Melyik volt a legemlékezetesebb színházi/bábszínházi előadás, amelyet gyerekként látott, és miért épp az?
Otthon, a nappalinkban történt. A szüleimnek volt egy miniárnyszínháza, amelyhez édesapám bábokat készített és saját történeteket írt. Erről csak nagyon halvány emlékeim vannak, de ez az árnyparaván sok éven át szunnyadt a könyvespolcunkon mint titkok és varázslat ígérete. Ennek ellenére a gyerekkoromban a színház nem töltött be meghatározó szerepet az életemben. Az első olyan profi bábelőadást, amely nagy hatással volt rám, tizennyolcévesen láttam. Ez a Budapest Bábszínház Odüsszeusz című produkciója volt, Valló Péter rendezésében, László Zsolttal a főszerepben. Ott találkoztam először azzal, hogy a bábszínház milyen magától értetődő terepe a Gesamtkunstwerknek, a totális színháznak.
Mi vonzotta erre a pályára?
Hat-hét éves koromban eldöntöttem, hogy író leszek, és attól kezdve ebben a tudatban léteztem. Aztán kamaszkoromban megfertőződtem a színházzal, amiben elvitathatatlan szerepe volt Demeter Katalin tanárnőnek, aki az Eötvös József Gimnáziumban sok mai kollegámmal együtt engem is nevelt. Ott döntöttem el, hogy jelentkezem rendező vagy dramaturg szakra – így kötöttem ki a Színház- és Filmművészeti Egyetem színházrendező szakjának bábrendező osztályában. Elsősorban színházcsináló vagyok, és hogy épp gyerekeknek vagy felnőtteknek, bábbal vagy anélkül, azt mindig a tartalom határozza meg. De a bábhoz húz a groteszk látásmódom, a gyerekközönséghez pedig – legalábbis szeretem ezt hinni – a mai napig elég aktívan bennem élő gyermeki én.
A mai gyerekszínházi előadások mennyiben mások, mint a régebbiek?
Egyrészt egyre több a problémaközpontú előadás, például Gimesi Dóra A csomótündér című darabja, amely a szülők válását, Fodor Orsolya Kacsa, Halál, Tulipán rendezése, ami a halált vagy a Szombathelyi Mesebolt Bábszínház Lili és a bátorság című produkciója, ami a gyerekekkel szemben elkövetett szexuális abúzust tematizálja. Formailag is vannak változások – az én gyerekkoromban még a paravános bábtechnikák domináltak, ma már az a megszokott, hogy a bábszínészek nem bújnak el.
Mitől lehet maradandó egy gyerekszínházi élmény?
A legfontosabb, hogy az alkotókban legyen közlésvágy, és komolyan vegyék a közönségüket. Nem lehet eléggé túlbecsülni a gyerekek bölcsességét.
Néha jobban is értik a színházat, mint mi, felnőttek, mert (legalábbis egy bizonyos életkorig) nem racionálisan, hanem intuitíven kapcsolódnak hozzá. És ha érzi a gyerekközönség, hogy komolyan veszik, azt fokozott figyelemmel hálálja meg.
Az elmúlt évek kínálatából melyik az az öt előadás, amit ajánlana gyerekeknek és/vagy felnőtteknek, és miért?
Aki felnőttként vagy majdnem felnőttként kezdene ismerkedni a bábszínházzal, annak az SZFE bábszínész osztálya Anima című produkcióját ajánlom kezdésnek – igazi sitcom.
Aztán folytassák Lázár Helga It Depends és Kovács Domokos H.A.N. című előadásaival, amelyekben a bábszínház a tánccal találkozik.
Fabók Mancsi is olyan előadó, akit legalább egyszer az életben látni kell.
A Budapest Bábszínház repertoárjáról pedig Pájer Alma egyszemélyes Szegény Dzsoni és Árnikáját, illetve Szikszai Rémusz Vihar-rendezését ajánlom.
Melyik volt a legkedvesebb saját munkája az elmúlt időszakban, miért és kinek ajánlaná?
Februárban „csakazértis” módon belevágtunk A kis herceg színpadra állításába a Budaörsi Latinovits Színházban. Aztán mégis le kellett állnunk, de ha minden jól megy, szeptemberben lesz premier. Az eredeti művet senkinek sem kell bemutatni (talán a világ legolvasottabb könyve), a mi változatunk viszont azt hiszem, azok számára is tartogat meglepetést, akik oda-vissza kívülről tudják Antoine de Saint-Exupéry meséjét.
Annyit elárulok, hogy sci-fi lesz. Ajánlom érettebb óvodásoknak, általános iskolásoknak, kis herceg-rajongóknak és még inkább az ellentábornak!
Melyik meseszereplő bőrébe bújva kezdene új életet, ha lehetne?
Schmendricket választanám Az utolsó egyszarvúból vagy a Harry Potter-sorozat Lupin professzorát. Szóval tehetségét elvesztett és visszaváró varázsló vagy a Sötét varázslatok kivédésének saját vérfarkasságával küzdő tanára lennék. Biztos könnyebb az élet Olafként, de ezek sokkal jobban izgatnak.