A gyerekirodalom szempontjából hogyan alakult 2020?
Ennek az évnek a nehézségei a könyvpiacra is hatással voltak, bár ezzel együtt is szép számmal jelentek meg gyerek- és ifjúsági könyvek, ám az eladásokon érezhető a könyves rendezvények elmaradása. Szerencsére a közvetlen környezetemben inkább arra látok példát, hogy a bezártság növelte az olvasási kedvet, ami – társulva a könyvtárak bezárásával – a könyvvásárlás felé terelte az embereket.
Tavasz óta az egyik leginkább meghatározó tapasztalatom, hogy – érthető módon – a recenziós példányok digitális formában jutnak el hozzám, így viszont elvész a kiadványok könyvszerűsége, materialitása, amelynek a gyerekkönyvek esetében kiemelt szerepe van. Nehéz így teljes képet alkotni egy kötetről.
Vannak-e új trendek, meglepő fordulatok az itthoni gyerekirodalomban?
Talán trendnek nevezném, hogy egyre nagyobb számban jelennek meg a környezettudatosságot, a másságot és az elfogadást, valamint a női öntudatot (ha úgy tetszik, a feminizmust) középpontba állító gyerekkönyvek. Persze itt inkább folyamatokról lehet beszélni, így ezek nem korlátozódnak az elmúlt évre, mindegyik téma jelentős előzményekkel rendelkezik.
Talán a megjelent művek száma és reprezentáltsága tekinthető fordulatnak. Illetve hogy egyre tovább feszegetik a határokat, újabb és újabb tabukat döntenek le.
A másik benyomásom, hogy az előző évekhez képest 2020-ban mintha több antológia, mesegyűjtemény jelent volna meg (Amikor a kukák világgá mentek; (írásunk ITT olvasható) Meseország mindenkié; A kalóz királylány; Diridongó; (írásunk ITT olvasható, a róla szóló Meseterasz-adásunk pedig ITT) 3 éves lettem!) – ezek java része a fent említett témákat érinti. Ezek a kiadványok nagyon jól használhatók (ezt igazolja az egyre növekvő megjelenés is, amennyiben ez a vásárlói igényekre adott válasz), ám nem ritkán egyenetlen színvonalúak, így nem árt, ha a(z) (fel)olvasók bizonyos mértékű felkészültséggel, kritikai attitűddel veszik kézbe őket.
(A képre kattintva megnyílik a lapozható galéria)
Melyik öt gyerekkönyv volt tavaly a legérdekesebb, a legfontosabb, és miért?
Dániel Andrást rögtön két könyvvel is benevezem, A kuflik és az elveszett folt, valamint a Nincs itt semmi látnivaló! című munkáival. Az immáron 15 részt számláló Kufli-sorozat legfrissebb kötete megmutatta, hogy még mindig lehet újat és újszerűen mesélni a kuflikról. Nem mintha a kuflik unalmassá válhatnának, ám így sem vált a kötet kárára, hogy megbontotta a megszokott sémát: most két mese helyett egy történet szerepel két részre bontva, valamint olvasói rajzok is helyet kaptak a kötetben. A Nincs itt semmi látnivaló! (írásunk ITT olvasható) egy gyerekek és felnőttek számára egyaránt élvezhető, izgalmas, innovatív és vicces képeskönyv, amely egyértelműen hiánypótló, sötétben félősöknek kötelező.
A 3 éves lettem! című kötet a Pagony kiadványaiból készült válogatás a kettő–négy éves korosztály számára. Épp idén, a tavaszi félévben fogalmazódott meg bennem, mennyire hiányzik egy kortárs meséket és verseket tartalmazó gyűjtemény, amely kifejezetten a bölcsődés korosztálynak szól – így teljesüljön minden kívánságom! A csecsemő- és kisgyermeknevelő szakos hallgatóknak már az őszi félévben be is vittem, remekül használható kötet, és külön örültem, hogy megtartották az eredeti illusztrációkat.
(A képre kattintva megnyílik a lapozható galéria)
Azt hiszem, nem megkerülhető ennél a kérdésnél a Meseország mindenkié című antológia említése, amely minden bizonnyal a legnagyobb visszhangot váltotta ki idén, és olyanok is felfigyeltek rá, akik egyébként nem érdeklődnek a gyerekirodalom iránt. A kötet körül kialakult közbeszéd – egyebek mellett –, megmutatta a téma fontosságát, aktualitását.
Nagyon élveztem Tóth Krisztina Kígyóuborkáját (írásunk ITT olvasható) : humoros, lendületes, az illusztráció is remek. A címadó vers külön a kedvencemmé vált („Egy ládában heverek, / uborkának becézve, / mikor felnőtt ubor vagyok, / kígyósággal tetézve!”) – nagyon szórakoztató, miközben rámutat a nyelv működésére.
Hol tart most a kortárs magyar gyerekirodalom a világtrendekhez képest szöveg és illusztráció szempontjából?
Visszatérő észrevétel a kortárs magyar gyerekirodalommal kapcsolatban, hogy az illusztrációk gyakran egy gyengébb szövegű kötetet is izgalmas kiadvánnyá tesznek – ezt én is többször tapasztaltam. Ezzel együtt szerintem a szövegek terén is igen jól állunk, kiváló szerzők írnak gyerekirodalmi műveket (is), elég csak a fent említett nevekre hivatkozni.
Mindezt nem merném elhelyezni a világtrendekhez képest, hiszen ilyen globális szinten nem látom át a folyamatokat. A magyar kiadványok jelenléte a nemzetközi fórumokon, többek között a nemzetközi Bolognai Gyermekkönyvvásáron (ahol Maros Krisztina Milyen színű a boldogság? című munkája a Silent Book Contest döntőse volt 2017-ben), (interjúnk Maros Krisztinával ITT olvasható), illetve az Andersen-díj jelöltjei között (itt Dániel Andrásnak és Herbszt Lászlónak drukkolhatunk) összességében azt mutatja, hogy a magyar gyerekirodalom nemzetközi mércével mérve is megállja a helyét.
(A képre kattintva megnyílik a lapozható galéria)
Mi az, ami legjobban hiányzik a kortárs gyerekirodalomból?
Ha itt tágan értelmezve az egész kortárs gyerekirodalmi szcénára gondolok, akkor továbbra is a sokat emlegetett valódi kritikát hiányolom. Persze jelennek meg kiváló írások a friss könyvekről, de mintha még mindig az udvariaskodó, megbántani nem akaró hangnem dominálna – beleértve a saját kritikáimat is. Fontosnak tartom, hogy lássuk és ismerjük el azt a rengeteg munkát, amely egy kötet megjelenését megelőzi, lehetővé teszi, de végső soron mégiscsak mérlegre kell tenni az adott művet, és valamiféle bírálatot, értékelést adni róla. Még mindig nem merjük kimondani, ha egy könyv nem jó.
Más szempontból viszont – amennyire követni tudom a megjelenéseket – tényleg minden műfajra, témára, kialakításra, vizuális megjelenésre létezik gyerekkönyv, innen nézve tehát nincs ok a panaszra.