Emlékszel, milyen gyerekversek ragadtak meg gyerekként? A Vajdaságban kik voltak a legnépszerűbb gyerekversszerzők?
Felnőtt, pontosabban fiatal felnőttfejjel fedeztem fel magamnak az úgynevezett vajdasági gyerekirodalmat. Mondhatnám most, hogy Domonkos István, Tolnai Ottó, Csorba Béla, Sinkovics Péter gyerekversei nagy hatással voltak rám gyerekkoromban, de ez nem lenne igaz. Persze tudom, hogy a tankönyvekben, antológiákban, kiadványokban ott voltak ezek a szerzők más délvidéki, vagyis akkor még úgynevezett jugoszláviai költőkkel együtt.
Tudom, hogy ezek mind jelen voltak, de nekem Petőfi Sándor, Arany János, József Attila, Weöres Sándor maradt meg.
A János vitézt és a Toldit esténként édesapám felolvasta nekem, így ez maradt az élmény. Az óvodában pedig Gazdag Erzsi volt az ügyeletes versíró. Az is egyfajta élmény volt, csak másképp.
Tulajdonképpen később esett le, hogy Domonkos István vagy Sinkovics Péter verseit ismerem a Kalákától, csak akkor még nem tudtam, hogy ők a szerzők.
A 2014-ben megjelent Milyen madár című verseskötetedet nagy kritikai visszhang követte. Progresszivitás, tabudöntögetés, új nézőpontok a versekben, frissesség és humor jellemző rá a reakciók szerint. Meglepett a siker? Gyerekverskötetnél egyáltalán mi számít sikernek?
Ha eljut a gyerekekhez. Ilyen értelemben Donászi Magda és Gazdag Erzsi is sikeres szerző. Ezért egy lábjegyzetet beiktatnék: legyen jó a vers. És mi a jó vers? Na, ennek megválaszolásához nagyon sok lábjegyzet kellene…
Vajdaságiként rálátásod van a szerb irodalomra, azon belül a gyerekirodalomra. A szerb gyerekirodalom mintha kísérletezőbb, bátrabb lenne a magyarhoz képest. Jól látom? Érte hatás a Milyen madár verseit a szerb gyerekköltészet felől?
Én ezt pont fordítva látom. Igaz, hatalmas rálátásom nincs a szerb gyerekirodalomra. Az autómban gyereklogisztika közben naponta hallgatok szerb rádiót, belefutok gyerekműsorokba. Nem jók. Szabadkán, Újvidéken, Belgrádban bemegyek a könyvesboltokba, belelapozok a gyerekkönyvekbe. Nem jók. Nem is szépek. Öröklünk a kiterjedt családtól szerb gyerekkönyveket. Néha felolvasom őket otthon, hogy legalább szokják az idegen nyelvet a gyerekek, de másra nem jók. De! Ez nem reprezentatív vélemény. Sőt, nagyon is elhamarkodott vélemény.
Mégis, felszínes tapasztalatok alapján állíthatom, hogy szőröstül-bőröstül van okunk büszkének lenni a kortárs magyar gyerekkönyvekre.
Hosszú időszak telt el a kötet megjelenése óta. Néha belenézel a saját könyvedbe? Másképp értékeled most, mint akkoriban? Milyenek a szerzői reakciók?
Nem, nem, soha. Illetve csak akkor, ha jelenésem van iskolában, óvodában, könyvtárban. Megvan az az öt-hat tuti vers, amelyet felolvasok. Konzervsiker, bejáratott koreográfia. Aztán néha mégis hibázok, máshol nyílik ki a könyv. Belelapozok, rátalálok egy-egy új versre, rácsodálkozom, felolvasom, és meglepődöm, hogy működik.
Általában a gyerekversnek ad egy keretet, hogy gyerekek dolgaival foglalkozik, a gyerekek lelkivilágára összpontosít, jobban alárendelődik a befogadónak, mint egy felnőttvers. Ez nem húzza összébb a határokat, esetleg épp ez benne a kihívás?
Valóban összehúzza. Nekem azonban természetes közegem a határzóna. Mondhatnám, hozzászoktam a szűk határokhoz. Azt szoktam mondani, hogy bármelyik felnőttvers lehet gyerekvers is, csak jól kell intonálni. Ez persze nem igaz. Nyilvánvalóan nem lehet eltekinteni a befogadótól, vagyis magától a gyerektől. De ezzel együtt is elég nagy ez a pálya, sőt, olykor nem is olyan könnyű bejátszani.
(A képre kattintva megnyílik a lapozható galéria)
Mikor számít egy gyerekvers progresszívnek? Ha kiveri a biztosítékot (mint Tóth Krisztina, Lackfi János egy-egy szövege), és lerántja a leplet arról, amit jónak, igaznak és helyesnek hittünk addig?
Habár sokat használjuk mostanában, nem biztos, hogy tudjuk, mit jelent a progresszivitás. Én sem vagyok benne biztos, főként, ha progresszív gyerekversekről van szó.
Tóth Kriszta és Lackfi János esete, de Varró Danié is viszonylag egyszerű. Egyáltalán nem voltak a szóban forgó versek botrányosak, tabudöntögetők, durvák stb. Volt bennük egy kis normaszegés, de hát miben legyen, ha nem a költészetben? Ezek a versek megjelentek kötetben, majd élték a maguk megszokott verséletét. A botrány akkor tört ki, amikor bekerültek a tankönyvekbe. A másmilyen versekhez szokott, kevés kortárs irodalmat vagy egyáltalán: kevés irodalmat olvasó felnőttekhez is eljutottak. Ezek a felnőttek pedig jól meglepődtek és felháborodtak a normaszegésen. Ennyi. De ez nem az irodalom kiváltsága, az élet más területén is megesik. Vannak emberek, akik nehezen fogadják el, hogy másképp is lehet.
A papírszínházban is kipróbáltad magad. Milyen élményt nyújtott neked a munka, és milyen élményt nyújthat ez a műfaj egy gyereknek?
Bábszínházas ismerősöm azt mondta, hogy a papírszínház rontott bábszínház. Hát igen, akiknek egy egész bábszínházuk van, bábokkal, színészekkel, jelmezzel, díszlettel, nézőtérrel, az nem is mondhat mást. Akinek viszont nincs otthon igazi bábszínháza, annak hatalmas élmény. Offelectric diavetítő. De valahogy jobb, mint a diavetítő. A papírszínháznál nagyon fontos a jelenlét, és már az írás során számot kell vetni azzal, hogy a szöveget valahol valaki elő fogja adni.
Határon túli magyarként megtapasztaltad, milyen kisebbségben élni. Ez a körülmény alakított-e ki benned túlélési stratégiákat, nem mindenhol érthető megoldási módot, megfelelési kényszert?
A megfelelési kényszer nagyon érdekes kérdéskör. Úgynevezett kisebbségben soha, semmilyen körülmények között nem akartam megfelelni. Volt bennem egy állandó, konok ellenállás. Evidencia volt számomra gyerekként, majd kamaszként, hogy a jugoszláv, majd a szerb államisághoz semmi közöm. Nem akartam, és nem is tudtam megfelelni a többség felől érkező egyre erősebb nyomásnak, nem akartam igazodni.
Mióta mindössze negyven kilométerrel arrébb költöztem, sokkal inkább magaménak tudom érezni a volt jugoszláv térség kultúráját. Sokat járok arrafelé, otthonosan érzem magam Szkopjéban, Szarajevóban, Belgrádban és Zágrábban is.
A megfelelési kényszerrel a magyar irodalmi életben találkoztam újra, egyetemista koromban. Jellemzően hatalmas a nyomás a fiatal írókon, de nem csak rajtuk, elvárják tőlük, hogy igazodjanak.
Törzsi szellem uralja irodalmunk mindennapjait. Tabuk, tilalomfák, intrikák és tompa kések, amelyek gyilkos tőrként tetszelegnek. Fiatal íróként, irodalomszervezőként rémületes volt ezzel a légkörrel szembesülni.
Nem megfelelni. Bármekkora is a nyomás az olvasók, az úgynevezett szakma, a különböző klikkek, érdekcsoportok vagy éppen a politika felől. Nem könnyű, de nem is lehetetlen. Egy írónak csak saját magának szabad megfelelnie. De tulajdonképpen annak sem.
Ayhan Gökhan
Fotók: Bach Máté/IGYIC