Az állatmese az egyik legrégibb irodalmi műfaj, prózai és verses formában is létezik. Kezdetektől fogva gyermekek okítására is alkalmazták. Az állatszereplők jelen vannak a népmesékben és az antik irodalomban is. A görög Aiszóposz i. e. az 6. században íródott meséi először 1484-ben jelentek meg angolul.
Hogy mi mindent képviselnek az állatok a mai szövegekben, és ezek közül a gyerekeknek szóló művekben, arra a humán tudományok kutatói keresnek választ. Hiszen az írásbeliség története során sok ezer év alatt az ember mindig újradefiniálta magát az állatokhoz képest, a szövegekben is változott, hogy mi különbözteti meg a két őket.
Az állatmesék beszélő állatokkal vannak tele, a varázsmesék pedig az állatok nyelvét értő emberekkel. Előfordul az is, hogy egyes szereplők állattá változnak (Tizenkét hattyú, Az aranyhajú kertészbojtár, vagy a hős egy állattól származik (Fehérlófia).
Az állatok antropomorfizációja, vagyis az emberszabású állat mellett az ember animalizációja is megfigyelhető. Ha az ember állattá válik, akkor megszűnik beszélni. A mai mesékben viszont inkább attól lesz állatias egy hős, ha nem képes elmélyülten figyelni, gondolkozni, vagyis kontemplálni. Miközben az állatra a multitasking jellemző, hiszen egyszerre többfelé kell figyelnie, hogy elhárítsa a potenciális veszélyeket, az emberi kultúra teljesítményei az elmélyült szemlélődés által váltak lehetségessé.
Az állatmesék nem csupán amiatt válnak alkalmassá gyermekek okítására, mert a korlátozott képességű állatokkal könnyen párhuzamba állítható a gyermeki viselkedés- és gondolkodásmód, hiszen bizonyos állatok értelmi fejlettsége azonos egy néhány éves kisgyermekével, hanem azért is, mert feltárhatók az emberi (gyermeki) viszonyulások a többséghez, a közösséghez. Feltárhatók az egyéni és a közösségi szemléletmód közötti szakadékok, illetve a szakadék áthidalásának módozatai.
Az állatmesék megkívánják, hogy perspektívát cseréljünk az állattal. Ezért is szólnak az állatmesék gyerekekhez és felnőttekhez egyaránt.
A gyermek számára, aki állatmeséken nő föl, nem okoz gondot hátrahagyni az emberközpontúságot, és ebben nem csak a fantáziája segíti. Még nem sajátította el teljesen a közösségi együttélés szabályait, most próbálgatja a viszonyulás módozatait.
A mai állatmesék között találunk olyat (Dániel András: A nyúlformájú kutya), amely animalizálja az embert, és antropomorfizálja az állatot. Ugyanakkor ebben a mesében az antropomorf állatszereplő az állati létmódban sem találja meg a közösséget, a többi állat nyitottságát. Ezzel a szerző nem csupán a kamaszok konfúz identitását ábrázolja, hanem egy kortárs társadalmi jelenséget is. Másként látjuk magunkat egy teljesítményelvű világban, mint ahogy az érzékel bennünket. (V. ö. Nagy Gabriella Ágnes: Az állatmese mint médium. Az állat humanizálásától az ember antropomorfizálódott állattá válásáig, in Hermann Zoltán – Lovász Andrea – Mészáros Márton – Pataki Viktor – Vincze Ferenc (szerk.): Medialitás és gyerekirodalom, KRE – L’Harmattan, 2020.)