Kezdjük a szokásos, témaelterelő, bosszantóan személyeskedő, de a tárgyalt kötethez való személyes kötődésemet boncolgató kitérőmmel, az Agymenők című sorozathoz való viszonyommal
A könyv szempontjából ez csak azért fontos, mert a szerző, Mayim Bialik leginkább ebből a sorozatból lehet ismerős a hazai közönség számára (pedig mennyi mindent csinál még ezen kívül, én is elképedtem), ezzel a sorozattal viszont úgy találkoztam, hogy 2016 őszén egy barátom, aki rajongott a szériáért, megmutatta nekem az első részt, és unottan figyelve az első képsorokat, rájöttem: ez az egész onnan ismerős, hogy már 2011-ben is megmutatta nekem egy szintén rajongó barátnőm az első részt, de én abban a pillanatban felejtettem el, amint felálltunk a fotelből. Szóval nem tudott beszippantani, de ezt nem kritikának szánom (Agymenők-rajongók, ne kövezzetek meg virtuálisan!), állítólag a csokit is mindenki szereti, alighanem én vagyok az egyetlen ufó ezen a bolygón, aki nem érti ezt a kollektív imádatot.
Nos, személyeskedés, halogatás letudva, térjünk a tárgyra
Bialik nemcsak neurobiológust alakít a sorozatban, hanem a valóságban is az, ráadásul egy Magyarországon kevésbé ismert sorozatban is főszereplő volt már kamaszkorában, olyan sorozatban, amelynek a középpontjában a serdülők tipikus vagy atipikus problémái álltak
(bár melyik tinisorozatban vagy filmben nem ez a lényeg?), és maga is szülő, tehát joggal állíthatjuk, hogy sokféle tapasztalattal a birtokában, hitelesen és megbízhatóan közelíti meg a serdülőkort, ami a FelNŐni témája – lévén, hogy ez felvilágosító-tanácsadó könyv tinédzser lányoknak.
Ettől persze még lehetne rossz a kötet, amit egy ismert ember nevével próbálnak feltupírozni; morbid párhuzamként az az életviteli tanácsadó könyv jut eszembe, amit Ozzy Osbourne írt (hogy rosszmájú legyek: jó eséllyel a „szellemírója”, azaz nem jó eséllyel, hanem biztosan, mert erre végig reflektált szeretett Sötét Urunk a kötetben), és nagyjából minden fejezetet azzal a magvasnak talán nem nevezhető, de kétségtelenül igaz felszólítással fejezett be: „Menj el egy kib…ott orvoshoz!” Egyébként az a könyv is meglepően szórakoztató volt, és valószínűleg pont azt játszották ki, hogy ha a nem éppen egészséges életmódjáról ismert Ozzy is azt mondja, hogy ne drogozz, a drog rossz, akkor talán a renitensebbekre is hat… de már megint elkalandoztam.
Felvilágosító-tanácsadó könyv, igen, értettem
Bialik könyve nyilvánvalóan nem az első a műfajban, én is olvastam ilyeneket, pedig nem tegnap voltam tinédzser, és már az én tinédzserkorom előtt is létezett felvilágosítás meg tanácsadás. A serdülőkor nem zajlik másként most sem, mint régen, mi újat lehet mondani róla? Na, ez az: nem az, hogy mit, hanem hogy hogyan mondjuk el, mert az egyes korokban másként kezelték és közelítették meg ezt a legendásan problémás, de szerencsésebb, ha azt mondom – és így is gondolom –, érzékeny életszakaszt.
Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az én tinédzserkoromban még nem a bántó kommentek miatt borultunk ki, hanem csak a folyosói cukkoláson, a hátunk mögötti suttogáson, és napjaink tizenéveseinek az online térben való jelenlét veszélyeivel is szembe kell nézniük, tehát bizonyos szempontból máshogy élik meg a serdülőkort a gyerekek a 2020-as években, mint az 1990-es esztendőkben.
A forgatókönyv szinte minden tematikus tanácsadó könyv esetében ugyanaz
Meg kell ejteni a kínos viháncolással kísért, valójában száraz tényekből álló biológiaórai felvilágosítást, beszélni kell a felnövés pszichés vonzatairól, utána rá kell térni az életmód-tanácsadásra, majd át kell váltani pályaválasztási tanácsadóba, és természetesen sulykolni a félig gyerek-, félig felnőttbe, hogy tanulj, tanulj, tanulj! Ami nagyon is igaz, de ha csak ennyit mondanak, az annyit ér, mint Ozzy fent idézett mondata, amit igazából nem is Ozzy mondott (vagyis a „szellemírója”), hanem Mr. Garrison a South Parkból, de higgyük el, Ozzy sem volt árnyaltabb. Bialik precízen végig is megy ezeken a kötelező körökön, most már csak az a kérdés, miben adhat többet, mint a műfajban mások kötetei.
A zömében biológiai, testi változásokról szóló fejezet mindenki számára érthetően beszél hipotalamuszról és hormonokról, a száraz, tudományos tényeket meg-megszakítva egy, a mindennapi életben tapasztalható jelenséggel, egészségügyi problémával, és kedvesen, határozottan, de nem utasítóan ad egy-egy életmódtippet, tanácsot, amellyel színesíti, élénkíti a tudományos magyarázatokat, amelyeket a biológiakönyvben ásítva lapozgattunk annak idején.
Nem pironkodik, őszintén beszél a saját kamaszkori élményeiről, tapasztalatairól is, semmit nem tabusít, lelket önt az elkeseredettekbe, a „lemaradókba” (mert ő is az volt, és jól érzékeli, hogy a kamaszkori, utólag nevetségesnek tűnő problémák akkor éppen katasztrofálisnak tűnhetnek, és későbbi életünkre is hatással lehetnek, maradandó sérülést okozva),
reflektál napjaink tipikus jelenségeire, a tökéletes test ideájának nyomán fellépő testkép-, énkép- és evészavarokra, mindenkit önmaga elfogadására biztat – ami lehet, hogy elcsépeltnek hat, de sajnos nem lehet eleget ismételni.
Szó esik a transzneműségről éppúgy, mint a nemi sztereotípiákról, a szerhasználat veszélyeiről, mentális betegségekről
A szerző természetesen, tárgyilagosan, saját tapasztalatait is megosztva beszél ezekről, vezeti be a kérdéskörbe a célközönséget, senki felett nem tör pálcát, nem irányít, csak javasol, úgy érezhetjük, közvetlenül vele csevegünk – erre az is ráerősít, hogy végig E/2. személyben beszél az olvasóval, ami nem egyedi a műfajban (emlékeim szerint a kilencvenes években elérhető, angolból fordított tanácsadó könyvek is így „kommunikáltak” az olvasóval, szükséges is egyfajta bizalmas légkör, biztonságos közeg virtuális megteremtése a téma kapcsán), de a sok személyes történet eredetibbé, hitelesebbé teszi.
Jól integrálja ezeket a tapasztalatokat a jelenkorba, ami a humor forrása is sokszor (például videotékába menni olyan volt, mint a szomszédba a Netflixért). Külön kiemelném azokat a részeket, amelyekben az emberi érzelmekről magyaráz – máshol nem láttam ilyen szemléletesen, mégis bárki számára könnyen befogadhatóan leírva, hogyan csinálnak belőlünk bolondot a saját hormonjaink, legyen szó vonzalomról, vagy akár csak arról, mi történik, ha megijedünk, és elfutunk.
Egyetlen olyan pontja volt a könyvnek, aminek nem örültem
Amikor ugyanis a szexuális zaklatásokról esik szó, sajnos a szerző a „szemérmességet” (azaz a visszafogott, zárt ruházatot) hozza fel mint lehetséges védekezési módot, ha nem is kikelve a túlzottan kihívó öltözködés ellen, de burkoltan a szexuális jellegű támadások egyik lehetséges okaként tüntetve fel, és ez a megközelítés nemcsak hogy több sebből vérzik, és meg is cáfolták már, de afelett sem lehet elsiklani, hogy a kérdés jóval árnyaltabb.
Az öltözködés elsősorban egyéni ízlés és helyzet kérdése – utóbbira egy példa: plusz negyven fokban, nyáron érthető, ha nem akarunk állig zárt ruhában sétálgatni. Ahogy télen, mínusz tíz fokban inkább három réteg ruhát öltünk magunkra, bokáig érő kabátot, és a sálunk félig eltakarja az arcunkat, a sapkánk a másik felét, épp csak a szemünk látszik ki – szexuális jellegű támadás így is érhet, sajnos.
Természetesen a szerző nem csap át direkt áldozathibáztatásba, csupán ajánl, inspirálni akar – ettől függetlenül nem tudok eltekinteni a ténytől, hogy ebben a kontextusban ez a fajta stílustanácsadás nem a legszerencsésebb, és most finoman fogalmaztam. Csak ezt, csak ezt tudnám feledni, de ezt leszámítva bátran fel lehet NŐni a szerzővel – aki egyébként megírta ennek a tanácsadó könyvnek a fiúknak szóló párját is, amit szintén kíváncsian olvasnék.
Nagy Márta Júlia
Mayim Bialik: FelNŐni
Kolibri Kiadó, 2020
188 oldal
2999 Ft