A mi kultúránkban – ellentétben a nyugat-európai trendekkel – még mindig a szöveg dominál, a képek pedig csak illusztrálják a történetet, pedig akár mesélhetnének is
Megérett-e a helyzet a korszakváltásra? Mire képesek a könyvek szöveg nélkül? Hogyan „olvassunk” képeket? Miként alkalmazhatjuk az oktatásban és a közösségépítésben a papírszínházi kiadványokat?
Ezeket a fontos témákat járta körbe a Kötve hiszem – Kerekasztal-beszélgetések az ifjúsági és gyerekirodalomról Gutenbergtől Zuckerbergig című podcast két törzstagja: Harmath Artemisz, az Ifjúsági és Gyerekirodalmi Centrum vezetője és Nényei Pál magyar szakos tanár, gyerekirodalmi szakértő. Meghívott vendégük pedig Csörgei Andrea volt, aki gyerekirodalmár, drámapedagógus, ötgyerekes anyuka, a Fazekas Mihály Gimnázium könyvtárának vezetője. A műsort most is Nyulász Péter vezette lényegre törő kérdéseivel, valamint egy gimnazista lányt, Grétát is faggatta arról, milyen a viszonya a képekkel mesélő kiadványokhoz.
A könyv, pontosabban a papírszínház, amiben kötve hiszünk: Majoros Nóra–Rofusz Kinga: Apukám sátrat épít, de szó esett többek között a Csimota dizájnsorozatáról is.
Mire jó a papírszínház?
Csörgei Andrea sokoldalú gyerekirodalmi munkájában igen szívesen használja a papírszínházat, ami ötvözi az élőszavas mesélést és a drámajátékot, ezáltal sokféle oldalról kaphatnak a gyerekek maradandó irodalmi élményeket. (Korábban ITT is írtunk a témáról)
Andreát sokszor kérdezik arról, hogy mi a különbség a diavetítés és a papírszínház között? Lényeges eltérés például az, hogy szemben van a közönséggel, sokféle játékra van lehetőség mesélés közben, így a kommunikációs csatornák is könnyebben megnyílnak.
Harmath Artemisz elmondta, hogy tapasztalatai szerint az alfa generáció tagjai főként a képekre kíváncsiak, és a minőségibb, összetettebb illusztrációkat is képesek befogadni.
Kiváló illusztrátoraink munkáinak köszönhetően pedig elindult egy olyan folyamat, ami akár a történetalkotás felé is vezetheti a gyerekeket.
Nényei Pál hozzátette, hogy például az Okeanos-képsorozatok és a régi metszetsorozatok sem a gyerekek számára készültek, nem volt szükségük a szövegnek képre, és viszont. Egymás mellett léteztek, és két külön világot képviseltek.
A fiatal felnőtteknek már nem kellenek a képek? Az alfa generáció tagjai már a képek alapján ismerik meg a történeteket? Sorvad a belső képalkotói képességünk? Hogyan lehet az illusztrációs nyelvezetet megismertetni a gyerekekkel?
Kilépett a könyv a hagyományos szerepéből azzal, hogy sok esetben játékeszközzé vált? (Nényei Pál is játszott például a Bújócskával az adás alatt.)
Mennyire kell műveltnek lenni ahhoz, hogy a képeket is „olvashassuk”? Tetszik-e a papírszínház egy kiskamasznak, vagy esetleg túl „dedósnak” érzi a műfajt?
Nagyon sok ehhez hasonló, fontos kérdésre kereste a választ a kerekasztal-társaság.
Nem biztos, hogy léteznek jó válaszok, inkább csak újabb kérdéseket szülnek, minél jobban elmélyülünk a témában.
Abban azonban biztosak lehetünk, amint azt Harmath Artemisz is elmondta zárásként, hogy a képi nevelés és a vizuális kultúra befogadása egyfajta nevelési folyamat lehet, és minél több érzéket mozgat meg egy könyv, annál jobban megismerhetik a gyerekek általa a világot.
Csörgei Andrea pedig Majoros Nóra és Rofusz Kinga Apukám sátrat épít című papírszínházi kiadványában azt látja, hogy a foglalkozásain kiválóan hasznosíthatja majd a képek és az egymondatos szövegek szép összecsengését, mert békét teremt a befogadókban.
A legfrissebb epizódot a Magyar Kultúra Podcastok-csatornán hallgathatod meg.
Korábbi adásainkról ITT, ITT, ITT és ITT olvashatsz
Harmath Artemisz átfogó írását is olvassátok el ITT a csendeskönyvekről
Fotók: Bach Máté/PMG/IGYIC