Emlékszik még, melyik Petőfi-vers hagyott először önben maradandó élményt, és miért?
Nagyon szerettem a János vitézt; amikor még nem tudtam olvasni, a szüleim mesélték esténként. Édesapám a Kacsóh-daljátékból gyakran dúdolta a Kék tó, tiszta tó dallamát, amely a mai napig meghat. Amikor már én magam olvastam, mindig megálltam a szövegben, és elképzeltem a patakot, amely „tükörré lett” – ezt a képet nagyon szerettem. Felnőtt fejjel úgy gondolom, gyerekként Petőfi képi világának a csodája fogott meg. Ma is elgyönyörködöm, amikor „a lassu patak révedez”, vagy elképzelem „a kék messzeség ködében” eltűnő várost.
Az ön gyerekkorában hogyan zajlott a Petőfi-oktatás?
Bizonyára a kötelező sztereotípiák szerint: lánglelkű költő, forradalmár, a nép fia, „akasszátok fel a királyokat”… Nem is emlékszem igazán, csak a későbbi, gimnáziumi Petőfire, akit kedves tudós-költő tanárom, Orbán Adorján mutatott meg nekünk.
Az a Petőfi élt: szeretett, haragudott, nevetett, átkozódott, kipróbált mindent költőként-íróként, játszott az irodalommal, és ha kellett, bele is halt.
Petőfi nemzeti nagyságként szinte elérhetetlen magasságból néz le ránk. Egy-egy irodalomórán mekkora kihívást jelent „lehozni a földre” a lánglelkű költőt?
Mindig a kamaszkoromra gondolok, próbálom visszaadni azt a heuréka-élményt, amelyet én kaptam a gimnáziumban. Legutóbb azt a címet adtam a tanítandó Petőfi-témakörnek: Az ismeretlen Petőfi. Sok olyan verset is válogattam, amely a szereplírában lubickoló költőt korhely legényként, felsült udvarlóként, hetyke kötekedőként mutatja be, aki nem röstell saját magán is nevetni. Persze megszólalt az Álmos vagyok és mégsem alhatom szinte szürrealista alkotója, A hegyek közt merengője, a Szeretlek, kedvesem! ábrándos szerelmese és a Magyar vagyok hűséges hazafija is. Így már nem volt nagy a kihívás!
Hogyan érdemes, és hogyan nem érdemes Petőfit tanítani?
Petőfit mindenképp érdemes tanítani. A kérdés inkább az, hogy mi érdemesek vagyunk-e rá.
Meglátjuk-e az ő színes, gazdag világát, megértjük-e a lelke mélységeit, elfogadjuk-e, hogy nem kétdimenziós plakát, hanem élő-érző fiatalember, zseniális költő, aki mindent huszonhat év alatt hozott létre, mert csak ennyi adatott neki?
A diákok képesek-e azonosulni a Petőfi által megtestesített figurával? Hogyan lehet megszerettetni egy kétszáz évvel ezelőtt született költőt?
Nem mindennel azonosulnak, de nincs is erre szükség. Lehet Petőfinek olyan emberi-költői vonása, amelyet nem kedvel egy-egy diák, de ez az életben is így van. Megkérdeztem a diákjaimat, mi az, amit szeretnek Petőfiben, és mit nem. A válaszok sokfélék voltak: tetszik, hogy ő is szeretett kirándulni; hogy néha szemtelen, és nem tökéletes; vicces, hogy írásban megmutatja, ahogy becsípett (ez az Ivás közben című versre utal); nem szeretem, ahogy szenveleg (a Felhők egyes darabjairól); idegesít, hogy beszólogat; nem bírom az ihaj-csuhajt – csak néhány véleményt idéztem.
Talán kiderült az előzőekből, hogy szeretem egyben látni Petőfit. Inkább egy-egy vers van, amelyet nagyon kedvelek, vagy nem szeretek. Izgalmas kísérlet A hóhér kötele és a Tigris és hiéna is, de feloldódni egyikben sem tudok. Ennek ellenére a színjátszóköri Petőfi-esten mindkettőből mutatunk be részleteket. Az est címe Petőfi Ismerjetek meg! versének a címe volt.
+1
Van-e kedvenc Petőfi-verse?
Nagyon szeretem a Három madár és A hegyek közt című versek finom érzékenységét és Az apostolt, amelyet Kulin Ferenc tanár úr egyetemi óráin értettem meg igazán.
Hadd idézzem A hegyek közt kedvenc versszakát:
„Lenn a völgyben, lenn a mélyben,
A kék messzeség ködében,
A város távol zajában
Hagytam gondod, hazám s házam.”
A Petőfi-kör előző válaszai ITT olvashatók