A műfordítás az irodalom hatalmas, ám sokszor méltatlanul elhanyagolt szelete
Az alábbiakban arról írok, mi adja a jelentőségét, mit köszönhetünk neki olvasóként, íróként és fordítóként, és miért kulcsfontosságú az, hogyan viszonyulnak hozzá a tanárok.
Műfordítás nélkül aligha beszélhetnénk világirodalomról és klasszikusokról, de ugyanígy világsikerről sem: elsősorban ugyanis a műfordításnak köszönhetően képes egy alkotás hatalmas távot áthidalni térben és időben, hogy olvasók tömegéhez juthasson el. Manapság is van, aki eredetiben olvassa Cicero írásait, vagy egyaránt megért egy japán, egy litván és egy spanyol regényt – ha azonban azt szeretnénk, hogy az ókori művek ne csak féltve őrzött, elérhetetlen kincsek legyenek, vagy azt, hogy az izlandi mesekönyvet az ázsiai vagy amerikai gyerekek is olvashassák, szükségünk van fordításra. Még a legjobb nyelvérzékű és végtelen szorgalommal megáldott olvasó sem képes ugyanis végtelen számú nyelv megismerésére.
A szövegek példátlan sebességgel továbbíthatók
Egy könyv pár perccel az elkészülte után bárhová eljuthat – nem kell fárasztó munkával lemásolni minden oldalt, hónapokig utazni egy-egy kötetért, még csak a postára sem kell várni. Ha belegondolunk, hogyan terjedtek a könyvek a nyomtatás feltalálása előtt, illetve még ötven évvel ezelőtt is mennyi időbe telt volna egy kötetet eljuttatni egy másik kontinensen élő olvasóhoz, érezhetjük a haladás erejét.
De míg az információtovábbítás páratlanul hatékonnyá vált, az információfeldolgozás bizonyos aspektusai az ókor óta nem változtak. Hiába érünk el több millió könyvet pár kattintással, ha nyelvi korlátaink miatt nem tudjuk elolvasni őket. Műfordításra tehát épp akkora szükség van, mint az ókorban – talán még nagyobb, mert a globalizációval a könyvek száma is megnőtt, és az olvasói igények szélesebb körűvé váltak. Kedvünkre való olvasmányt keresve szinte végtelen számú műfaj és stílus közül válogathatunk – e lehetőséget pedig a műfordítás teremti meg számunkra.
A fentiek miatt az írónak is kulcsfontosságú, hogy műveit lefordítsák, illetve a lehető legjobb fordítás készüljön hozzájuk. A fordítás nemcsak több olvasóhoz juttatja el a művet, de az fogja – vagy nem fogja – visszaadni az író szavait, üzenetét.
Gyakran hajszálnyi a különbség a megható és a giccses vagy a megdöbbentő és a taszító között, s az író izgulhat, hogy a fordító találja meg a kellő árnyalatot. És az író tudja, hogy az olvasó ritkán gondol a fordítóra: ha a fordítás elmarad az eredeti alkotás színvonalától, nagy eséllyel az írót kárhoztatják, nem pedig a műfordítót.
A fordító olyan kapocs az író és a más nyelvet beszélő olvasó között, amilyen a zenész a zeneszerző és a hallgatósága közt. Közvetíti az alkotást, s közben hozzáad valamit a saját stílusából, egyéniségéből: újraértelmezi a művet. Az író és a műfordító így szövetségesekké válnak, bajtársakká a frontvonalon, ahol az irodalom és a kultúra áll szemben az ostobasággal és a tudatlansággal.
Mindegyikünknek megvan a maga kifejezésmódja, kedvelt fordulatai; bizonyos szavakat gyakran használunk, másokat soha
A fordítónak azonban meg kell tanulnia félretenni ezt a szokását. Ha fordítunk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy a mi hangunk lopózzon be a szövegbe: az író, illetve a szereplők hangját kell visszaadni. Meg kell tanulnunk fiatal nő létünkre idős férfiként beszélni, vagy épp fordítva; cinikus létünkre naiv lelkesedést kifejezni, optimistaként a reménytelen depresszió, ideges emberként a mély nyugalom üvegén át nézni a világra. Meg kell tanulnunk meggyőzően előadni olyat, aminek egy szavát sem hisszük, és mély átéléssel kimondani valamit, amitől valójában feláll a szőr a hátunkon.
Az író megengedheti magának, hogy a saját hangján szólaljon meg, és ha valamivel végképp nem boldogul, akkor nézőpontot váltson, vagy átírja a történetet, a fordító azonban nem.
Fordítani: alázat, mert a fordítónak mindig az íróhoz kell igazodnia
És fordítani éppen ezért véget nem érő tanulás is: örökös kényszer, hogy a fordító még tökéletesebb, még pontosabb szavakat találjon, újabb kifejezésmódokat, új árnyalatokat tegyen a magáévá. Ha valaki igazán jól meg szeretne tanulni egy nyelvet – különösen, ha írni kíván rajta – mindig azt tanácsolom neki: fordítson. (Nem eredeti ötlet: Stefan Zweig is ezt ajánlotta minden kezdő írónak.) Fordítson le minél több szöveget arra a nyelvre, és ne elégedjen meg körülbelül megfelelő eredménnyel: dolgozzon addig, amíg a fordításának minden szavából ugyanaz sugárzik, mint az eredeti szövegből. Ha nehezen boldogul, annál jobb: annak a jele ez, hogy valami újat tanul, és mire elkészül, szert tesz egy képességre, egy hangra, mellyel korábban nem rendelkezett.
Az írás lehet eksztázis, terápia, menekülés, szórakozás, az élet értelme, és nem mellékesen kemény munka – a fordítás azonban mindenekfelett tanulás.
A műfordító minden munkával új dolgokat tanul, arra kényszerül, hogy más nézőpontból tekintsen a világra. Nem elég, ha ismeri a nyelvet, amiről fordít, illetve amire fordít – meg kell ismernie a helyszínt és a kort, ahová a szöveg illeszkedik, meg kell értenie a kontextust. Fel kell fedeznie mindazt, amit az író tudott, és új formába önteni úgy, hogy a lényege azonos maradjon.
A tanárok fontos szerepe
Itt kell rátérnünk a tanár szerepére, akinek – azon túl, hogy maga is művelt ember, és akad közöttük, aki nemcsak olvas, de ír és fordít is – kulcsfontosságú a szerepe abban, hogy a diákjai felismerjék a műfordítás jelentőségét. A téma leginkább a magyar nyelvet és irodalmat, illetve az idegen nyelveket tanító középiskolai tanárokat érinti, de az egyetemi tanárok, illetve néha az alsós tanítók esetében is előkerülhet.
A tanárok műfordítással kapcsolatos feladatai alapvetően két csoportra oszthatók. Az első, hogy meg kell tanítani a diákoknak, miszerint a műfordítás elismerésre méltó tevékenység: az idegen nyelvről fordított olvasmányoknál el kell mondani, ki fordította, híres íróink és költőink életrajzában érdemes megemlíteni, ha az írás mellett fordítottak is, és fel kell hívni a figyelmet: a műfordítás teszi lehetővé, hogy világszerte számtalan diák megismerhesse ugyanazokat a szövegeket, s így világirodalmi műveltségre tegyen szert.
A másik feladat sokkal bonyolultabb: be kell építeni a fordítást a tananyagba eszközként, nyelvtanulás céljával, és célként, hogy ha egy diákban van ilyen irányú érdeklődés, elkezdhesse kibontakoztatni a képességeit.
Ha egy diák már megismerte egy nyelv alapjait, a fordítás révén megtanulja pontosabban használni a nyelvet, túl a munkafüzetek mechanikus feladatai
A fordítás ugyanis gondolkodást és kreativitást igényel. Fordításnál már nemcsak azt fogja látni, milyen nyelvtani szerkezetet alkalmaz az író, hanem azt is végig kell gondolnia, miért épp azt alkalmazza.
A fordítás nemcsak ahhoz segít hozzá, hogy a diák jobban megtanulja az idegen nyelvet, hanem ahhoz is, hogy megtanuljon összefüggő, értelmes magyar szöveget alkotni, ha pedig ilyen kerül a kezébe, könnyebben megértse.
Jelenleg az érettségiben szövegértési feladat is van – vagyis nem tekintjük magától értetődőnek, hogy egy tizennyolc éves, tizenkét éve iskolába járó diák képes értelmezni egy magyar nyelvű szöveget. Az egyik módszer, amivel ezen a helyzeten javíthatunk, ha olyan feladatokat adunk, amelyek rászorítják a diákokat a szöveg mélyebb értelmezésre.
Arról is sokszor beszélünk, mit tehetünk azért, hogy megszerettessük a gyerekekkel az olvasást
Nem akarok úgy tenni, mintha tudnám a választ a kérdésre, abban azonban biztos vagyok, hogy azok a diákok, akiknek egy szövegértési feladat kihívást jelent, nem fognak maguktól könyvet venni a kezükbe. Ha azonban sikerül elsajátítaniuk azokat a képességeket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy könnyedén olvassanak, már lesz esélyünk felkelteni az érdeklődésüket – és a fordítás épp ezeknek a képességeknek a fejlesztéséhez járul hozzá. A fordítás tehát nemcsak a jövendő írók és fordítók szakmai fejlődése szempontjából fontos, hanem a jövendő olvasók számára is.
Fordítási feladatot adni a diákoknak nem kerül több pénzbe, nem kell hozzá felszerelés, és végképp nem igényli az oktatási rendszer átalakítását. Viták és komoly befektetések nélkül elérhető, ugyanis csupán két dologra van hozzá szükség: fordítandó szövegre – ebből szinte végtelen mennyiség áll rendelkezésre – és a tanár elkötelezettségére, hogy vállalja a feladattal járó többletmunkát. Azt kérem minden elkötelezett tanártól: szánja rá az idejét arra, hogy megtanítsa a diákjait fordítani. Olyan ajándék ez, ami ezerszeresen megtérül, nemcsak az egyes diák életében, de hosszú távon a kultúra és az irodalom területén is.
Gerencsér Anna