fogyasztásának titkaiba. A könnyed, fordulatos és fiús mese erre alkalmas lehet, persze csak ha a szülőknek nincsenek előítéleteik a szerzővel szemben. Ennek az utóbbi csoportnak üzenem, hogy ne féltsék a gyermeküket ettől a (nem teljesen) politikamentes könyvtől. Ne várjanak tőle mást, mint amiért egy gyereknek könyvet adunk a kezébe: olvasás közben lazítson, szórakozzon, miközben az emberi természetről tanul valamit úgy, hogy a lényeget nem rágják a szájába.
A gonosz törpekommandósok… a mai gyerekkönyvpiac sajátos színfoltja – anilin vagy zsufa?
Az abszurd és groteszk vonalon jártasak értékelni fogják, de szinte hallom a kuflikon fennakadt nagyszülőket Benedek Miklós misztertajfeles hangján kérdezni, hogy „mi ez a hülyeség?”
Ez a válasz arra az abszurd valóságra, amelyre a gyerekek is rákérdeznek néha, és válaszként mi sem tudunk bölcsebbet felelni nekik, mint amit megmenekülése után az államelnök: „Fogalmam sincs.”
Úgy igazságos lezárni a megszüntetett Népszabadság és a HVG karikaturistája első gyerekkönyvének bemutatását, ha a címből méltánytalanul kihagyott hősökről külön megemlékezünk. Valójában nekik köszönhetjük, hogy a – címben a sötét erők földi megtestesüléseként megjelölt – törpék alattomos szervezkedését leleplezték, és csírájában elfojtották. Az a tény, hogy a hírekben nem szerepelt a vertikális irányú fogyatékossággal megvert csoportosulás kudarca, az esemény jelentőségét nem csökkenti. Annyira veszedelmes volt a Kartófel Ignác utca egyik mellékutcájának raktárhelyiségében gyülekező paramilitáris egységek tevékenysége, hogy a titkosszolgálatok javaslatára teljes hírzárlatot rendeltek el.
Kovács Gergely
Marabu (Szabó László Róbert): A gonosz törpekommandósok világuralmi terveinek csúf bukása egyetlen eseményteli csütörtök délután
Pagony Zseblámpás Könyvek, 2021
155 oldal
2490 Ft