A kultúrtörténet legizgalmasabb figurái mindig a határátlépők voltak
Többnyire mindannyian a művészet és a tudomány, az elbeszélt és a rögzített hagyomány, az archaikus és a kortárs megszólalás mezsgyéin billegnek.
Zalka Csenge Virág munkássága nyilván ismert a lap olvasói előtt, (ha mégsem, érdemes elolvasni a vele kapcsolatos írásainkat – a szerk.) ő a mesemondás afféle nagykövete: többnyelvű, utazó mesemondóként, gyűjtőként, kutatóként kivételes rálátása van a világ mese-,mítosz- és mondavilágára.
Úgy képes nagyobb összefüggésekben gondolkodni, hogy alapállása végig a mesélőé, tehát a mindenkori mesehallgatóhoz közvetlenül kapcsolódó előadóé, s nem elvonult kutatóként viszonyul a szöveghez.
Így írói hangvétele közérthető, legyen szó a mesemondói hivatás szakmai tapasztalatainak olvasmányos összegzéséről (Mesemondók márpedig vannak – A nemzetközi mesemondás világa), a kamaszoknak szóló mesék gyűjteményéről és a nekik való mesélés módszereiről (Hősök és pimaszok – Mit és hogyan meséljünk kamaszoknak?) vagy ősi kincseink újrameséléséről (Ribizli a világ végén – Régi magyar népmesék mai gyerekeknek).
Különleges helyzet az övé – és a miénk is, hogy e helyzet tanúi lehetünk
Hisz egy személyben történetek elmesélője, gyűjtője és lejegyzője.
Ilyen határpozícióra nem is tudok ebben a formában példát mondani a magyar irodalomtörténetből, bennem is, ahogy nyilván sokakban, évtizedekig az a kép rögzült, hogy az adatközlő mesél az adatrögzítőnek, aki a mesét lejegyzi, de lehetőleg jó régen, és ezt majd sok idő elteltével egy meseszerető író esetleg leporolja, újraírja, kiadatja.
Az utóbbi évek nagy szellemi meglepetése volt számomra a megismerkedés egy olyan mesemondó eddigi életművével, aki a saját maga írója.
Legújabb könyve, A százegy ajtajú palota – újraálmodott népmesék ismét nemzetközi merítés.
A rendezői elv a bevezető szerint korosztályos volt, vagyis a kisebbeknek szóló mesékkel indít a kötet, s fokozatosan haladunk a felnőtteket is elgondolkodtató, összetettebb világképű tündérmesék felé. Olvasás közben végig ott motoszkál bennem, hogy a szerkesztés egyben egy „többfelvonásos” mesemondószeánsz felépítését követi, a rövid, könnyed művektől a bonyolultabbak irányába.
Nyilván sokféle dramaturgiát lehet még alkalmazni egy műsorban – a gondolat mindenesetre adja magát, hisz a kötetbe válogatott tizennyolc mese mind Zalka Csenge Virág repertoárjának a része. Kiérlelt, kipróbált művekről beszélünk, nem kísérleti darabokról, és roppant inspiráló a játékkedv, amellyel a mesélő-szerző föltárja az olvasó előtt a műhelymunkát. A mese mögötti mese címen minden történetet követ egy rövid ismertető a keletkezés folyamatáról, valóságos kis meselaborba kapunk így bepillantást.
A mese mögötti mese olykor izgalmasabb, mint az eredeti mű
A Gréta és a királynő eredettörténete egészen komplikált, a Grimm fivérek elveszett és megkerült kéziratai körül forog; a sokféleképpen mesélt történet erkölcsi alapkérdése meg akörül, hogy csodatévő leányról beszélünk, aki tényleg tud aranyat fonni, vagy lusta lányról, aki egy gonosz manó vagy boszorkány segítségével csak hazudik erről e képességéről. Zalka verziójában a történet végig pozitív hangvételű marad (akár az eredeti, 1810-ben gyűjtött, de publikálatlan változatban), gonosz manó nincs benne, van ellenben segítő szándékú barátnő: a királynő varrónője, aki fölismeri az aranyfonó leány tehetségét, és ügyesen egyengeti útját a királyfival kötött házasságig.
Másféle indíttatásból született A földikutya: a ritka jószág 2018-ban hazánkban az év emlőse volt, a szerző pedig a természeti kincsekhez meséket akart válogatni, de nem talált, így maga kombinált egyet bukovinai székely hiedelmekből, illetve az Egri Újság egy 1927-es cikkéből, mely a földikutya iránti nemzetközi tudományos érdeklődésről tanúskodik. A mesében a gazdagságot kereső legénynek a boszorkány azt tanácsolja, hogy roppantson össze kezével egy földikutyát, s akkor a keze varázserejű lesz. Ám a földikutya valójában egy purkulics (talán a prikulicsnak, vagyis vámpírnak egy névváltozata?), azaz varázsló, aki bosszúból hét évre földikutyává változtatja a legényt. Hősünk a kíváncsi tudósok révén egészen Londonig jut. A hét év leteltével megtörő átok a könyv egyik legviccesebb epizódja:
„[…] a legény visszaváltozott emberré. A ketrec szétrepedt körülötte, ő pedig ott ült egy asztalon, anyaszült pucéran […]. Volt nagy patália! A tudósok, akik a teremben dolgoztak, szanaszét ugrottak rémületükben, és mindenki úgy elkezdett ordítani, hogy befutottak a teremőrök. […] A tudósok csalódottan morgolódtak, hogy a gondosan megfigyelt, ritka magyar földikutya csak egy elvarázsolt ember volt… de végül azért vettek neki jegyet a múzeum költségén, hogy hazautazhasson. A többiről pedig mélyen hallgattak, nehogy csorbítsa a Természettudományi Múzeum jó hírét.”
A Thora és a sárkányok alapja egy óészaki legenda: Zalka változatában a két, gazdájához hű és (többnyire) ártalmatlan sárkányt fölnevelő hercegnő parodisztikusan hat kérőre s megmentőre csöppet se vágyó, külön palotában élő sárkánygazdaként. A háttérismertetőből kiderül, hogy a cselekmény a közönséggel való játékban formálódott: egy kérő mégiscsak révbe ér, viszont a sárkányok megölése nélkül, és a boldog véghez hozzátartozik a sárkányokkal való békés együttélés is a birodalomban.
Eltűnődhetünk rajta, vajon mennyiben jelentenek népmeséink sárkányviadaljai is egyszerre megküzdő-együttműködő hozzáállást, illetve kinek a sárkányát is győzzük le (vagy lovagoljuk meg, vagy invitáljuk párbeszédre). És milyen lelki-gondolati utakat fog majd bejárni egy olyan mese, amelyik a sárkánnyal való békés együttműködés hangsúlyozásával alkalmasint nyíltan fed föl máshol rejtett tartalmakat? Nos, ebben az értelemben már Lázár Ervin munkássága is nagy kultúrtörténeti-néplélektani kísérlet, gondoljunk csak a tünkányra meg a boszordérre a Bab Berciből.
A kádár és a két sárkány egy svájci monda gyönyörű, roppant rövid lírai kibontása. Érdekes módon a szerző a magyar mesekincsben is talált történetet a sárkányokkal való áttelelésről. Itt az eltévedő és véletlenül sárkánybarlangba vetődő – egyébként hétköznapi, vagyis nem harcos vagy kincsvadász – főhős téli álmukra készülődő, jóllakott lényekkel találkozik. Senki nem bánt senkit, hősünk túlél a sárkánybarlang kristályait nyalogatva, a sárkányokat pedig nem zavarja az aprócska lény, megszokják mint afféle ártalmatlan házijószágot. Ebben a mesében a sárkány nem barát, de nem is ellenség. Olyan, mint a természet maga: ha rossz időben, rosszkor közeledünk felé, eltipor, de kellő óvatossággal és alázattal meg némi ésszel együtt élhetünk vele.
Orosz Annabella illusztrációi
A sárkánylakta kristálybarlang zöld derengése az egyik kedvencem a kötetből. Hogy egy könyvlapon látott képen meddig tart a tinta vagy az akvarell, és hol kezdődik a digitális játék, lehetetlen megállapítani. Talán lényegtelen is, hisz a pöttyögetős-folyatós anyaghasználatból eredő faktúrák remek hangulati töltést adnak a könyvnek.
Máshol – már a borítón is – absztrakt, szürreális, op-artos hatásokkal találkozunk hol egy kiragadott helyzetben, hol pedig az adott mese egészét summázva. Ez utóbbiak a középre rendezett, hangsúlyos főtémával lehetnének akár pólóminták is – ám a visszafogott, ízléses színhasználat és különösen a többnyire láthatatlan kontúrozás ezerszer intelligensebbé teszi az összhatást, mint a fantáziátlan rajzfilmfigurastíl.
A mainstream felől nézve kifejezetten felnőttes rajzok ezek – amennyiben felnőttek számára is élvezhetők és értékelhetők. A gyermek pedig minden nehézség nélkül megtalálja az izgalmas faktúrákból előkavarodó csodalényeket, s közben nem tucatárut lát, hanem igényes művészi munkát. Minden kiadó számára követendő példa.
A Tárnics és somvirág is természeti ismeretterjesztő alapgondolatból született, mint A földikutya: alapja bolgár népdaltöredék
Itt a sárkányok már ravasz lányrablókként, tehát ártó lényekként mutatkoznak, ám az okos és bátor lány a gyógynövényekkel megzabolázza őket. Kérő, lovag itt nem szerepel, sárkányfejek sem hullanak, a főhős talpraesettsége és a gyógynövények ereje tartja egyensúlyban a mesevilágot.
A faun és a sárkányban görög és északi mitológia ölelkezik. Itt az anyasárkányt és kölykét fogadja be a hellén erdők csodanépe, s mivel nem rablott kincseket hordanak a tojás köré, hanem amit az erdőben gyűjtenek, a kissárkány nem tüzet okád, hanem levélsarjasztó, életadó leheletet: a gondoskodó szeretettől válik a pusztító természeti energia gyógyítóvá.
A tanulságot részletesebben kibontó, beavató mese is akad, amelyben afféle mellékszálként bukkannak föl eredetmítoszok. A három leckében a királyfi fokozatosan szembesül a látható és láthatatlan világ kérlelhetetlen, de igazságos törvényeivel:
„Első látásra beleszeretett a tüneménybe, nem bírta megállni, hogy le ne térdeljen a fűbe, és meg ne csókolja. Amint a nimfa megérezte a csókot, felriadt, felpattant, és rémülten kiáltva a bal kezével pofon vágta a királyfit. Abban a pillanatban a legény érezte, hogy a lába földbe gyökerezik. A bőréből kéreg lett, a karja megdermedt, a haja zöld lombbá változott. Mire észbe kapott, ember helyett már nyírfa alakjában állt a liget közepén.”
Itt a nyírfaélet viszontagságainak érzékletes leírása következik, majd a fordulat:
„Amikor letelt az esztendő, egy nap megjelent a nimfa. Jobb kezével meglegyintette a nyírfát, és az ágakból ismét karok, a gyökerekből lábak lettek. […]
– Na, királyfi, megtanultad-e a leckét?
– Megtanultam – felelte a királyfi. Leoldotta a kardot a derekáról, és átadta a nimfának.
– Amíg fa voltam, egy esztendőn keresztül szenvedés volt az életem. Fogadd el ezt a kardot, hogy meg tudd védeni a ligetet.
A nimfa elmosolyodott. Fogta a kardot, és leszúrta a földbe. A fegyver abban a pillanatban gyökeret eresztett, indákat hajtott, és hamarosan tüskés csipkerózsabozót nőtt a fák között, telis-tele rózsaszín virágokkal. A nimfa átsétált rajta, mintha a tüskék ott sem lettek volna, és eltűnt.”
A gyönyörű és fordulatos mesében a királyfi még megtapasztalja a sündisznó meg a szarka küzdelmes életét is – különösen drámai a gilisztaevés epizódja –, majd az így szerzett tapasztalatokkal és szövetségekkel fölvértezve állja ki a királylány kezéig vezető próbákat, s az is kiderül, hogyan lett a sün tüskés, a szarkaének pedig változatos a királyfi páncéljától, illetve adott szavától.
Szépen rajzolt ív, ahogy a királyfi beavatottból maga is beavatóvá válva megsegíti az első két királylányt a hazatérés fordulatát követően, majd a harmadikat feleségül veszi. Szintén szép, tiszta gondolatmenet, hogy hősünk számára a bölcsességhez vezető út a teremtett lények szenvedésének megtapasztalása.
Persze ha a kritikus olyan mesekönyvet olvas, amelynek szerzője igyekszik a legtöbb történetet pozitív irányba hangolni, fölmerül benne, vajon szerencsétlen nyírfának miért csupa szenvedés az élete. Hol maradnak a nyírfaélet örömei? A történet kezdetén még tüskétlen sündisznó esete ilyen szempontból érthetőbb. A szarka meg nem is szenved, legföljebb a királyfi a némaságtól.
Mindenesetre ezek a kérdések is csak azt jelzik számomra: fontos, inspiratív könyvet tartok a kezemben, amely írónak-olvasónak egyaránt megmozgatja fantáziáját. Kötelező, hiánypótló munka.
Juhász Kristóf
Zalka Csenge Virág: A százegy ajtajú palota – újraálmodott népmesék
Illusztrátor: Orosz Annabella
Móra Könyvkiadó, 2022
160 oldal
5499 Ft