Másfajta figyelem az, amellyel a sorozatokat habzsoljuk, mint amellyel a regényekben merülünk el?
Miért tudta felváltani a tömegek életében egyik a másikat? Miben hasonlít a szórakozásnak ez két válfaja? Vajon ugyanolyan értelmező tevékenységet igényel, és ugyanolyan hatású az egyik, mint a másik? Miért van olyan sok sorozatfüggő, míg „könyvfüggők” szinte nincsenek? Fontos kérdések ezek, főleg azoknak a szülőknek, akik kiskamaszokat nevelnek.
Az olvasás
Az olvasás olyan típusú figyelem, amelyben egyszerre van jelen a különleges, nem hétköznapi odafordulás, a koncentráció, ugyanakkor valamilyen áramló élmény, flow, elragadtatottság is jellemzi. A flow-élmény csak aktív befogadói részvétellel képzelhető el, ezért a képernyő-rágógumizás ebben az értelemben másfajta figyelem, nem művészetértelmezés. Ha azonban a befogadás módja aktív, és a befogadó valamilyen módon próbára teszi a képességeit, akkor megtapasztalja ezt az áramlást, és ez független lehet a műfajtól: egy jól megírt sorozat is előidézheti.
A hétköznapi kultúrafogyasztás azonban szinte törvényszerűen számolja fel a műalkotások által kiváltott tapasztalatok ünnepi, megrendítő vagy kizökkentő hatását.
Persze nem biztos, hogy az olvasásnak is minden pillanatban megrendítő élménynek kell lennie. Lehet más funkciója is annál, mint hogy ünnepként kiemel a hétköznapokból az esztétikai tapasztalat révén.
A figyelem korról korra változik (Jonathan Crary: Az érzékelés felfüggesztései: Figyelem, látvány és modern kultúra) de csak a XX. században válik kiemelt fogalommá. Mégpedig egyes filozófusok szerint azért, hogy egy ilyen XX. századi bonyolultabb társadalom szervezhető és fegyelmezhető legyen. Az emberi testben rejlő energia a leggazdaságosabban legyen kiaknázható a futószalag-technikára épülő tömegtermelésben.
Kutatásokkal alátámasztott tény, hogy az irodalom befogadása speciális figyelmet igényel, és a műfaj abszolút nem kiváltható a mozgóképpel. Órákig benne lenni egy sorozat vagy egy regény világában ugyanakkor hasonló tapasztalat. A XX. század elején egész tanszékek épültek a „szoros olvasás” módszertanára, vagyis arra, hogy kimutassák, az irodalmi szövegek milyen módon rétegzettek, s ezt hogyan alkotjuk újra a befogadásban. Azaz: miben igényelnek másfajta figyelmet az irodalmi művek, mint a tömegmédiumok. A film például nem hagy időt az átgondolásra, mivel a képek folyton változnak, és folyamatosan átrajzolják, újrarendezik a néző képzettársításait. A szavakról a gesztusokra irányítják a figyelmet. Így tehát a sorozatok más erővel szögezik a kanapéhoz a nézőt, mint amivel az olvasott szövegek fogják meg a befogadójukat. (V. ö. „Panoptikum, szoros olvasás és a jó cukor – Kerekasztal-beszélgetés a figyelemről Molnár Gábor Tamás, Simon Attila, Tófalvy Tamás és Fodor Péter részvételével”. Alföld, 73.3 [2022]: 61–70.)
Te sorozatot nézel vagy olvasol?
Mi a figyelem?
A figyelem kutatását meglehetősen elhanyagolta a filozófia. Arisztotelész a figyelemkonfliktussal, Descartes a figyelem irányításával, Leibniz nem tudatos tevékenységként foglalkozott vele, de egészen a XX. századig nem vált folyamatos diskurzus tárgyává.
Husserl a fenomenológia talaján már részletesebben tárgyalja, míg a kétezres évek elején Bernhard Waldenfels dolgozta ki máig a legérvényesebben a figyelem jelenségének elméleti felfogását. Eszerint a figyelem nem csak testi-empirikus, s nem is csupán kulturális jelenség. Összetett, köztes esemény, amely természet és kultúra között, az én és a világ között játszódik le. A váratlan, a kalkulálhatatlan is a jelenség részét képezi, közrejátszik benne a személyköziség etikai és politikai vetülete is.
