Állandó kritikai kerekasztalunk vendége Kovács Marianna mesemondó, könyvtáros, a Százhalombattai Városi Hamvas Béla Könyvtár vezetője, kortárs segítőink pedig Tóth Rebeka és Csapody-Szabó Noel általános iskolai tanulók voltak.
A műsorvezető, Nyulász Péter arra volt kíváncsi, hogyan zajlanak az ünnepek közeledtével a találkozások a könyvtárban. „Ünnepek környékén több meghívás érkezik a mesemondókhoz. Az ember az ünnep hangulatát veszi át, annak megfelelően választ mesét. Általában a legendamesék állnak közel az ilyen alkalomhoz” – számolt be Kovács Marianna. Felidézte, hogy
egyetért Bajzáth Máriával, aki azon a véleményen van, hogy a mostani mesélők fejből és szívből mesélnek, a népmesét pedig mindig élőszóban adják elő.
Arra a kérdésre, szokás-e a Nényei családban a mesemondás, Nényei Pál őszintén elmondta, hogy ő bizonytalan a mesélésben, nehezére esik megbirkózni a feladattal.
„Két okra vezetném vissza: az egyik az, hogy író vagyok, és mint író, önmagammal nagyon kritikusan működöm, a másik az, hogy hiányzik a színpadi helyzet, tehát nekem ott megy az improvizálás, ahol van egy drámai szituáció.”
A Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium két negyedikes tanulója, Tóth Rebeka és Csapody-Szabó Noel elmondták, hogy minden hétre van egy témájuk, ezek közt említették az elmúlást. Noel szóba hozta, hogy neki otthon kisgyermekkora óta olvasnak mesét, a korosztályának megfelelő szinten.
„A hagyományos mesemondás célja a szórakoztatás – vélte Kovács Marianna.
„Amikor élőszóval beszélek, nem a könyvet, hanem az embereket nézem, akiknek a mese szól.”
Hozzátette, hogy a mesemondó kérdez, piszkálódik, elvárja a választ a mese hallgatójától. „A mesemondó dolga, hogy a szavakkal képet fessen. Úgy kell történjen a mesemondás, hogy képtelenség legyen a gyereknek azt meg nem látnia” – ecsetelte.
Nényei szerint a Kerek élet fája című kiadványban érezhető a hagyományőrzés gesztusa, tekintve, hogy ezek egy része kikopott a hétköznapokból.
„Úgy látom, ha egy hagyomány kezdi elveszíteni az élő erejét, könyv lesz belőle – állapította meg. – Fontosnak tartom a hagyományőrzést, és azt is, hogy az ember legyen nyitott az újra” – fogalmazott.
Kovács Marianna frappánsan állapította meg, hogy az emberek régen belenőttek a mesemondásba; ma bele kell, hogy tanuljanak. Megemlítette, hogy szervezett, ötnapos mesetáboraikban a gyerekek megtanulják a mese, a mesélés nyelvét és fogásait, és az ötödik napon képesek elmondani egy mesét.
A Dödölle című gyerekirodalmi és hagyományőrző kalendárium kapcsán Nényei élesen fogalmazott: ha a hagyomány mögül kihátrált a jelentést adó szakrális háttér, úgy a jeles napok életben tartása illúzió.
„A mese az élőszó művészete, nem azért jött létre, hogy ünnepeket vigyen a hátán, hanem hogy ember és ember közt megmaradjon a beszéd” – reagált Kovács Marianna.
Zárszóként Nyulász Péter feltette a nem is annyira költői kérdést: a mesélés maga az ünnep-e, mire Kovács Marianna mesemondó határozott igennel felelt.
Korábbi adásainkról minden információt megtalálsz ITT