Vörösmarty Mihály drámája szerencsére régóta a kötelező tananyag része, és a mű azok közé tartozik, amiket a diákok témája, meseisége, humora és nem utolsósorban szépsége okán talán máig szívesen vagy szívesebben forgatnak.
A műről Paku Imre ezt írja a dráma egy régebbi, a Szépmíves Műhely általi kiadásában: „A Csongor és Tünde a magyar mesejáték egyetlen és tökéletes példája.” Akkoriban, amikor ezeket a sorokat papírra vetette, teljesen igaza lehetett, de azóta
a gyermekeknek szóló művek örvendetes megszaporodásával a Csongor és Tünde unikális jellege elveszett, ám kivételes nagyszerűségét, magas nívóját továbbra sem vonja kétségbe senki.
Babits Mihály is hosszasabban foglalkozik az 1830-ban keletkezett darabbal A férfi Vörösmarty című esszéjében, és formájáról a következőket jegyzi meg: „Vörösmarty itt a népmeséhez fordul […] A drámai formára kétségkívül a Szentivánéji álom volt hatással […] A verselést pedig megváltoztatja, a spanyol dráma versét alkalmazva, mely ezer lehetőséget ad a magyar népies ritmushoz való közeledésre.”
Amikor Babits a spanyol drámák verselési módjáról ír, akkor a trochaikus (tá-ti) verselésre gondol. Azért is érdekes ez a formaválasztás, mert a drámák nyelve általában inkább a jambus (ti-tá) szokott lenni (lásd a drámai jambus fogalmát). Ezt a trochaikusságot Vörösmarty nagyon szépen és tisztán alkalmazza: „Minden országot bejártam, / Minden messze tartományt”. Láthatjuk, hogy a sorokban a trocheuson és a trocheus helyettesítő lábán ‒ a spondeuson ‒ kívül más versláb nem bukkan fel. Négyes és negyedfeles trochaikus sorok sorjáznak a műben, amik egy idő után magyaros, ütemhangsúlyos ízt kapnak attól, hogy a metszeteik egyre gyakrabban a negyedik szótag után kerülnek. Mivel a dráma főleg a nyolc szótagos és hét szótagos sorok periódusaira épít, a hím- és nőrímek variálódnak. A hét szótagosak esetünkben hímvéget kapnak, míg a nyolc szótagosak nővéget.
Érdekes megfigyelni, hogy a magyaros ütemhangsúlyos ritmus csak később társul az időmértékeshez, mintha Vörösmarty kezdetben nem is akarta volna alkalmazni.
Csongor első rövid monológjában csak nyomokban venni észre, de később mind egyértelműbb lesz: „Itt van hajnal / palotája, // És a tündér / tömkeleg”.
Mégis ha azt mondjuk, hogy Vörösmarty drámája ütemhangsúlyos, trochaikus sorokban íródott ‒ ahogy ezt tanítják, és ahogy ez „a közhiedelemben” él, s amint ezt Babits is írta ‒, akkor nem mondunk teljesen igazat. Magam is meglepődtem rajta, hogy amikor hosszú idő után újra elővettem a művet, olvasás közben jambikus sorokba, passzusokba ütköztem, méghozzá nem is kevésbe.
Sőt: a dráma leghíresebb része, az Éj monológja végig jambikus sorokban áll.
Nézzük meg közelebbről, hol is „bujkálnak” ezek a jambusok! Az első felvonás végig trochaikus. A második felvonás is trocheusokkal kezdődik, és Csongor is így beszél egészen addig, amíg rá nem lép a hármas útra, attól kezdve ugyanis átvált drámai jambusokra: „Haj! mely tekintet! Egy raj a világ.” A Kalmár, a Fejedelem, és a Tudós is jambusokban deklamál, de miután Csongor lelép a hármas útról, a versforma visszatér a trochaikushoz. A harmadik felvonás megint végig trochaikus. A negyedikben csak néhány sor jambikus, de ezek valószínűleg véletlenül csúsztak bele. Például Ledér ezt mondja váratlanul a trochaikus sorok között: „Az élhetetlen!” És ezzel el is érkeztünk az ötödik felvonáshoz, amelyikben
megszólal az Éj klasszikus, ismert, híres monológja, méghozzá jambusokban: „Sötét és semmi voltak: én valék, // Kietlen, csendes lénynemlakta Éj”.
Csongor megint trocheusokban szólal meg, de csak addig míg vissza nem lép a hármas útra, amit megint verstani váltás jelez, és jambusokban folytatja tovább. (Bár egy trochaikus sor véletlenül azért bekerült az említett helyre, rögtön az első jambikus sor után: „Mi volt ez? árnyék! és hol vagyok!”) A Kalmár, a Fejedelem és a Tudós ismét jambusokban beszél vele, ahogy Balga is, míg Ilma, Tünde és a többi szereplő a trocheusoknál marad.
Ez az ötödik, azaz utolsó felvonás egy újabb érdekességet tartogat számunkra, újabb ritmusváltást, ugyanis
a dráma utolsó négy sorában friss dallamok csendülnek fel: „Jőj, kedves, örülni az éjbe velem, / Ébren maga van csak az egy szerelem.”
E sorok ritmusát az anapesztusok adják (titi-tá), itt ugyanis Vörösmarty négyes anapesztusokat használt spondaikus kezdetekkel. Ez a ritmus egyébként ismerős lehet Petőfi Sándor Szeptember végén című versének páros soraiból is: „Még zöldel a nyárfa az ablak előtt”.
Láthattuk, hogy a darab ritmusváltásai sohasem önkényesek, mindig egy tartalmi váltásra reflektálnak. Úgy látom, hogy
Vörösmarty a hármas út jelképiségét, elvontságát szerette volna érzékeltetni az alapvetően trochaikus darab nem csekély mennyiségű jambikus részével,
hogy aztán a mű végének pozitív kicsengését játékos anapesztusokkal fesse alá. Összefoglalva és befejezésképpen annyi mondható el, hogy Vörösmarty darabja trochaikus és jambikus formában íródott ‒ aminek trocheusos részeit az ütemhangsúlyosság tovább színezi ‒, az egész darab egy anapesztikus végszóval zárul, és az is bebizonyosodott, hogy minden ritmusváltásnak konkrét dramaturgiai funkciója van.
Acsai Roland