Kulturális csemegék egyike
Jánky István az Osztrák–Magyar Monarchiában, Verespatakon született, a későbbi határmódosítások miatt pedig hosszú éveken keresztül nem láthatta a lánya családját. Így vált a velük való kommunikáció elsődleges eszközévé a levélírás. Na de vajon mi köze van mindennek a gyerekmesékhez?
A Verespataki bányászmesék című könyv hátsó borítója olyan érzést kelt bennem, mintha kevésbé a megjelölt (7–12 éves) korosztálynak ajánlaná magát, inkább azok szüleinek. Legalábbis nehezen tudom másképp értelmezni az általános történeti összefoglaló alatt olvasható dőlt betűs ajánlót Makkai Kinga gyermekirodalmártól, mint hogy elsősorban a szülők számára kíván kijelölni egy értelmezési tartományt. Makkai három szempont szerint tartja különleges és értékes mesekönyvnek a néhai Jánky István unokájának, Sanyikának írt levelei gyűjteményét. Egyrészt annak családiörökség-volta, másrészt mint értékes kortörténeti dokumentum, harmadrészt a történetmondás fontosságának hangsúlyozása miatt. E három szempont kétségtelenül meggyőz a könyv különlegességéről és értékéről, arról ugyanakkor már kevésbé, hogy miért tekintsek rá gyerekkönyvként.
Az egy hosszabb mesét, hét igaz történetet és egy rövid függeléket tartalmazó – Vass József egyébként ízléses rajzaival illusztrált – gyűjtemény olvasása közben többször kapom magam azon, hogy keveslem az ott és akkor átjövő információkat. Ezek a hiányok azonban nem az elmesélt történetek mesejellegéből fakadnak, sokkal inkább abból a kortörténeti kontextusból, amelyet a szöveg – egyúttal az értelmező ajánlás – belebegtet. Amikor a következdő mese, az Antika és Aranypehely első, bevezető sorai egy az egyben veszik át az eredeti levél tartalmát, azonnal egy ilyesfajta hiányt érzek. Itt Jánky István arról ír Sanyikának, hogy leolvasta a neki küldött fényképről, az unoka „mily ügyes és nagy fiú” lett. Hol van ez a fénykép? – kérdezi a bennem bujkáló kíváncsi filológus, és bár a függelékben akad pár családi fotó – így olyan is, amelyen Sanyika gyerekként látható –, arra már nincs egyértelmű utalás, hogy ez ugyanaz a fotó lenne.
A másik hasonló jellegű kíváncsiság szintén Antika és Aranypehely kalandjainak olvasása közben fog el, amikor is felbukkan a történetben egy repülőgép. Hirtelen meglepőnek hat ez az elem ebben az addig számos klasszikus népmesei jellegzetességet – szerencsét próbáló fiú, jó tett helyében várt jó, csodás átváltozás – tartalmazó alkotásban, ugyanakkor ahhoz, hogy e meglepetést helyénvalónak, sőt, dicséretesnek érezzem, ugyancsak a történeti kontextusra van szükségem. Jánky István 1875-ben született, vagyis egy olyan korban, amikor a ma ismert repülőgép még csak nem is létezett (erre az Eltévedtem című igaz történetben később ő maga is külön felhívja a figyelmet). Innen nézve kifejezetten bátor – mondhatni, innovatív – szerzői gesztus volt tőle, hogy ezt a számára modern eszközt mesébe emelte, és feltételezhetően ezzel is hozzájárult ahhoz, hogy Sanyika újra és újra izgatottan várja a meséket tartalmazó leveleket. Azért csak feltételezhetően, mert az említett izgatott várakozáson túl a könyv semmit sem árul el az unoka visszajelzéseiről.
Érzem tehát, hogy mint felnőtt olvasótól, mit vár el tőlem a könyv, innen olvasva pedig még hajlandó is lennék belemenni a játékba, egyúttal jóval többet óhajtanék ennél. Azt ugyanakkor nem is sejtem, hogy mit vár el a célközönségként megjelölt korosztálytól, túl persze az információra való nyitottság végtelenül bornírt közhelyén, amely egyébként a megjelölt korosztálynál ideális esetben eleve adott, nem ideális esetben viszont igen kicsi az esélye annak, hogy éppen ez a könyv fogja kihozni belőle. A Verespataki bányászmesék olyan kulturális csemege, amit az arra nyitott gyerek megkóstolhat ugyan, csak van még a sorban ki tudja, hány másik, amit szintén meg akar. Egy a sokból az információdömping korában. Érezhető a levelek tartalmán a verespataki bányászörökség fontossága az azokat jegyző nagypapa számára, a rokoni kötődés miatt pedig – ismét csak feltételezhetően – Sanyikának is többet jelent egy, az értékekről kontextus nélkül irkáló öregember nosztalgiázásánál, de mitől válik igazán élővé egy mai, hét és tizenkét év közötti olvasó számára?
E korosztály bizalmában való reménykedés már csak azért is esetleges, mert a könyv nem igazán reflektál a benne lévő egyetlen hosszabb mese és hét igaz történet közti egyik leglátványosabb különbségre. Ez a különbség a felnőttekhez való viszonyban keresendő. Antika és Aranypehely kalandjainak felnőttjei majdnem kivétel nélkül jóságos, segítő figurák, akikre valóban egyetlen rossz szava sem lehet az embernek. Apukája és anyukája egyaránt bízik a főhősben, sőt, a köztük lévő kommunikáció meglepően asszertív: miután apa és fia a bányában szerencsével jártak, az anyuka arra kéri őket, hogy mostantól ne menjenek oda, mert már nincs rá szükség, és eddig is állandóan féltette őket. Erre Antika azt kéri, hogy egyszer még hadd menjen el a bánya elé, mert megígérte Aranypehelynek, hogy meglátogatja. Anyuka pedig ebbe minden ellenkezés nélkül beleegyezik. Ezzel szemben az igaz történetek között arról olvashatunk, hogy Jánky István apja egyszer mérgesen a sarokba vágott egy macskát, amikor az felmászott hozzá, és a bajszát kezdte piszkálni, vagy hogy miként szégyenültek meg a verespataki közösség gyerekei a felnőttek előtt csak azért, mert búcsúszertartást kívántak rendezni egy elpusztult kutyának. Hacsak azt nem tekintjük különbségnek, hogy utóbbi kategóriában Jánky hajlamos kifejezetten szájbarágósan tálalni vélt tanulságait („Így aztán megtanulhatta a cica, hogy nem mind játék, ami mozog” [...] „nem is temettem több kutyát”), könnyen elveszünk az értelmezési lehetőségek között.
Nem gondolom, hogy e levelek mesekönyvként való közreadása önmagában elhibázott ötlet. Azt viszont igen, hogy érdemes lett volna több szakmai – ezalatt sokkal kevésbé kultúrtörténetet értek, mint inkább pedagógiát – kommentárral kiadni, nem tartva attól, hogy terjedelme akár a duplájára nő. Leginkább arról vártam volna több magyarázatot, amit Makkai Kinga a történetmondás fontosságaként emleget. Mert a családi történeteket szellemi örökségként továbbadni valóban felelősség, éppen ugyanekkora azonban annak a felelőssége, hogy ezt hogyan és mire koncentrálva tesszük: mulandó kultúrtörténeti érdekességek, vagy inkább valami egyetemesebb érdekében.
Stermeczky Zsolt Gábor
Jánky István: Verespataki bányászmesék
Illusztrátor: Vass József
Koinónia Kiadó, 2021
72 oldal
3000 Ft