Emlékszik még, melyik Petőfi-vers hagyott először önben maradandó élményt, és miért?
Szinte biztos, hogy a János vitéz. Emlékeim szerint talán 4. osztály végén jutalomkönyvként kaptam meg, és minden bizonnyal még azon a nyáron elolvastam. Most, felnőtt tanárfejjel, magántanítás miatt olvastam újra a szöveget, és történelem előtti ősnosztalgiám támadt a rablós résznél. Hogy gyerekkoromban ott tényleg féltem és izgultam Jancsiért. Hogy a párbeszédből tulajdonképpen alig értettem valamit, ezért inkább nem foglalkoztam vele. Hogy a gyermeki „erkölcsi mércém” abszolút helyénvalónak élte meg a kincs becsületes el-nem-rablását és a zsiványok bűnhődését. Utóbbi különösen izgalmas szövegműködés, hiszen lecsupaszítva egészen kegyetlen tettnek tűnhetne: élő emberekre rágyújtani a házat. Akkor nem volt, és azt hiszem, most sem az. Emellett sokára jöttem csak rá, mennyire félreértettem a Füstbement terv című vers címét. (Ha már annyira szeretjük Petőfi nyelvét időtlenül modernként jellemezni.)
Az ön gyerekkorában hogyan zajlott a Petőfi-oktatás?
Őszintén nem emlékszem. Gimnáziumból már több emlékem van, onnan tudok következtetni. Ott nagyon meglepett, hogy egy szöveg a szerzőjétől függetlenül is képes jelenteni valamit. Zavarba is jöttem, hiszen az életrajzi tény tökéletes viszonyítási pont. Ebből gondolom, hogy meglehetősen egyoldalú lehetett az általános iskolai oktatás.
Petőfi nemzeti nagyságként szinte elérhetetlen magasságból néz le ránk. Egy-egy irodalomórán mekkora kihívást jelent „lehozni a földre” a lánglelkű költőt?
Egy XXI. századi diák számára egyáltalán nem elérhetetlen. Sőt, nem is magas. Még abban sem vagyok biztos, hogy ez a térbeli viszony megfelelő a viszonyulás leírásához. Éppen ezért különösen nagy kihívás. Személyes tapasztalatom idénről a kiüresedés: nemzeti ünnepeken annyiszor hallották már a diákok – sokszor anélkül, hogy foglalkoztak volna amúgy magával a szöveggel, hogy a megértésnek valamely fokára jussanak –, hogy indíttatásuk sincs a felfedezésre. A Petőfi kevésbé ismert szövegeivel való találkozás, a velük való hosszabb, mélyebb bíbelődés izgalmas és eredeti megértéseket hozhat. Az elbeszélő költeményei szerintem abszolút alkalmasak erre – csak akkor egyrészt teljes egészében el kell olvasnia mindenkinek, másrészt legalább 6-8 órát rájuk kell szánni. Amit ugye a mostani központi tartalmi szabályozók nem tesznek lehetővé…
Hogyan érdemes, és hogyan nem érdemes Petőfit tanítani?
Szerintem elsőnek a diákokkal együtt kell valamennyire lebontani ezt a kultuszt, ami hálás és egyben veszélyes feladat is. Nehéz, mert valahogy képtelenek vagyunk (mi, a magyar társadalom, a közoktatás és a magyartanárok) félretenni a Szerzőt. A PIM új állandó kiállítása is csak nyomokban mutat erre, és igazából ennek az interjúnak a kérdései sem igazán a szövegvilággal akarnak foglalkozni. Pedig a szöveg felől közelítve tárgyszerűen igazolhatók Petőfi nyelvének fantasztikus megoldásai és pongyolaságai, bizonytalanságai, sematikus megoldásai is. Amiből egy rétegzettebb, összetett kép alakulhatna ki.
Erre alapozom a második lépést, az egyéni Petőfi-képek felépítését: szabadon választott versekből tartott páros kiselőadásokkal, értelmező szavalatokkal, parafrázisokkal vagy kreatív írásos feladatokkal, illetve összegző analitikus esszével. Így van esélye a diáknak kritikusabb, kevéssé kultikus és talán valamennyire koherens képet létrehoznia ebből a rövid, de gazdag életműből. Természetesen ez újabb 6-8 óra, így már legalább egy hónapja Petőfivel foglalkozunk, amit ugye a mostani központi tartalmi szabályozók nem tesznek lehetővé…
A diákok képesek-e azonosulni a Petőfi által megtestesített figurával? Hogyan lehet megszerettetni egy kétszáz évvel ezelőtt született költőt?
Az előző válaszra visszautalva: miért kéne azonosulni ezzel a figurával? Miért kéne megszerettetni? A Petőfi-szövegben megnyilvánuló hang úgy sokféle, hogy folyamatosan ellentmond önmagának. Ezen ellentmondások feltárása és megértése lehet egy nagyon izgalmas kaland, amelynek következményeként egyes diákokhoz közelebb kerül ez a szövegvilág. De oka semmiképp sem lehet a vizsgálódásnak.
Petőfi melyik énje áll a legközelebb önhöz? A melankolikus, mint a Felhők-ciklus szerzője; a humoros-játékos-csipkelődő; a szabadságharcos-királyakasztó forradalmár; a madaras-virágos-szerelmes, avagy a Szörnyű idő hazasirató költője?
A humoros és az öntudatos keveréke, A helység kalapácsának elbeszélője vagy A természet vadvirágának megszólalója: ahol képtelenség eldönteni, hogy az amúgy nagyon intenzív érzelmek mímeltek, vagy nem, hogy az (ön)irónia milyen fokán is vagyunk éppen, és részben ebből következően mi is a beszélő valódi kommunikációs célja. Kicsit az irónia vagy tragédia esete, mintha Petőfi az önmagáról felépített képet is kiröhögné olykor, és azt szeretem leginkább, hogy ez egyszerre, elválaszthatatlanul van jelen a szövegben.
+1 Van-e kedvenc Petőfi-verse?
Mindig más a kedvencem. Idén a Fa leszek, ha... kapott meg, de évek óta nagyon szeretem A természet vadvirágát. Szeretem a nyelvi megelőzöttség tapasztalata felé mutató megoldásokat a tájversekben és a hitvesi líra egyes darabjaiban; különösen azt, hogy még nem állt össze, nincs egységes hitvallás és nyelvszemlélet mögötte, csak úton van felé. Példákkal kifejezve „…a levágott sarju-rendek, / Mint a könyvben a sorok, hevertek” A Tiszából vagy a megnevezés lehetetlenségének finom iróniája a Minek nevezzelek?-ből. Szívből sajnálom, hogy nem tudott megérkezni.
Az év elején indult Petőfi-kör sorozatunk további tizenkét válaszadóját is ajánljuk, az interjúk elérhetők ITT.