Időutazás a meséken keresztül
Zágoni Balázs az óvodás kisfiúról, Barniról szóló négyrészes sorozatában egy kisgyerek életének jellegzetes szereplői és történetei vegyülnek a gyermeki képzelettel, sajátos világlátással.
A Kincses Képeskönyvek kötetei (melyeknek Zágoni Balázs részben szerzője, részben szerkesztője) erdélyi és magyarországi városok történetét mutatják be a gyerekolvasóknak.
A történelmi tényekre alapozó, mesés ismeretterjesztés a meghatározója az Irány a suli! (Régen és má)-nak is.
A tanárképző főiskolákon, egyetemeken az oktatástörténet nem tartozott a különösebben izgalmas kurzusok közé, az pedig, hogy erről a témáról gyerekeknek, ezen belül is elsősorban kisiskolásoknak érdekesen beszéljen, komoly kihívás egy szerzőnek.
Miközben nagyon is fontos, hogy a gyerekek el tudják helyezni magukat és iskolájukat a történelmi láncolatban, lássák, miben szerencsésebbek korábban élt társaiknál, és mi az, ami nem változott az évszázadok során.
A kötet négy korszakot vesz sorra
A 800, 400, 100 és 40 évvel ezelőtti, illetve a mai iskolát mutatja be, miközben az adott korszak társadalmi rétegzettségéről is igyekszik vázlatos képet adni.
Ez így elég ijesztően hangzik, a szerző azonban történetekbe ágyazza az ismeretterjesztést, a társadalmi különbségeket pedig úgy érzékelteti, hogy minden korszakban egy gazdag, de legalábbis jobb módú, szerencsésebb élethelyzetű és egy szegény gyerekről/családról olvashatunk. Szól arról is, hogy mennyiben tért el egymástól a fiúk és a lányok iskoláztatása, lehetséges pályaválasztása.
Maguk a történetek általában az iskolakezdéssel, az évnyitóval, az iskolai napirenddel, a tantárgyakkal kapcsolatosak, mögöttük azonban kirajzolódik a diákok családi háttere is. Az ismeretterjesztő szándékot a fejezetek végén összefoglaló táblázatok erősítik a diákok öltözetéről, tantárgyairól, lehetséges életútjáról.
A régmúltról szóló fejezetek idegen szavait a szöveg azonnal megmagyarázza, a latin mondatok kiejtését is közli. Az ismeretterjesztés és a történetmesélés aránya itt az előbbi, majd ahogy haladunk a jelen felé, az utóbbi felé billen. A nyelv változását a szerző a névadással is jelzi, így jutunk el a Csekétől a ma divatos Lili és Bence nevekhez.
A kötet a Koinónia Kiadó gondozásában, Kolozsvárott jelent meg, elsődleges célközönsége a romániai magyar olvasó, így az utolsó előtti fejezet történelmi hátterét a Ceaușescu-éra adja. Nemcsak a diktátor minden osztályteremben ott függő (és ahogy az egyik szereplő megjegyzi, soha nem öregedő) fényképe, de a romániai felnőtt olvasónak ismerős márkanevek (például Brifcor üdítő, Porumbita sütemény) is a szöveg helyi ízeit erősítik.
A kötet a Koinónia Kiadó gondozásában, Kolozsvárott jelent meg, elsődleges célközönsége a romániai magyar olvasó, így az utolsó előtti fejezet történelmi hátterét a Ceausescu-éra adja. Nemcsak a diktátor minden osztályteremben ott függő (és ahogy az egyik szereplő megjegyzi, soha nem öregedő) fényképe, de a romániai felnőtt olvasónak ismerős márkanevek (például Brifcor üdítő, Porumbita sütemény) is a szöveg helyi ízeit erősítik.
(A magyarországi felnőtt olvasó persze ezeket rögtön behelyettesíti Bambival vagy az Utasellátó jellegzetes édességeivel.)
Mindezt nem valamiféle nosztalgia jegyében említem, hanem azért, mert jó példa arra, hogy a szöveg a jelenkorhoz közelítve egyre több ilyen jellemző aprósággal, stílusfestő elemmel él.
Ebben a fejezetben megjelenik az addig hiányzó humor is
Például a diktatúrát halkan és titokban kinevető szülők részéről. Vagy amikor az iskolai ünnepi beszédet meghallgató kislány így összegzi, hogy mit szűrt le a hallottakból:
„Mindjárt jönnek a munkások, felrobbantják azt a falat, és ott lesz a kommunizmus útja, tehát ott fogunk hazamenni. Csak még meg kell várnunk Ceauşescu elvtársat, mert ő hozza a bombát…” (84).
Igaz, ez a humor inkább a felnőtt olvasónak szól, és nem a kisiskolásnak. A gyermeki gondolkodás azzal, hogy értelmezni próbálja, leleplezi a szlogenek hamisságát, de nevetni a felnőtt fog rajtuk.
Az első fejezetek nyelvi megformálása szárazabb, iskolásabb, az ismeretanyag irodalmi „átfordítása” kissé nehézkesebb. Egy példa:
„Zsiga és Zsuzsa testvérek voltak és palotában laktak. Szüleik nagyurak voltak, és övék volt a palota. Jóska és Kata szintén testvérek voltak, és egy szobában laktak a palota egyik szárnyában.”
Az utolsó két fejezetben már nem találkozunk ilyen kopogó, mechanikus mondatokkal, érződik a személyes tapasztalat ereje, amely a szereplőket jellemző nyelvhasználatban is megnyilvánul:
„Tudod, hogy Gerébék kiszöktek nyáron Magyarba?” – kérdi Marci Gábortól (85).
Más kérdés, hogy a mai gyerekeknek már el kell magyarázni, miért is úgy kellett szökni Magyarba, miért nem lehetett egyszerűen csak átmenni a határon. A kötet nem ad és nem is adhat magyarázatot mindenre, nem törekedhet enciklopédikus teljességre, de jó alap a kiinduláshoz, a kérdezéshez.
Az utolsó fejezet nem kötődik konkrét helyszínhez
Járhatunk Magyarországon, Romániában vagy bárhol máshol, a kis- és nagykamaszok mindenütt ugyanazokat a márkákat hordják, ugyanúgy nem az anya által csomagolt tízóraira, hanem a gyorséttermi menüre voksolnak.
Ami – felnőtt olvasóként – különösen szomorúvá és realistává teszi a befejezést, hogy a társadalmi különbségek és az eltérő életlehetőségek ma éppúgy fennállnak, mint 800 vagy 400 évvel ezelőtt.
A nagyvárosi, jól szituált családba született Lili és Bence ugyan egy látogatás erejéig eljut a falusi, hátrányos helyzetű gyerekeket összegyűjtő holland alapítványi iskolába, és találkozik a szegregátumban élő, otthon éhező Ildivel, de az utolsó oldal nem sokat szépít a valóságon: Ildinek abban a kivételes esetben adathat meg a kiemelkedés esélye, ha nagyon jól tanul, és talál egy pártfogót, akinek a segítségével jobb iskolába kerülhet.
A kötet azzal már nem veri fejbe a gyerekeket, hogy ha ez a kivételes együttállás nem következik be, akkor mi lesz vele.
A négyzet alakú, igényes küllemű, kézbe illőre tervezett kötetet Rudolf Ráhel illusztrálta
Jellegzetes formavilága, a barnás-szürkés alapszínek melankolikus hangulatot teremtenek. A régebbi korszakokat ábrázoló fejezeteken átszűrődik az a rideg, kemény világ, amilyennek a középkori életet és oktatást ismerjük vagy képzeljük. A földesúrhoz lovas kocsin igyekvő apa-fia kettős képében (11) benne van a szorongás, a kiszolgáltatottság érzete. A felsorolásszerű illusztrációkon (például mi van az iskolatáskában, hogyan öltözködtek a gyerekek az adott korszakban) pontosak a részletek, itt már több az élénkebb szín is. Ami feltűnő: a gyerekek általában idősebbnek tűnnek a szövegbeli koruknál, és ez elsősorban az arcábrázolásnak, az orrok-szemöldökök markáns vonalának köszönhető. Ezek a gyerekek egy-egy kivételtől eltekintve nem mosolyognak.
Arcukon ijedség vagy mélabú, néha kamaszkori világfájdalom látszik, amitől a címben szereplő Irány a suli! felszólítás inkább hat fenyegetőnek, mint biztatónak.
Persze nem kérem számon a hurráoptimizmust, hiszen a kötet egyik erénye éppen az, hogy reális képet igyekszik adni az iskoláról és annak szereplőiről. Tematikájában és annak feldolgozásában is hiánypótló vállalkozás, amelyet a kiadó elsősorban iskolakezdőknek, kisiskolásoknak ajánl.
Inkább az utóbbira, a harmadikos-negyedikes korosztályra szavaznék, ők azok, akik már a kötetben szereplő ismeretanyag befogadására is készek lehetnek.
Turbuly Lilla
Zágoni Balázs: Irány a suli! (Régen és ma)
Illusztrátor: Rudolf Ráhel
Koinónia Könyvkiadó, 2021
123 oldal
2800 Ft