Pájer Lillával a cicás könyvek sikeréről, az állatok ábrázolásáról, példaképeiről és ihletőiről beszélgettünk, illetve arról, milyen képzési lehetőségek elérhetők itthon, ezen a sokak számára kedves, de nagy gyakorlatiasságot igénylő területen: a gyerekkönyv-illusztrációban.
Hol tanultál, mi adott hozzá legtöbbet a tanulóéveidből a jelenlegi stílusod kialakulásához?
Nem volt konkrét iskola, ahol rajzolni tanultam. A Corvin Rajziskola grafikai képzésén vettem részt fél évig, a többi online képzés volt. A Skillshare-oldalon tanultam az iPad Procreate és a Photoshop használatát vagy az animációk készítését. Itt ugyan nem alakulhatott ki hagyományos tanár–diák kapcsolat, de az elkészült munkákat fel lehetett tölteni, és arról kaptam visszajelzést. Nagyon sokat köszönhetek a szüleimnek, a hagyományos technikákat tőlük tanultam. Anyukám keramikus; fest, mozaikokat is készít, apukám restaurátor; kiválóan mintáz és rajzol. A testvéreimmel kiskorunktól kezdve rengeteget rajzoltunk és festettünk otthon.
Ezek szerint a művészi vénád családi vonalról jött, és autodidakta módon képezted magad. A meseillusztrációt tanultad valahol?
Ezt is főleg online kurzusokon. Épp most veszek részt egy öthetes tanfolyamon, amit egy amerikai illusztrációs ügynökség vezetője és egy brit művészeti igazgató tartanak. Nagyon szeretnék külföldre is dolgozni, és itt sok gyakorlati információt megosztanak. Például arról, hogyan kell egy interjúra felkészülni a Bolognai Könyvvásáron, vagy mire kell figyelni egy portfólió összeállításakor, egy könyvötletben minek kell szerepelnie, hogy azt a kiadó is maga elé tudja képzelni. Tehát a képzőművészeti mellett igazán hasznos gyakorlati tudnivalókat is átadnak. Mutatnak jó példákat, nagyon gyakran a kedvenc illusztrátoraimtól is.
Magyarországon nem találtam olyan kurzust, ami konkrétan mesekönyv-illusztrációval foglalkozik, és látogatni is tudom a a jelenlegi élethelyzetemben. Ez a kurzus pedig akkor is hasznos, ha itthon szeretnék mesekönyvet megjelentetni.
Ha jól értem, főleg a képzések sajátosságai miatt nincs olyan tanár, aki inspirált. Kik a példaképeid, kedvenc alkotóid?
Nagyon szeretem Carson Ellis képeinek hangulatát és a temperatechnikáját. Isabelle Arsenault-ban azt, ahogy a növényeket megfesti és kedvelem a kifejező emberábrázolásait is. Julia Sardában a humorát és a színeit. Beatrice Alemagna bátor, szabad rajzait és színhasználatát. Ő a technikákat is nagyon ügyesen vegyíti, az egymásra rakott festékrétegekre még rárajzol ceruzával. Közös bennük, hogy arra ösztönöznek, gondolkodjak másképp vizuálisan.
Részletgazdag ábrázolásmódod (ahogy akár egy fa belsejének lakóit fested le) Jill Barklemet juttatja eszembe. Kik azok, akik hatnak a munkáidra?
Kortársakhoz könnyebben tudok kapcsolódni, de a „régiek” közül is vannak nagy kedvenceim, például Tove Janson vagy Beatrix Potter, őket gyerekként is szerettem. Jill Barklemet már felnőttként ismertem meg, nagyon szeretem a „félbevágott” fa odúit, nekem is van hasonló képem az egyik könyvben.
Mikor döntötted el, hogy meseillusztrációval szeretnél foglalkozni?
Fokozatosan történt. Hét éve kezdtem el megosztani a munkáimat, ekkortól mertem megmutatni magam. De már nagyjából tíz évvel ezelőtt megjelent a belső vágyam, hogy újra rajzoljak. Akkor ismertem meg a férjemet, ő is bátorított ebben. Elkészítettük a honlapomat, és lassan elkezdtek érkezni a megrendelések: sokan kérnek nyomatokat, készítettem mesekönyvet magánkiadásra, rajzoltam a Csodaceruza magazinnak két rövid meséhez egy-egy illusztrációt.
Mennyiben voltak mások a korai rajzaid?
Az elején nagyon máshogy rajzoltam. Talán kevésbé voltak lazák és festőiek a képeim.
Tanultál japanológiát és pszichológiát. Ezek hogyan formálják az illusztrátori szemléletedet, illetve kamatoztatod-e máshol a munkásságodban, mindennapjaidban?
Az egyetem mellett kezdtem el rajzolni. Először az órákon, azután azokon kívül is. A japanológiát végül nem fejeztem be. Pszichológiából viszont most lett meg a mesterdiplomám, és azt igyekszem is összekötni a munkáimmal. Érdekelnek az emberek, hogy hogyan lehet megérteni egymást. Talán egyszer készítek egy pszichológiai témájú mesekönyvet. Nekem mindenesetre nagyon jó öngyógyító folyamat a festés és rajzolás.
Hogyan készült az első mesekönyved?
A Spicc és Pipa volt az első komolyabb munkám. A szerző, Nattán-Angeli Nóra látta a közösségi oldalamon az egyik festményemet, ő keresett fel, hogy a Scolar Kiadónál van a kézirat, és éppen illusztrátort keresnek. Megkért, hogy készítsek figuratervet, és mutassam be, hogyan képzelnék el egy oldalpárt. Egyeztettünk, elkészítettem az első oldalpárt a kandallós jelenettel, és megmutattuk a kiadónak.
Ezek után jött a második felvonás, a Rojt és Bojt. Ennek viszont nem te vagy az első illusztrátora, a szöveg Aranyvackor-díjat nyert 2017-ben, és akkor Bertóthy Ágnes elkészített egy oldalpárt a történethez.
Igen, a díjat a Pagony Kiadó alapította, de akkor nem volt kapacitásuk, hogy kiadják a könyvet. A szerző végül a Scolarral állapodott meg. Jól ment a közös munka, pozitív volt a Spicc és Pipa fogadtatása, így ez lett a második része a négyrészesre tervezett sorozatnak.
Mennyiben kaptál szabad kezet a kiadótól? Beleszóltak az illusztrációkba?
Mielőtt a kiadónak megmutattuk a képeket, az írónővel volt egy hosszabb egyeztetési folyamat. Az eleje ment nehezebben, amikor a karaktereket kellett kitalálni. Az oldalpárok vázlatait mutattam meg, és a jóváhagyásuk után készítettem el a képeket. A figurák jól alakultak, a vázlatokban nem is kértek változtatást, csak egyetlen helyen. A Rojt és Bojt utolsó oldalpárján én kicsit másképp képzeltem el az illusztrációt.
A képeimnek mindig van egy valós, konkrét síkjuk: például, amikor a felhők közt vannak a cicák, én háztetőket is rajzoltam melléjük, vagy amikor a Holdból majszolnak, akkor egy nénitől is kapnak igazi ennivalót.
A történet végén a két kóbor cica felemelkedését is így képzeltem el, hogy a csillagok egy örökbefogadó család otthonába emelik be őket. De azt mondták, ez túlságosan távol áll a szövegtől, így végül vidám, szivárványszínű felhők közt ábrázoltam őket.
Könnyű volt a szöveghez kapcsolódni?
Örültem, hogy állatokról szól és állatokat rajzolhatok. Volt pár kép, ami a szöveget olvasva egyből megjelent, a Rojt és Bojt éjszakai felhők közt a háztetőkön. A Spicc és Pipában a benti terek kialakítását élveztem. Azt hiszem, sikerült jól eltalálni a cicák testbeszédét, arckifejezéseit. Sokat fejlődtem én is a folyamat során, megtanultam, hogyan kell jól összerakni egy karaktert, illetve egy oldalpár hogyan mutat jól.
A könyvekben finom humorral jeleníted meg, ahogy például a cicák habverővel verik fel a felhőket az égen. Honnan jönnek az ötletek, van-e olyan, amire különösen büszke vagy?
Szeretek csak az illusztrációkon megjelenő történetelemeket kitalálni. Van egy kisegér, aki virágot visz a cicáknak, őt ugyanúgy végigviszem a történeten, mint a második könyv nagy fehér kutyáját vagy a denevéreket. Szeretem elképzelni, ahogy ezeket az apró részleteket örömmel fedezik fel a könyvet nézegető gyerekek.
Volt kiállításod könyvtárakban (a szentendrei Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtárban, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár egyik fiókkönyvtárában). Melyikre emlékszel vissza legszívesebben?
A szentendrei Parti Medvében a Spicc és Pipa könyvbemutatójához kapcsolódott kiállítás, ezt vittük át később a Pest Megyei Könyvtárba. A békásmegyeri Szabó Ervin Könyvtárba pedig úgy jutottak el a képeim, hogy épp a Parti Medvében kávéztam, amikor az egyik nyomatomat megdicsérte a könyvtár odalátogató igazgatónője; bemutatkoztunk, szóba elegyedtünk. Mind a három kiállításra a kialakuló személyes kapcsolatok és visszajelzések miatt emlékszem vissza szívesen.
Munkáidat a nemzetközi közönség is megismerhette, például a nyuszi és a róka kalandjait egy brooklyni kiállításon. Hogy jutottál oda ki, milyen volt a fogadtatás, és vannak-e további külföldi terveid?
Ez régebben volt, amikor részt vettem a Tumblr Sketchbook Projectjében. Meg lehet rendelni tőlük egy vázlatkönyvet, ami a rajzokkal együtt visszapostázva az egyfajta mozgó kiállításba kerül, és ki lehet kérni a „könyves-kocsijukból”. Akkoriban ismerkedtünk meg a férjemmel, voltaképpen a mi megismerkedésünkről szól a nyuszi és a róka története. Ebben az volt számomra fontos, hogy összerakjak valamit, inkább magamnak csináltam, mint másoknak.
A mesekönyveken kívül milyen munkáid vannak? Ezek hogyan kapcsolódnak a számodra legkedvesebb témákhoz? Hol tudnád elképzelni még a rajzaidat?
Pár honlap grafikáját készítettem, illetve egy ürgés borcímkét, de mivel nem túlságosan „reklámos” a stílusom, nem is nagyon érkezik ilyen megkeresés. Szívesen látnám a grafikáimat kerámiákon, csináltam ékszereket, amikben benne voltak a grafikák. De mindig a rajzolás részét szerettem a legjobban.
Képeid nagyon lágyak, finomak és kedvesek – ehhez a légiességhez jól illik az akvarelltechnika és a világos pasztellszínek. Milyen technikákkal dolgozol még, és miért ezek mellett tetted le a voksodat?
Ceruza, tempera, vízfesték és digitális technika, attól függően, mikor mire van lehetőségem és kedvem. A festéshez kell egy nyugodt fél óra, amikor nem kell felállnom, mert akkor megszárad, máshogy folyik a festék. A ceruzát bármikor abba tudom hagyni, és bárhol újra kezdhetem, például miközben a kislányom a játszótéren játszik.
Hol dolgozol, milyen a műhelyed? A környezeted mennyiben hat a képeid témáira, hangulatára?
Szentendrén lakunk, a lakásunkban van egy asztal, amit beboríthatok a festékeimmel és papírjaimmal, itt szoktam dolgozni.
Számomra nagyon fontos, és állandó inspirációt jelent a természet. Sok növény vesz körül, egészen más hangulatba kerülök köztük. Az ablakomon kinézve pedig csupa zöldet látok, épp egy nagy diófa áll előttem.
Van egy kis előkertünk, az a kiskutyánk terepe.
Különös érzékkel és a gesztusokra, apró mozzanatokra kiterjedő figyelemmel jeleníted meg az állatokat. A kiskutyád az egyik animációd „múzsája” is. Honnan meríted az ötleteket az állatok ábrázolásához?
Egy szálkásszőrű tacskónk van, róla több animációt is készítettem. Macskánk sajnos nincs, a cicákra allergiás vagyok. Fényképeken viszont sokat tanulmányoztam a testbeszédüket, mozgásukat. De sok emberi tényezőt is átemelek az állatábrázolásokba.
Az animációkon túl meg is varrod a figurákat.
Amikor még nem született meg a gyerekem, és sok időm volt, kíváncsiságból készítettem ilyet, igen. Rengeteget dolgoztam vele, olyan volt, mint egy kis textilszobor – de nem lett volna túl jövedelmező árulni. Összesen kettőt varrtam: egy malac és egy nyúlfigura készült, nem kapcsolódtak konkrét meséhez.
Olykor a kislányod is megjelenik a képeiden, ez hogyan alakította a művészi látásmódodat? Szereti-e a munkáidat?
Igen, ő már négyéves. A rózsaszín a kedvenc színe, így az egyik könyvben rózsaszín hajjal festettem meg, nagyon örült neki. Szereti nézegetni a képeimet, különösen örülök, amikor sikerül egy rajzzal megnevettetni. A születésével csak felerősödött bennem, hogy a lelki egyensúlyomhoz mennyire hozzájárul egy csatorna, amelyen keresztül úgy tudom kifejezni magam, hogy erős atmoszférát teremtsek közben. Különösen jó kihívás, ha megrendelésre dolgozom, és alkalmazott művészként, egyetlen feladaton kell ezt megtennem.
Melyik munkád volt különösen nagy öröm vagy kihívás számodra?
Nagyon szerettem a Két Cica sorozat könyvein dolgozni, sokat tanultam belőlük. Az online meseillusztrációs kurzus feladataival foglalkoztam legutóbb, ami valódi kihívás volt. Itt akadtak olyan területek, amelyekkel korábban még nem foglalkoztam mélyebben, és állandó küzdelem volt, hogy túllépjek azon az aggodalmon: elég jó-e, amit rajzolok. A kurzust vezető tanárok kiemelték az egyik munkámat, ez óriási öröm és remek visszajelzés volt nekem. Nemrég pedig befejeztem egy kutyás festményemet, amiről úgy érzem, végre bátrabban festettem, és mertem embert is ábrázolni.
Mi a következő projekt, amin dolgozol?
Jelenleg kisebb megrendeléseket végzek és a portfóliómat fejlesztem. Illetve remélem, hogy nemsokára elindulnak a harmadik „két cicás” könyvnek az előkészítési munkálatai!
Margittai Zsuzsi
Portrék: Bach Máté/IGYIC