Ugyanaz a sztori?
Mesés történeteinknek, így a legismertebb népmeséknek is számos értelmezése lehetséges. Akár az illusztrációkon keresztül is megmutatkozhatnak a befogadás csapásirányai. Ez pontosan látszik akkor, amikor különböző illusztrátorok dolgoznak ugyanazzal az ismert, archetipikus szöveggel, mint ahogy ez történt a Csimota Kiadó Design-könyv sorozatának munkálatai során is. Nem véletlenül tekintünk ma erre a 2006-os sorozatra a magyar illusztrációtörténet egyik fordulópontjaként, hiszen a vizuális történetmesélés, a látvány „szövegszerűségének” komolyan vétele tette lehetővé a kísérletet.
Öt klasszikus mese (Piroska és a farkas, A három kismalac, Hófehérke és a hét törpe, Csizmás kandúr, Csipkerózsika) öt-öt grafikus képi világában íródott újra – szöveg nélkül, csak a borítón szereplő címmel, egymástól teljesen eltérő vizuális elbeszélésben. Kiderült: a magyar gyerekek is képesek szövegként olvasni a különféle vizuális jelrendszereket.
A vizuális narráció az elmúlt évek gyerekkönyv-illusztrációiban továbbfejlődött, és két nagy tendencia alakult ki. Az egyik a képek fokozatos térhódítása, akár a szöveg rovására; a másik az önértékű, a szöveggel egyenrangú képi elbeszéléseké. Ezek az irányok az eddig kevéssé keresett (piacképtelen) művészkönyvek, az autonóm könyvtárgyak felé mutatnak.
Miért mondunk egyáltalán történeteket?
A narrációkutatás számos iskolája ad erre különböző válaszokat. Mivel a mesemondást is a történetmondás részének tekintjük, érdemes áttekinteni a narratológiai alapvetéseket. Van, aki a szóbeli történetmondást az írásbelivel állítja szembe. Van, aki a leíró, tárgyi tudástól különíti el a mesék tenni, élni és meghalni tudását. Lássuk!
- A népi történetek segítenek meghatározni, hogy adott társadalomban mit tartanak képességnek, kompetenciának. Ez alapján lehetővé teszik, hogy a közösségben végbemenő vagy végbevihető teljesítményeket értékeljék.
- A történetmondás, a narratíva mint forma, teret enged a játéknak, a nyelvjátékok sokféleségének.
- A mesélés társadalmi kötelékeket alkot, mind a mesemondás, mind a mesélt minták alapján. A történetmondó és a hallgatóság, de még a mesekarakterek is beszédaktusokat hajtanak végre, melyek meghatározzák, hogy mit lehet mondani ahhoz, hogy meghallgassák. A közbeszólásoknak is van feltételrendszere. A mesemondás helyzetének tehát megvannak a pragmatikai szabályai, amelyek áthagyományozódnak. Ezek alkotják azután a társadalmi köteléket.
- „A narratíva ritmikus, ezáltal zenei jelleget ölt. A népmesék mondott formájára ez fokozottan igaz, hiszen a formulák, a rögzült kifejezések, a szövegszintű ismétlődések mindenképpen sajátos ritmust kölcsönöznek a szövegnek.”
- A tudományos elbeszélés formájához képest a mesemondás narratív formája már eleve szavatolt, érvényes (legitim), mivel a kultúra részét képezi. Azt beszéli el, amit egy közösségben meg lehet cselekedni. A tudományos diskurzus ezzel szemben csak közvetetten legitimál.
(Vö. Nagy Gabriella Ágnes: Magyar (nép)mese Lélektan - kultúra - értelmezés, Tempevölgy könyvek 26. 2018.)