Elgondolkoztunk-e már azon, hogy Katona József a Mi az oka annak, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni? című írásában miért használja a „játékszíni költőmesterség” kifejezést? A válasz egyszerű és fontos: mert hosszú évszázadokig, sőt, évezredekig a dráma a költészet egyik ága volt, ugyanis különféle versformákat használt, és csak az utóbbi száz-százötven évben lett elsődlegesen a próza egyik válfaja. Ezt szükséges volna tudatosítani a tanulókban (főleg a közép- és felsőfokú színészképzésben részt vevőkben), akik előzetes ismeretek nélkül azt hihetik, klasszikus drámáink prózai mondatok sorozatai, ráadásul régies nyelven.
A Bánk bán verstani elemzésével most ezen a helyzeten szeretnék változtatni.
Először is állapítsuk meg, milyen versformában íródott: időmértékes alapú, 10-11 szótagos drámai jambusokban, ami drámáink jellemző versformája volt
Ebben íródott Az ember tragédiája, és ezen szólnak Shakespeare drámáinak magyar fordításai is. Itt van példaképpen egy tisztán jambikus sor a darabból, ami még pótlábat, azaz spondeust sem használ: „te vissza is mehetsz Melindához megént”.
A mű első két sora így hangzik: „Ah Bíberách! Örvendj! Bizonnyal! az / enyim fog ő ‒ az a szemérmes angyal ‒”.
Az első sor 10 szótagos, a második 11 szótagos drámai jambus, a jambus ritmusához illő, megfelelő sorvégződésekkel. Páros szótagszám esetében hímvégződést (titá), páratlan szótagszámú sor esetében nővégződést (táti) kapnak. (Fontos megjegyeznünk, hogy akkoriban az a névelőt hosszú szótagnak vették.)
De mi van azokkal a sorokkal ‒ és itt egy nagyon érdekes verstani jelenséghez érkeztünk ‒, amik bár páros szótagszámúak, mégis nővéget kaptak, vagy hímvéget páratlan sor esetében? Ezeket a sorokat, amikből számos akad a Bánk bánban, ritmikailag hibásnak kell ítélnünk? Szó sincs róla. Ezeknél ugyanis nem hibáról van szó, hanem egy nagy költői tudatosságot igénylő fogásról, az anapesztizálásról, vagy más néven aprózásról.
(Egyes verstanok a kettőt különválasztják, de én ezt nem tartom indokoltnak.) Itt arról van szó, hogy a költő némelyik két szótagú jambus vagy spondeus helyett három szótagú verslábat, anapesztust illeszt a sorba ‒ általában csak egyet ‒, ezért a sor szótagszáma egy szótaggal megemelkedik. Vagyis a 10 szótagú sorból 11 szótagú lesz, mégis hímvégződést kap, mintha 10 szótagos lenne.
Nézzünk erre egy példát: „szép életünk világa, valódi jó”. Láthatjuk, hogy itt az ötödik verslábba került be egy anapesztus, oda, ahol kurzívval kiemeltem, és két szó adja ki. Ebben a példában már csak egy szó alkotja az anapesztust, az „öleléssel” első három szótagja: „Melinda tán öleléssel is köszön”. Vagy itt van egy olyan sor, amelyik anapesztizálás nélkül 11 szótagos lenne, de így 12 szótagos lesz, tehát páros szótagszámú, mégis nővéget kap: „állítani, hogyha egyszer egy habocskát”.
Néha előfordul, hogy anapesztus helyett daktilust tesz a költő a sorba, mint itt: „játszani akarjátok, s királyokat”. Az ilyen sorokat vagy erősen licenciás, vagy hibás soroknak veszem. Egyébként én erre egy példát találtam a műben. Viszont a darab egyik legismertebb sorában is érdekes dologgal találkozunk: „Magyarok! Előbb mintsem magyar hazánk / előbb esett el méltán a királyné!” Az idézet első sora ugyanis nem anapesztussal, hanem tribrachisszal (tititi) indít: „Magyarok”. Ez nem tekintendő hibásnak, viszont a ritmusdöccenéssel kiemeli az utána következő mondanivalót, vagyis költői eszközként működik, funkciója a figyelemfelhívás. A „Magyarok” szó öt sorral később ismét visszatér, méghozzá megint a sor elején. Ez is jelzi a fontosságát.
Láthattuk tehát, hogy Katona József milyen komolyan veszi a drámai jambus versformáját, de felmerülhet bennünk a kérdés: mi van azokkal a sorokkal, amik vagy többek, vagy kevesebbek a forma által megkívánt 10 vagy 11 szótagnál, és nem is az anapesztizálás változtatta meg a szótagszámot? Például ezzel a sorral: „Ők?” Vagy ezzel: „Hét fiú.” Vagy éppen ezzel: „De ez már csúnya tréfa.” A válasz erre az, hogy az ilyen hiányos sorokat mindig az előző hiányos sorral vagy sorokkal kell összevonnunk ‒ sosem a teljessel, a 10-essel vagy 11-essel ‒, és máris kijön a megfelelő szótagszám! Ebben az esetben a 11, amit az idézett három csonka sor szótagszámainak összeadásával kapunk meg. Vagy itt van egy másik példa: „Nem. Nem. De hát ne sírj! / Öröm miatt.” Itt két sor adta ki a 10 szótagot. Mondanom sem kell, hogy ez a jelenség is a költői tudatosság magas fokának jele.
De akkor miért érezzük azt, hogy a dráma nyelve a pontos metrumhasználat ellenére sem egészen sima, dallamos, hangzatos?
Szerintem erre a válasz a mű nyelvének darabosságában keresendő, abban, hogy szerzője sok rövid szót használ. A szólamok ‒ az összetartozó nyelvi, tartalmi gócok ‒ nem tudnak elég szorosan összeállni. Nem beszélve a sok sorvégi elválasztásról…
Egyébként a darabban, ha a bevezető verset is hozzávesszük, nem csak jambikus versformával találkozunk, hiszen az említett vers trochaikus lejtésű, amiben három hibásnak vagy ütemhangsúlyosnak vehető sort találtam: „isten ójjon, szülött’ helyem! / Ezt neked szívből szentelem […] nemes főbíró és tanács!”
Összefoglalva elmondható, hogy e dramaturgiai szempontból is kitűnő műnek az értékét még tovább emeli, ha tudatosítjuk a tanulókban, a későbbi nézőkben-olvasókban a Bánk bán magas fokú verstani igényességét, és nem utolsósorban ‒ hiszen ez a lényeg ‒ művésziségét.
Acsai Roland