Lőrinc László 25 szelfi-sorozatának harmadik része a felvilágosodás korabeli Magyarországot mutatja meg ötletes, alternatív módon
Alternatív, mivel a rövidre szabott, de annál találóbb fejezetekben egyes fiktív személyek vagy híres történelmi hősök úgy elevenednek meg, mintha már az ő korukban is létezett volna a modern technológia: a Facebookon posztolnak, majd kommentháborúkba bocsátkoznak egymással. A posztok jelentős politikai, társadalmi, gazdasági vagy kulturális eseményekre reflektálnak. Ám ezekben a posztokban – bár a szerző saját bevallása szerint a korábbi kötetekhez képest több teret enged az archaikus kifejezéseknek – még mindig nem az idegen szavak és szakkifejezések vagy a tudományos ismeretterjesztő stílus lesz a mérvadó.
A régies kifejezésekből egyébként is rendszerint szóvicc lesz, amelyek mellett megjelennek az Y-, a Z- és az alfa-generáció divatkifejezései, online kommunikációjának jellegzetes elemei, szlengje is.
Napjainkban folyamatos szakmai vita zajlik arról, hogy mit és hogyan lehet átadni a különböző korosztályoknak a magyar történelemből
A szerző az általa választott vagy inkább megteremtett műfajjal, kerettel és stílussal valóban komoly, pozitív visszhangot váltott ki. E munkán keresztül láthatjuk, hogy nem feltétlenül a tárgyválasztás a lényeg: az aktuális gyermeki látásmód imitálása és érvényesítése az, ami felkeltheti a célzott korosztály figyelmét, és sikeressé teheti a kötetet. A könyv egészéhez remekül illenek Rátkai Kornél illusztrációi: a képi világ és a szöveg harmonizál egymással, ahogy az író, úgy az illusztrátor is remekül ráérzett arra, mivel ragadhatja meg korunk ifjúságának érdeklődését.
A képek egyszerre hozzák a mai szelfizős gyakorlat divatos elemeit, olykor népszerű mémekre is emlékeztetnek, a könnyedség és ismerős érzés mellett hordozva azt a komikumot is, amire a korszak tinédzserei érzékenyek lehetnek.
Nem csak Lőrinc, Rátkai is parodizál, melynek módja arra emlékeztet, ahogy azt a tizenkét–tizennégy éves korosztály önmaga szórakoztatására teszi. Rátkai rajzai abban a tekintetben is profik, hogy megidézik a célközönség rajzait, stílusát, technikáját.
Ez a jelenség szövegszinten is látható
Egyrészt az enyhén szarkasztikus stílussal és a szleng erőteljes használatával jól megragadja egy mai kiskamasz habitusát, másrészt a szövegek a mai fiatalság számára ismerős platformokon mozognak. Azzal, hogy a könyv maga transzformálódik, mintegy kaméleonként a „világháló részévé” válik, s a Facebook álarcát ölti magára, a gyerekek számára otthonosabbá teszi a terepet. Bár az is igaz, hogy a legtöbb kiskamasz ma már nem a Facebookon „lóg”, inkább Viberen kommunikál, az Instán oszt meg fotókat, és TikTokozik. Noha a Facebook a célközönség által ritkábban használt közösségi felület, a platformok közös gyűjtőhelye (világháló), valamint a közösen használt műfaj miatt a fiatalok számára a kötet vonzó és izgalmas marad. Egyetlen hiányossága talán épp az, hogy e felületek bevonása a kötetek anyagába még inkább elevenebbé, a gyerekek számára ismerősebb tereppé tehetné a sorozatot. Persze a sorozatcím kötelez, de ahogy a szerző a képregény műfajával is kísérletezik, valamilyen formában ennek is teret adhatna.
A formabontás – a műfajváltás – tekintetében tehát a sorozat második és a harmadik kötetében egy kicsit csal a szerző. Két-két életrajz esetében megjelenik a képregény műfaja, s az átváltás eme formája is – miszerint egy életrajz, portré folyó megszövegezése helyett képekben és szövegbuborékokban jelenik meg II. Rákóczi Ferenc és II. József élete –, szintén egy olyan sikeres kísérlet, ami fenn tudja tartani az érdeklődést.
Tekintve, hogy egy-egy kötet a magyar történelem mekkora szeletét öleli fel, illetve azt, hogy az adott korszakot 25 szelfivel kell jellemezni, adott, hogy a témák közt erős szelekció érvényesült. De vajon milyen szempontok alapján, mit érdemes kiemelni, mi lehet érdekes az adott korszakokból a célközönség számára? Hiszen 25 szelfivel sem az Árpád-kort, sem a török időket, sem a felvilágosodást nem lehet kivesézni.
Megfontoltan kell válogatni a különböző szegmensekből, hogy mégis átfogó képet adhasson a szerző a korszakról. S hogy miért nem lehet akkor harminc vagy ötven szelfire bővíteni a terjedelmet?
Mert – ahogy saját és a kollégáim pedagógiai tapasztalatai is mutatják – ez még pont annyi, amivel leköthető a megcélzott korosztályba tartozó olvasó.
A szerző elsődleges célja történelemtanárként és szépirodalmi alkotóként egyaránt az, hogy diákjaival megszerettesse a történelmet
Ám sorozatával egyszerre vált népszerűvé különböző korosztályok számára. Lőrinc „receptje” jól alkalmazható: bár tudományos körökben mind a módszer, mind a stílus felvethet bizonyos dilemmákat, a fejezeteket követő egy-két oldalas értelmező szakaszokban a szerző rávilágít a feltételezhető igazságtartalomra, az anakronizmusokra, a szelfikészítők és a kommentelők személyének kilétére, illetve arra, hogy mi motiválta őket a szelfikészítésben, illetve a kommentelésben.
Emellett az eseménnyel összefüggő jelentős történelmi, kulturális és gazdasági jellegű ügyekre is kitér.
Ezek a szelfik és kommentháborúk a maguk félig fiktív, anakronisztikus módján rávilágítanak a közösségi média manipuláltságára, illetve arra, hogy sokszor mekkora a „szakadék” a valóság és a nyilvánosan megosztott tartalmak között.
Az egyes témaköröket olykor fiktív, de az adott korra jellemző szereplők jelenítik meg: karakterük olyan társadalmi réteget, eszmét, foglalkozást képvisel, amely az ábrázolt időszak világának szerves része. Máskor a korszak ikonikus, konkrét történelmi személyeiről készülnek olyan szelfik, amelyek vagy hozzájuk kötődő nevesebb eseményekhez kapcsolódnak, vagy olyan részleteket mutatnak meg a híres emberek életéből, amelyek kevésbé ismertek, kiegészítve a kötelező tananyagot. A kötet szerzője nem az előzetes tudásra épít, inkább a tankönyvi ismeretek megértését szeretné elősegíteni.
A megjelenítés formája kapcsán a legizgalmasabb a szabadkőművesség bemutatása
Az illusztrációban sötét árnyalakok jelennek meg, a csoporttagok álnevek mögé bújva kommentelnek egy olyan Facebook-csoport keretein belül, amely természetesen zártkörű. Félig-meddig a kommentjeikkel buktatják le magukat: az előzetes ismeretekre alapozva meg lehet próbálni beazonosítani a szereplőket, de a „megoldókulcs” – ahogy minden más fejezet esetében is – ott van a következő oldalakon. A szerző ebben az esetben is pontosan, olvasmányos stílusban magyarázza meg, hogy kiről is van szó, miért volt jelentősége az adott korszakban, és miért fontos az adott helyzet, az „elkapott pillanat”, ami a poszt témája lett.
A posztokat követő szövegrészletekben arra is választ kapunk, miért van egyetértés vagy feszültség, ellentét a kommentelők között, a hozzászólók miért úgy reflektálnak egymásra, ahogy, vagy éppen miért hallgatnak el: szándékosan nem mondanak ki dolgokat, vagy egyszerűen felismerték, hogy itt nincs értelme az észérveknek, hiába élnek a felvilágosodás korában, esetleg felvilágosult társaik győzték meg őket saját igazukról. Ez utóbbit olykor kulturált módon beismerik, s ezzel a beismeréssel lesz vége a vitának. Olykor azonban a vita azonban odáig fajul, hogy a kommentelés végén a szövegmagyarázat elolvasása nélkül is sejteni lehet: hosszú szünet várható a kommunikációban, talán végleges is.
Ezekben a formákban egyszerre megtapasztalható a különbség és a hasonlóság, azaz mennyiben kommunikálunk másképp, illetve hasonlóan, mint elődeink, és a mai online kommunikációban alkalmazott stratégiák, kifejezések közül melyek nyúlnak vissza a korai hagyományokhoz.
Lőrinc László kötetéből így nemcsak a történelem, hanem a médiatörténeti órák is új távlatot kaphatnak.
Megjelenik a műben az adott korszak forrásainak stílusparódiája is, illetve az akkori közösségi média működésére való reflexió, amely szintén parodisztikus elemeket hordoz magában: a röplapokat (A saját maga ellen lázító császár) és korabeli sajtót érintő (Kármán József és az Uránia) fejezetek.
Mindamellett a szelfik által elkapott pillanatok napjaink képalkotási stratégiáit, s az esetlegesen becsúszó bakikat is leképezik. A kötetekben Rátkai Kornélnak és Lőrinc Lászlónak köszönhetően az is egyértelművé válik, hogy ezek a képek olykor mesterkéltek, beállítottak, vagy manipulatív szándékkal készültek, miközben a természetesség látszatát akarják kelteni. Az adott kötetben erre vonatkozólag a legfeltűnőbb Beethoven szelfije, aki nem feltétlenül akar megfelelni a „szelfi-divatnak”: a kommentelő azt tartja elsődlegesnek megjegyezni, hogy a képen borzalmas a frizurája, nem is érti, hogy tehetett közzé az illető ilyen posztot.
Másrészt arra is felfigyelhetünk, hogyan bántak az információhiánnyal: a töredékesség megjelenítésével, a rendelkezésre álló ismeretek, források hiányának feltüntetésével vagy épp ellenkezőleg: eltüntetésével a régi korok emberei. Avagy, hogy miképp éltek a rekonstrukciós gyakorlattal, dokumentumok meghamisításával az adott korszakban a történészek, újságírók, szerkesztők: akár saját jelentőségük növelésének és a reklám lehetőségének felismerése, akár az általuk képviselt érdekcsoport vagy ideológia kedvéért. A módosítások mögött olykor politikai érdekeket, olykor művészi intuíciókat kell keresnünk.
Ami a korábbi korokat illeti, a kiegészítő, fiktív elemek gyakoriak voltak a történeti munkákban is. A forrásokra épített ismereteken túli feltételezések jelöletlen, nem elkülönített közlése, gyakran tényszerű „feltárása” jellemző módszer volt. A rekonstrukció akkor sem volt feltétlenül mentes a megismerhető adatok kreatív kiegészítésétől, az átideologizálástól, a manipulációtól, amikor viszonylag sok forrás, saját írás is fennmaradt.
E jelenségek visszatükröződése a könyvet akár a közoktatásban használt segédanyagnak is alkalmassá teszi.
A történetek abból a szempontból is valósághűek, hogy mi jellemző napjaink kommentháborúira
A posztolók és kommentelők a nyilvánosság előtt olyan részleteket teregetnek ki, amiket nem kellene, a hatás érdekében túloznak, sarkítanak, vagy elferdítik a valóságot. Megjelenik az egymásra mutogatás, a gúnyolódás: az egészen enyhe ugratástól a cikizésen át a zaklatásig itt van minden formája az internetes világ sötét oldalának. Le kell persze szögeznünk, hogy a bántó stílusban megnyilatkozó szereplőkről a kommentoldalakat követő magyarázatokban mindig kiderül, hogy pórul járnak, vagy a népszerűtlenség átka sújtja. Ezzel tehát Lőrinc László nem csupán a történelmi korszakokon élcelődik, hanem jelen korunk online kommunikációját is parodizálja, lehetőséget adva, hogy művét a netikett kapcsán segédtankönyvként használjuk.
Ezen szempontok alapján ezzel a kötettel, pontosabban magával a kötetsorozattal érdekesen kapcsolódhatunk be a mai közoktatásnak egy olyan, jeles képviselői által folytatott diskurzusába is, ahol a vita tárgya az, hogy az intézményesített oktatás keretei között nem kellene-e az ünnepi tudásból visszavennünk és a hétköznapira jobban koncentrálnunk.
Ez a kötet, pontosabban a benne képviselt szemléletmód jól példázza, hogy nem kell az egyik tudásnak a másik tudás rovására előtérbe kerülnie. Inkább össze kell kapcsolni a kettőt, legalábbis a bölcsészettudomány területén ennek mindenképp megvan a lehetősége és a maga jelentősége is.
A múltbeli folyamatokkal, jelenségekkel, a régi idők emberi interakcióival ismerkedve, ezeket értelmezve, közben a mai, hétköznapi párhuzamokat is felvetve talán egy olyan tudást adhatunk át, ami egyszerre segíti a lexikális tudás fejlődését, egy helyes értékrend kialakulását és a hétköznapokban való boldogulást is. Ehhez pedig remek kiindulópont a 3×25 szelfi.
Steinmacher Kornélia
Nézzétek meg Meseterasz-adásunkat is a sorozat korábban megjelent köteteiről ITT
ITT pedig a török korról írt ajánlónkat olvashatjátok el újra
Lőrinc László: 25 szelfi a felvilágosodás korából
Illusztrátor: Rátkai Kornél
Kolibri Gyerekkönyvek, 2021
160 oldal
3499 Ft