Húsz év múlva
„Húsz röpke év röpült el összvissz / Suhanva, mint a szél, mi szöszt visz”
Húsz évvel ezelőtt kedvenc családomnál jártam bébiszitterkedni, még jóval innen a saját gyerekeim megszületésén. Túlfűtött lelkesedéssel magyaráztam az édesanyának a Túl a Maszat-hegyen [1] irodalomesztétikai értékeit, melyek hogy, hogy nem, minden igyekezetem és a posztmodernségről szóló egyetemi jegyzeteim lobogtatása ellenére sem kötötték le azt a három gyereket. Szüleiket pedig etikailag is elidegenítették a piszkos kis cselekmények. Parázs vita kerekedett a művészi és a pedagógia érték körül.
Hasonló kérdések és elmarasztalások merültek föl annak idején a kritikai sajtóban és a közösségi médiában is: az elvarratlan történetszálak, a kizárólag szülőknek érthető utalások és kiszólások, az egyenetlen, „nem ökonomikus” időkezelés, valamint a gyerekszoba megóvásának igénye az olyan rossz mintáktól, mint amilyenek a Maszat-hegy lakói és a fordított jellemfejlődés. Ebből a hármas elvárásból és tapasztalatból (irodalomkritika, pedagógia, befogadáselmélet) több kritikai morfondírozás után (MeseTrend; Mami olvas; Kötve hiszem)veszem kezembe a Túl a Maszat-hegyen 2-t, és így egész biztosan a legkíváncsibb olvasók közé tartozom, akiknek az utóhang ígérete szerint majd Túl a Maszat-hegyen 3-at is hoz a postás (fog hozni a Mikulás). Annál is inkább érdekel a szöveg, mivel a későbbi gyerekeknek szóló kötetek közül kettőt (Nem, nem, hanem, Manó könyvek, 2013; Akinek a kedve dacos, Manó könyvek, 2014) a saját utódaim rongyosra lapozgatták, majd A szomjas troll (Jelenkor, 2017) utolsó szövege, A leprikónok átka vált nálunk irodalomkritikai és szülői megközelítésből is, valamint a gyerek élvezetének szempontjából etalonná, a verses meseregény bevett estimese-műfajjá. Varró Dani pedig fogalommá.
Eddig a pontszerű tapasztalatokon alapuló rajongói kézikönyv és mini recepciótörténet, amely csak azért szolgál bevezetőként, mivel a példából kitűnik, melyik olvasói megközelítési módok között érzékelhető feszültség az első Varró-meseregénnyel kapcsolatban. A kérdések hosszú távon, húsz év után is érdekesek maradtak, sőt közben szerzőnk gyakorló szülővé vált, és nem kizárt, hogy ennek a helyzetnek pszichológiai és nyelvi következményei kedvezően alakították a célközönségre gyakorolt hatást. Annál izgalmasabb, hogy egy korábbi korszak műfaja hogyan változik, íródik át.
Mit tud a korai mű húsz évvel későbbi folytatása? Elnyerheti-e az irodalmárok mellett a szülők, a szülők mellett a gyerek kegyét, és ha igen, milyen nyelvi tényeknek, esetleges változtatásoknak köszönhetően?
Aki kíváncsi, tartson és öregedjen hamar velem!
Mihez képest
„Én szeretek fecsegni hosszan, / Vidít a szó, mi szerteszét / Szalad, de mégis összekoccan.”
Húszéves irodalomtörténeti távlatból megkerülhetetlen, és még izgalmasabb a kérdés, hogy mit hoz a Túl a Maszat-hegyen 2 (a továbbiakban TMh2) az 1 után, illetve ahhoz képest. Elöljáróban ennyit: nagyon sok újdonságot is, de legfőképpen szabadságot, műfaji, tipográfiai, sőt mediális határátlépéseket, nyelvi lubickolást. Hovatovább a rímes képregény magyar nyelven újdonsült műfaját. Ahogyan ott, úgy itt sem követhető könnyen a cselekmény, és talán még kevéssé motivált, szándékosan még badarabb a történet, hiszen ennek a mesélésmódnak a lényegéhez tartozik a nyelvi ráhagyatkozás. Azaz hogy például a cselekmény eltérül/elcsábul egy-egy rímkényszertől hajtva melléktémák, kitérők felé.
Tehát különböző nyelvi játékok zökkentik ki, módosítják a cselekményvezetést, nem beszélve a formaváltásokról, az eleve költemények köré szervezett narratíváról.
A történéseket és az események láncszemeinek kapcsolódását valószínűleg kevesen tudnák visszaidézni, akár az 1-es, akár a 2-es kötetről van szó. Amit azonban elvesztünk a vámon, azt visszanyerjük a réven. Pontosabban a gyerekek által egyébként kedvelt kompakt és cselekménymozzanataiban ökonomikusan szervezett történet hiányát kárpótolhatja a gyerekek által kedvelt badarságok (bizarrságok, meglepő és irracionális fordulatok, az automatizmusok lebontása) és a narrációt jellemző interaktivitást felidéző/előidéző jellegzetessége. Ki tudná összefoglalni az Alice Csodaországban cselekményét? Számonkérhető-e a gyerekirodalom egyik felszabadító erejű példájaként a történetvezetés képzettársításos, poétikailag motivált logikájú klasszikusán az eseménymozzanatok motiváltsága? Ezen a ponton azonban érdemes kitérnünk a verses regény műfajára. Csak essünk túl a cselekményen.
A fecsegés műfaja
„És én? Én nem vagyok badar?”
Az elbeszélő költemény, másképpen költői elbeszélés a romantika találmánya, de előzményét a XVIII. században találjuk, a szerelmi témájú, szórakoztató széphistória és a történelmi témájú, tanulságos históriás énekek korában. Mindkét négysoros strófákból álló, magyaros lüktetésű, gyakran pongyolán, ragrímekkel megírt énektípus történetet mond el szórakoztató formában, sok élőszóbeli fordulattal, például indulatszavakkal, számos kérdéssel, kiszólással, gyakran gúnyolódva. Már itt megkezdődik a regényesítés. Ezek szerves folytatása volt a romantikában divatossá vált „költői beszély”, amely orosz és angol mintára terjedt el. Ennek több szálon futó, kidolgozottabb karaktereket felvonultató párja a verses (mese)regény. Elég csak a romantika nagy magyar meséire gondolni, a János vitézre, a Toldi-trilógiára, de ilyen a Lúdas Matyi és a Bolond Istók is. Ezeknek az elbeszéléseknek valamely monda az alapja, főhőse népi karakter, formája általában bokorrímű felező tizenkettes. Ahogy azonban Márton László korszakos tanulmányában feltárta,[2] az elbeszélő költemény és kiteljesedése, a verses regény egészen más úton fejlődött, mint a modern alapítású magyar regény. (Annak ugyanis elsősorban német és francia szépirodalmi mintái voltak.) A verses elbeszélés viszont nemhiába keltette fel a nagy mesélő, Arany érdeklődését. „Sok bölcsesség és szürreális fantáziakép fér ebbe a formába, s humora az abszurditás felé hajlik. A verssorok fonetikai feszültsége, a mondatok strófán belüli komótos előrehaladása, a nagy ugrás egyik strófától a másikig: mindez kívül helyezi a leírás menetét a leírásban jelzett időn.”[3]
Hosszú szünet után, miután a nagy hatású nyugatosok kevéssé foglalkoztak ezzel a beszédmóddal, csak a XXI. században válhatott ismét progresszív médiummá, a szóbeli kultúra újra fókuszba kerülésével. Mostanság közösségi felolvasásra alkalmas médiumként hódítja meg a magyar családokat, olvasó közösségeket. Magyar nyelvterületen először a szépirodalomban éledt újjá Térey János tolla nyomán, Anyegin-strófában, az idén a Jelenkornál újra megjelentetett Paulus című verses regényben (Palatinus, 2003). Puskin és Térey előtt tisztelgett a verses mese műfaj választásakor Varró Dániel, aki viszont a gyermeket nevelő felnőtteket, a szülőket nevelte felolvasóvá, mintegy edukálta ezzel a formával. Az ihletadó műre, vagyis Térey Paulusára tett utalás nyilván csak az Újszövetséget is ismerő felnőttek számára érthető:
„S ki e strófát nemrég kiásta, / A karakán költőzseni / (Saját Palim pálfordulása / Legyen kis tisztelgés neki)”
További magyar szépíróknak köszönhetően azonban a műfaj szélesebb körben is elterjedt, elsősorban Gáti István (Tök Magda kalandjai, 2017; Kornél, a kobra, 2021), Keresztesi József (Csücsök, avagy a nagy pudinghajsza, 2018) és Harcos Bálint (A boszorkánycica, 2018; Felhőcukrászda, 2022) epikus versfüzéreinek, illetve verses meséinek/meseregényeinek köszönhetően. Először a szülőkhöz közel hozva M. Kácsor Zoltán is sokat tett azért, hogy a verses meseregény igen kedvelt csemege lett a kiadók és a gyerekek körében, akár felolvasva, akár hangoskönyv formájában.
Mihez képes folyt. köv.
A forma a TMh-ban és a TMh2-ben hasonló. Az Anyegin-strófákat tercinák és hexameterek, valamint más formájú betétdalok, például limerickek tarkítják már az előzményben is: szellemes-rímes sziporkák sora. Gyerekeknek leginkább ezek a versezetek, dalok követhetők és befogadhatók, és a szerzői interjúban felfedett keletkezéstörténet szerint is e versek köré épült a történet.
A Túl a Maszat-hegyen 2-ben talán még változatosabb a forma- és témakínálat.
Található itt a tercinákon kívül gúnydal, halandzsaének, parafrázis, külön históriásének-parafrázis, azaz itt: „tudósító ének”, verses ünnepibeszéd-paródia, limerickben írt ábécé, stanzák, hangutánzó helyzetdal stb.
Minden, mi vájt fülnek ingere. Sőt, vájt szemnek-fülnek, hiszen a mese képregény formájában végződik. Volt erre már példa Lakatos István Dobozvárosának második kiadásában. Mégis, a gyerekirodalmi mezőnyben forradalmi újításnak értékelhető.
Az utalások hálójába most is belegabalyodhatnának a kis befogadók, de nem látom be, miért ne férhetne meg egymás mellett a kétszintű befogadás: a felnőtté és a gyermeké, ha egyenként mindegyik jelentésréteg kidolgozott. Ráadásul a TMh2 utalásai leginkább iskolai kötelező szövegek, igazodnak a 10-12 évesek olvasmányélményeihez is (Füstbe ment terv; Toldi; Családi kör; Summáját írom), de van itt populáris és trashszövegidézet is: Kispál és a borz-dalszöveg vagy tévéműsorszlogen: „Számodra véget ért a Dal”).
Ami Varró verses regényeinek előnyére változott a folytatásban, az a narráció, illetve a műfajra jellemző narrátori viszonyok kezelése. Csúnya szóval a parabázis. Ez a narrátornak az elbeszélt történethez való viszonya, amely sajátosan személyes lehet az elbeszélő költeményekben. Például abban az esetben, amikor elbeszélőnk, aki részben fedésben is lehet a valóságos szerzővel, folyamatosan felhívja a figyelmet arra, hogy elbeszélésről van szó. „Tanulság kell minden mesébe”. Majd következik egy versszaknyi hasonlat, azután annak egy szakasznyi kifejtése, mely ironikusan lajtstromozza, mi minden tanulságnak kellene/lehetne szerepelnie egy mesében, azaz mit várnak el (a szülők/pedagógusok) egy ilyen típusú szövegtől. Ilyenkor a narrátor és az olvasó összekacsint, és az az illúziónk, hogy a szerzővel kerülünk kapcsolatba.
A gyerekek mágikus gondolkodásánál fogva ez a fajta elbeszélésmód még erősebb bevonódást eredményezhet, mint a felnőttek esetében.
A gyerekirodalomban különös jelentősége van a keret, a közös helyzet megteremtésének. Közösségteremtő ereje van, a bevonódást szolgálja a parabázis és a kiszólás, amint azt a verses fülszöveg köszöntése is bizonyítja: „Kis olvasóim, hát szevasztok…” Ezután rámutatások (deixisek) sora jő, a szerző-narrátor utal a címlapon szereplő címre és keletkezésére. De narrátorunk szintén reflektál magukra a helyzetekre: „Én odanézni se merek, / Ki fog nyiffanni, hogyha landol! / Már csak négy méter, gyerekek!”, a történetszövés ügyetlenségének a vádjára: „De ejnye, kissé mintha távol / kerültem volna én a tárgytól, Holott ez helytelen dolog, / Kis olvasóm még unni fog;”, és ami a legizgalmasabb, többféle szerzői-dramaturgiai hibára, illetve olvasói elvárásra is kitér, és véleményezi azokat: „Nem bosszant az marhára fel / Téged, nyájas olvasócskám, / Hogy egy mesében szerepel egy nagyhatalmú, bölcs varázsló, / S az ifjú hősnek kell magától / Mégis mindent megoldani?”; „Én szeretek fecsegni hosszan, / Vidít a szó, mely szerteszét / Szalad, de mégis összekoccan. / Be szép a könnyű, halk beszéd! / Imádom sodrását a dalnak, / A szemtelennek és badarnak, / És irritál a vasszigor…” Visszatérően szó esik az írás szituációjáról, például egy kis Vörösmarty-allúzióba csempészve: „Midőn ezt írom, fúr a szomszéd;…”
A TMh2-ben ez a kiszólások, beszélt nyelvi fordulatok, társalgási nyelvi elemek, figyelemfelkeltő megnyilvánulások (felkiáltás, hangutánzás, tipográfiai váratlanságok),
a műfaji és írásképi határátlépések gyakorisága és üteme által alakított viszony narrátor és olvasó közt olyan üdítően hat, hogy letehetetlen letenni a könyvet.
Olvasmányossá lazítja a szöveget, és elfeledteti velünk a cselekmény kuszaságát, vagy az erőltetett fordulatokat is. Sőt, a TMh2-t én úgy olvasom, mint társalgást, csevegést, vicces és elmés eszmecserét az elbeszélővel. Ahogyan annak idején olvasta közönsége az Anyegint, ráismerve kortársakra és a kortárs valóság elemeire. A különbség, hogy a romantikus szál helyébe itt két gyermeknek sokszor a narrátor vagy a szereplők által deheroizált, bagatellizált romantikus kapcsolata lép. Katarzist éppen ezért attól, vagyis a cselekménytől hiába is várunk, nem ott kell keresni. Van azonban itt elég nyelvi anyag, hogy jól szórakozzunk!
A nyelv sodrását, a beszélt nyelvi elemek dallammá, irodalmi szöveggé lényegülését kiegészítik, izgalmassá teszik a valós élethelyzetek, a gyerekek és a szülők hétköznapi tevékenységeinek sora, melyekre az olvasók ráismerhetnek saját gyakorlatukból, akár hasonlatként: „S forgatja őt is körbe-körbe, mint mosógép a zoknikat”, akár egy narrátori kitérő, kiszólás eszközével: „…Kint légkalapács bont betont; / Legkisebb fiam Beyoncét / Lefőzve fejhangon sikong… Nehéz így rímeket keresni. Elvész az ember fókusza, S mit leír, az jó kusza”, akár egy egész vers, például a Családi csendélet című Családi kör-parafrázis formájában. Ez az ismerősség lehet akár az elbeszélő mint író valósága, élethelyzete három gyerekével, magának az alkotásnak, az írásnak a reflektív szituációja. Így együtt drukkolunk az elbeszélővel az olvasás pillanatában, hogy sikerüljön továbbszőnie a mesét, mintha közös jelenben léteznénk.
Harmath Artemisz
[1] Varró Dániel: Túl a Maszat-hegyen, Magvető, 2003
[2] Márton László: A kitaposott zsákutca, avagy történelem a történetekben. Két példa. 41. évfolyam, 1998/2. szám, 146.)
[3] Márton László, i. m.