Korábban már írtunk Boldog Zoltán rendhagyó kötetéről, amely gyerekeknek szól a (gyerek)szegénységről, most a költészet napja alkalmából Ayhan Gökhan beszélgetett a szerzővel.
Hosszú ideje kritikaírással és szerkesztéssel foglalkozol, ennek egyenes következménye a gyerekköltészet? Vagy volt valamilyen váratlan életfordulat, ami megelőzte az ötletet?
A váratlan fordulat leginkább a tanárságommal függ össze. Ugyanis a nyári szünetben én vigyázok a lányaimra, a feleségem többnyire dolgozik. Az egyik ilyen kánikulai napon a szegénységről kezdtünk beszélgetni, akkor álltam neki versrejtvényeket írni. Kíváncsi voltam, mennyit értenek meg belőlük az akkor kisiskolás és óvodás lányaim. Előfordult, hogy túl bonyolult volt nekik pár szófordulat, néhány kép, ilyenkor finomítottam rajtuk, kiegészítgettem őket. Akadt, ahol már elsőre felnevettek, elcsodálkoztak, örültek, hogy rájöttek valamire.
Mindez tehát nem verseskötetnek indult, hanem belső használatra szánt rejtvény volt.
Sőt, bevallom, azt mondtam nekik, hogy egy költő barátom küldte őket, hogy olvassam fel nekik, kérjem ki a véleményüket. Attól féltem, ha felfedem előttük magam, akkor csak engem keresnek majd bennük, megpróbálnak faggatni, mire gondoltam, amikor az adott sort írtam, és könyörögni fognak a megfejtésért.
A másik váratlan fordulat az volt, amikor megmutattam a feleségemnek az írásokat. Ő elég kritikus a gyerekversekkel kapcsolatban, néhány évvel ezelőtt napi sok ezres közönségű blogot vezetett, és ott kíméletlenül elmondta a véleményét a neveléssel kapcsolatos tabutémákról. Szóval tartottam a véleményétől. Aztán azt mondta, hogy ezek az írások megérintették, és szerinte kezdeni kellene velük valamit.
Rögtön akadt kiadó?
Két helyre küldtem el a kéziratot, ahol azt mondták, jól megírt versek, de ők nem vállalják a kockázatot, mert szerintük a szegénységről ilyen nyíltan nem érdemes beszélni a gyerekekkel. Akkor egy időre elengedtem a dolgot. Később Fűzfa Balázs barátom elkérte a kéziratot, és azt mondta, hogy a kiadója, a Savaria University Press szívesen megjelenteti, mert fontosnak tartja a témát. Balázs egyébként saját pénzét áldozta az ügyre, amiért nagyon hálás vagyok.
A kötet egy gyerek életébe belopódzó, felnőtt témákkal terhelt helyzeteket taglal: szegénység, kiszolgáltatottság, nélkülözés, hitel, járvány, hajléktalanság stb. Honnan tettél szert erre a fájdalmas tudásra, megelőzte valamilyen gyűjtőmunka?
A feleségem és én is szegény családból származunk. A feleségemet azért is érintette meg ennyire a versek világa, mert nagyon hasonló volt a gyerekkora. Az enyém csak abban különbözött, hogy falusi gyerek voltam, amúgy jól éltünk a baromfiudvarunknak és más haszonállatainknak köszönhetően. Előfordult viszont, hogy télen hetenként hordtuk haza a szenet zsákban, mert egyszerre csak annyira futotta. A kötetbeli kislány családja hónapról hónapra él, nem futja semmilyen luxuskiadásra, de önmegtartóztatásuk következtében a felszínen tudnak maradni. Tehát nem mélyszegénységről van szó, hanem egy nehezen fenntartható helyzetről, amely viszont bármikor borulhat egy rendkívüli kiadás, egy betegség vagy egyéb krízis miatt.
Sok hasonló családot ismerünk, amelynek a sorsa egy hajszálon függ. Végső soron a mi családunk is ezek közé sorolható, akik nézegetik a kilós árakat a boltban, latolgatják, hogy felújítsanak, vagy tartalékoljanak, hogy milyen drága csizmát vehetnek a gyereknek. Szóval nem kellett ehhez nagy gyűjtőmunka, csak körbenézés és önvizsgálat.
A fent leírt helyzetből olyan pillanatot próbáltam elkapni, amikor a kislány rájön, hogy ők nem engedhetnek meg maguknak mindent, és ezzel együtt kezdi észrevenni a világban a hasonló sorsú embereket, figyel a szülei ilyen irányú beszélgetéseire. Ezek a témák így szüremkednek be a gyermeki világba, és talán igaz, hogy nincs ott helyük – ha viszont már bekerültek, akkor a gyereknek és a szülőnek is kezdenie kell vele valamit.
„A legolcsóbb tészta az alsó polcra kerül, / hogy a gyerekek kedvében járjanak, / és könnyen be tudják tenni a bevásárlókocsiba” – írod. Van a szegénységnek humora, iróniája?
A szegénységnek bája és humora is lehet. Gyakran csak így tudjuk elviselni, mint a minket körülvevő őrületet. A humor a felülemelkedés eszköze, hiszen az ember belesüpped egy helyzetbe, és már észre sem veszi, megszokja. A humor és az irónia azt jelenti, hogy még érdekel a dolog, tudod, hogy benne vagy, de birkózol vele. Akkorákat nevettünk a falusi disznóvágásainkon a szüleimmel, hogy milyen szegények vagyunk, de mennyire jól élünk! Ezt szoktam én is mondani a lányaimnak, amikor megkérdezik, miért nem veszünk már új autót, elektromosat. Mi ezzel is boldogok vagyunk! Minek nekünk új autó? – szól a válaszom, és azt hiszem, értik. Azóta olyan büszkén dicsekednek a tizenhat éves autónkkal, hogy más iróniának érzi. Pedig csak a szegénység pátosza, amit a vágy idéz elő.
A szegény ember nem vehet meg mindent, de a vágyai széppé tehetik az életét, motiválhatják.
Tehát az irónia, a humor csak pillanatnyi megoldás, de olyan fontos, mint fogfájásnál a gyógyszer.
Az egyik szövegedben utalsz rá, hogy a rendezettebb családi körülmények közt élő gyerekek kigúnyolják a szegényebbeket. A felnőtt gonoszságánál a gyermek gonoszsága rosszabb? Felkészülhet-e rá egy védtelen gyerek?
A gyermekek „gonoszsága” ösztönös, egyfajta védekezés, de mintakövetésből is származhat. Fontos lépés egy gyermek érzelmi fejlődésében, hogy megtapasztalja, mikor bánt meg valakit, és miként kell erre reagálnia, mit érez a másik. Visszatámad? Sírni kezd? Ha a szülők is megtanulnak bocsánatot kérni a gyerektől, akkor ő is elsajátíthatja ezt. A hatalom, a tapasztalat, a kor ugyanis nem biztosíték rá, hogy nem hibázol. Mi gyakran megkaptuk a feleségemmel a lányainktól, ha valamit tiltottunk, hogy „hülye apa, hülye anya”. Következetesen mondogattuk, hogy ez nekünk nagyon rossz, szomorúak leszünk tőle. Megértették. Ez ritkította az egymással szembeni agressziójukat is, ami testvéreknél elég gyakori.
A „gonoszkodás” tehát nem végzetes magatartástorzító tényező…
A „gonoszság” határainak feszegetése megfelelő szülői és pedagógiai környezetben akár az empátia fejlesztésére is alkalmas. A gond akkor kezdődik, mikor a gúnyolódás, a szekálás, a bullying már a hatalom örömét jelenti a bántalmazónak, és láthatatlan vagy reflexió nélküli marad. Ilyenkor a személyiség részévé válhat, és e szempontból nem sokban különbözik a felnőtt és a gyermeki „gonoszság”. Talán annyiban mégis, hogy ameddig nevelési helyzetben van a gyermek, tehát iskolába jár, addig mindig van mód a változásra.
Ezért is olyan fontos a pedagógusok szerepe, akiktől manapság elvileg csak oktatást és gyerekfelügyeletet várnak el, miközben az elmaradt nevelési munkát is nekik kell elvégezniük.
Gyerekektől milyen visszajelzés érkezett a verseidre, hogyan fogadták, könnyen kapcsolódtak a szövegekhez?
A lányaim élvezték a közös munkát, ebből adódóan büszkék voltak, mikor hallhatták a versek végleges verzióját. Ehhez az is hozzájárult, hogy az adott nyár végén elárultam nekik: ezeknek a szösszeneteknek mi hárman vagyunk a szerzői.
A másik fontos visszajelzés az Igazgyöngy Alapítványtól érkezett, akik Fűzfa Balázs barátomon és kiadómon keresztül visszaigazolták, hogy hitelesen írtam a szegénységről. Nagy lelkesedéssel kapcsolódtak a kötet anyagához, és néhány hét alatt összeállították az illusztrációnak szánt anyagot.
Engem inkább a barátaim és az ő gyerekeik reakcióinak a különbözősége lepett meg. Míg anyuka ismerőseimet megríkatta a kötet, addig a gyerekeik sokszor felnevettek egy-egy szókapcsolaton.
Annak örültem, hogy a gyermeki humor feloldja ezeket a súlyos kérdéseket, de álmomban sem gondoltam volna a felnőttekre gyakorolt ilyen erős érzelmi hatására.
Az illusztrációk készítői az Igazgyöngy Alapítvány Művészeti Iskolájának tanulói. Varázslatos, impulzív, egészséges képi világú, vibráló munkák láthatók a könyvben. Mit tudhatunk az alkotóikról?
Az alkotókat személyesen nem ismerem, de nagyon szeretnék hozzájuk eljutni. Azt tudni kell, hogy L. Ritók Nóráék nagy hangsúlyt fektetnek pedagógiájukban a rajzolásra, így a kötet kéziratának megérkezése előtt már rengeteg nyersanyaggal rendelkeztek. Ezekből a már meglévő munkákból válogatták a versekhez az illusztrációkat. Tehát nem az a mesebeli történet kapcsolódik a Hagyma és levendulához, hogy az írások inspirálták a rajzokat, bár ezek egymásra találása is meseszerű. Viszont erősen reflektálnak egymásra a szövegek és a képek, ezért alig hittem el, hogy a gyerekek illusztrációi nem közvetlenül a versekhez kapcsolódnak.
A hidat itt is a szegénység jelenti. Az alkotó gyerekek mélyszegénységben élnek, és ebből a helyzetből mutatják meg, milyennek látják a világot. Az Igazgyöngy Alapítványnak is hála: életvidáman, varázslatosan, a maga egészségében szemlélik – ahogy te is fogalmaztál a kérdésedben. Ez tehát a szegénység derűje, amit a versekben én is érzékeltetni próbáltam.
Adatok, kutatások bizonyítják, hogy az Európai Unió általunk lakott tagállamában a szülők anyagi helyzete miatt nem ritka a gyermekszegénység. Művészként ennyit tehetsz, eddig terjedhet a felelősséged, hogy megírod?
Volt egy ifjúságiregény-tervem, amelyben egy hackercsoport ír egy programot, hogy a világon lévő összes bankszámlán egyenlő arányban osszák el a világ lakosainak összes pénzét. Ez a cyberkommunista csoport így számolja fel a szegénységet, csakhogy az egészből kimaradtak a legszegényebbek, akiknek még számlavezetésre sincs módjuk.
A szegénység felszámolhatatlan, ezért a csökkentését célzó törekvésnek is öröknek kell lennie. Vannak erre jó példák, mint egykor a Marshall-segély, és az igény is egyre nagyobb rá. Egy alkotó ember három dolgot tehet ezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy nem feledkezik meg róla, és nyitogatja erre a problémára az emberek, a gyerekek szemét. A másik, hogy az irónia, a pátosz vagy a katarzis segítségével elviselhetőbbé teszi a bajokat. A harmadik, hogy kilép ebből a szerepből, és maga is pénzzel, tevékenységgel, étellel támogatja a rászorulókat.
A verseidben szereplő gyerekek hogyan juthatnak hozzá a könyvesboltokban árusított három-négyezer forintos mesekönyvekhez? A mese, a varázslat nem mindenkinek jár?
Ezen én is sokat gondolkodtam, és arra jutottam, hogy a könyvtár, különösen az iskolai könyvtár lesz az a hely, ahol a szegényebb gyerekek kortárs kiadványokat olvashatnak. Ezért is lenne elengedhetetlen olyan keretet biztosítani az iskoláknak, ahol a könyvtáros, a tanító és a magyartanár kedvükre válogathat a megrendelhető friss kötetek közül. De nem szeretnék sem a kérdés, sem a felelősség alól kibújni. Amikor és ahol az állam nem működik hatékonyan, nekünk kell kézbe vennünk a dolgokat.
Tehát személy szerint annyit tudok tenni, hogy egykori iskolai könyvtárosként felhívom a kollégák figyelmét a kötetre, és a szerzői példányaimból is adok azoknak az iskoláknak, ahol nem engedhetik meg maguknak a rendelést. Egyébként más iskolákban tanító kollégák is szép számmal adtak le előrendelést a kötetre, úgyhogy nem tűnik reménytelennek az ügy, hogy eljusson olyan diákokhoz, akiknek a szülei nem vásárolnák meg a könyvet.
Aki viszont mégis úgy dönt, hogy jobb módú lévén rendel magának vagy másnak, az ne keresse a könyvesboltokban, mert csak egy független magyar kiadók könyveit terjesztő digitális áruházban juthat hozzá. Ajándéknak is szép lehet, Süth Gabriella nyomdai előkészítő és Trifusz Péter borítótervezői munkájának köszönhetően.
Ayhan Gökhan