Az olvasás során szeretjük, ha a jó és a rossz elnyeri méltó jutalmát, a történet igazságosan ér véget. Az olvasáskutatások szerint ez az olvasó alapvető elvárásai közé tartozik, s az emberiségnek egy közös tulajdonságára épül. Az emberi élet kialakulása során fontos és egyetemes sajátosságként maradt fent a „metafizikai remény”. Minden emberben ott rejlik az a pszichológiai képesség, amely ezt fenntartja, mégpedig az igazságérzetünk. Ez a hajlamunk ösztönszerűen bennünk van, és arra késztet bennünket, hogy az emberi cselekedeteket, még a magunkét is, megítéljük.
Az élet igazságtalanságait bemutató műfajok befogadástörténete megmutatja, milyen komoly erőfeszítéseket tesz az olvasó annak érdekében, hogy az igazságosságot megvalósulni lássa. Még a professzionális olvasók sem tudják függetleníteni magukat az „igazságos büntetés” igényétől, amely az emberi közösségek sajátja.
A poétikai igazságszolgáltatás tehát még azoknak is igénye, akik egyébként tisztában vannak a fikció természetével.
Így például ha egy regényszereplő a cselekmény végén meghal, keresik a „bűnt”, vagyis hogy mire következett büntetésként ez az esemény. Az értelmezést sokkal inkább meghatározza az író szándékánál az, hogy az olvasó milyen módon tölti ki a szöveg üres, meghatározatlan helyeit, és az események logikájában milyen oksági összefüggéseket talál, vagy tulajdonít neki.
Ezek után világos, hogy a gyerekkorban hallott mesék mennyire erősítik meg az igazságosság iránti igényünket. A mese gonosz szereplőjének az olvasó szemszögéből nem elég beütnie a lábát. A csalás, a gonoszság, az életveszélyes fenyegetés halállal büntetendő, ahogy ez meg is történik népmeséink zömében. A mesékre épülő szövegbefogadás tehát a bennünk rejlő, az emberiség tulajdonságai között egyetemesnek mondható metafizikai reményt, az igazságos olvasatot erősítik.
(Vö.: Horváth Márta: A történetmondás eredete – Irodalom, evolúció, kogníció, Typotex, 2020.)